Nádori Péter
Amerikai kritikusok az év filmjének tartják a színházi rendezőként (Kék szoba, Kabaré) elhíresült Sam Mendes rebellis kertvárosi családmoziját.
Valahol az Amerikai Egyesült Államok közepén vagyunk: a középkorú, közepesen jómódú, közepes munkát végző Lester Burnhamnek egy szép napon elege lesz az egészből. Elege lesz az értelmetlen melóból, felesége anyagelvűségéből, a tizenéves lánya felől áramló megvetésből, saját löttyedt felsőkarjából, a szexuális és minden egyéb öröm nélkül való létből. Torschluss-pánik a kertvárosban.
Lester nem cicózik, Lester változtat. Elkezdi úgy élni az életét, mintha már csak egészen kevés lenne hátra belőle. Nagy mázli, mert tényleg egészen kevés van hátra. Sam Mendes filmje azzal kezdődik, hogy a kertváros felett repülő kamera mögül Lester beszámol önnön halála tényéről és arról, hogy a továbbiakban utolsó hónapjainak krónikáját látjuk majd. A nem éppen eredeti, de kétségtelenül hatékony dramaturgiai húzás következtében a továbbiak elemelkednek kissé, jelentőségteljessé válnak, különös fényben mutatják magukat az amúgy gyakran ironikus jelenetek is. Ha van olyan, hogy lírai-drámai szatíra (és miért ne lenne, 2000 van, minden van), akkor az Amerikai szépség mindenképpen az. Az állampolgárságára nézve brit, ám egy ideje amerikai földön színházi rendezőként – például Kabaré-felújításával – sikert sikerre halmozó, a filmiparban most debütáló Mendes és a színpadi és tévésorozat-szerzőként ismert forgatókönyvíró, Alan Ball alkotása három különböző hagyományra is épít, hogy aztán valami valóban eredetit hozzon létre. Az egyik hagyomány a „maróan gúnyos” állandó jelzővel illetett, túlzásokkal és szürrealisztikus elemekkel operáló amerikai filmeké, az olyanoké, mint John Waters Serial Mom című tréfás ámokfutása. A másik az átlagos életek átlagos tragédiáiról szóló, érzelmes, de a nyáladzástól tartózkodó, szintén amerikai filmeké – amilyen mondjuk a Robert Redford rendezte Ordinary People. A harmadik azoké az európai filmeké, melyek készítői – az olyan dinoszauroszok, mint Krzysztof Kie¶lowski – szeretik a szimbólumokat, szeretik komolyan venni az életet, és képesek valódi művészként minden filmben önálló, érvényes világot felépíteni.
Az Amerikai szépség ennek megfelelően lenyűgöző, egyben lenyűgözően bonyolult film. Mendes úgy valósította meg a tucatnyi, önmagában is értelmes sztorival és tíz plasztikus, létező szereplővel dolgozó forgatókönyvet, ahogy egy színházi rendező feldolgoz egy klasszikus darabot: nem tett hozzá, nem vett el belőle (legfeljebb a vágóasztalon variált egy kicsit), nem íratta át forgatás közben, hanem színészeivel nekiállt elemezni a cselekményt, a szereplőket, a viszonyokat – a könyvre és a könyvből kialakított vízió lett az alkotás maga. Ettől működik a filmben minden, még azok az elemek is, amelyeknek elvben nem lenne szabad működniük.
A könyvben – számos kacagtató vagy éppen megható dialóguson túl – ugyanis voltaképpen nincsen semmi eredeti, pontosabban csak annyi, hogy erőlködés, érzelgősség és modorosság nélkül képes komolyan venni magát, s bár a figurák és az alaphelyzetek ismerősek, Ball hagyja, hogy azt csinálják, ami karakterükből következik, nem pedig azt, amit a történetek konvenciója elvárna tőlük. A megcsömörlött Lester, tisztaság- és sikermániás felesége és elidegenedett lánya, a deviáns szomszéd fiú és erőszakos, bigott katonatiszt apja, a rövid epizódokra feltűnő, láthatólag a környék összes többi lakójánál kiegyensúlyozottabb és normálisabb homoszexuális pár, na és persze maga az amerikai szépség, a Lolita-szerű Angela – mind ismerős, kanonizált alakok. Lester azonban – akit a „húsz év kómából” lánya barátnője, Angela ideális teste, hatalmas szemei és szőke hajkoronája ébreszt fel – itt nem teszi magáévá a lányt, bár megvan rá az alkalom, itt Lester lánya, Jane is úgy tudja megvetni a szüleit és szeretni a totál elszállt szomszéd gyereket, Rickyt, hogy – a kezdeti látszat ellenére – nem megy el teljesen a józan esze, s itt Fitts ezredesnek, Ricky apjának is van lelki élete (ebből később baj lesz). Összetett, nem kiszámítható szerepeket játszani nehezebb és gyakran hálátlanabb feladat, mint karikatúrákat, az American Beautyban azonban mind az újoncok (a Jane-t és Ricky-t alakító Thora Birch és Wes Bentley), mind a veteránok (a visszavonult katonatisztként hátborzongató, érzelmileg megzavarodott apaként pedig szívszorító Chris Cooper) excellálnak. Az ászpóker persze Kevin Spacey, aki visszafogott, mindent értő zsenialitással nyomja Lester szerepét. Ha van vele valami baj, az az lehet, hogy túl jó: néhány pillanatban nehéz elhinni, hogy a lánya ennyire irtózzon ettől a láthatóan rengeteg problémával küszködő, de kedves és önironikus pasastól. Önmagában roppant szórakoztató, a film egészéből azonban némileg kilóg Annette Bening, Lester ingatlanügynökként dolgozó felesége és az ő szeretője, az „ingatlankirály” Peter Gallagher: vidám kettősük szereplése az amúgy finoman és nagy műgonddal fenntartott egyensúlyt a költőiség felől mindannyiszor elbillenti a karikaturisztikus ábrázolás irányába.
Mendes és Ball, a két zöldfülű egy igazi hollywoodi ősbölényre, Conrad Hallra bízta azt a szép feladatot, hogy celluloidra rögzítse az amerikai szépséget. Hall egy sikerekben eddig sem szegény, hosszú és Oscar-díjas pályafutás (Butch Cassidy és Sundance Kölyök, Maraton életre-halálra, Tequila Sunrise) legelképesztőbb teljesítményét nyújtja a filmben. Muzsikálnak a kepék, énekelnek a színek, amit el lehet képzelni: nélküle itt semmi nem lett volna semmiből. Szatíra, líra, dráma és vízió egysége azért jöhet létre, mert Mendes storyboardjait egy igazi költő valósítja meg a kamerával. Elég az ömlengésből, de tény, hogy ilyen szépet s mégis funkcionálisat ritkán lehet látni moziban (vagy akárhol). Az American Beautyból az derül ki, hogy Hollywoodban (gyártó a Spielberg-féle DreamWorks) is lehet olyan filmet csinálni, ami nem a speciáleffektektől lenyűgöző. Sőt. A hibátlan műanyagnál sokkal jobb a lesorjázatlan igazi. Az Amerikai szépség korántsem hibátlan (mielőtt Lester meghal, a lehető legközhelyesebben végigpörög az élete, hát azt például nagyon nem kellett volna), mégis sokkal többet ér, mint akárhány szeplőtlen mestermunka. Sokkal inkább megmutatni akar, nem üzenni, még kevésbé szájbarágni, s ez még akkor is igaz, ha a halott Lester – amúgy Sunscreen-szerűen – megosztja a nézővel halálon túli, sajátosan buddhisztikus bölcsességeit. (Hagyjuk ott a melót és cseréljük le a kombit egy piros, 1970-es Firebirdre – ez nem recept, csak Lesternek ez jött be.) De sokat lehet töprengeni az egészen, például azon, hogy szükségszerűen vezetett-e Lester „ébredése” ahhoz, hogy fűbe harapjon, vagy hogy miért hatott rá oly katartikusan éppen az az Angela, akit Jane rondának és közönségesnek, átlagosnak tart. „Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2840 |
