Karátson Gábor
Az Isten veled, ágyasom! rendezője ezúttal amerikaias ízű filmet forgatott a Kínát egyesítő Első Felséges Úrról.
Álmomban azt kívántam: ha megint egyszer végig kell majd néznem egy kínai történelmi filmet, bárcsak szólna az Konfuciusról! Ezennel fölajánlom az ötletet a kínai rendezőknek. A forgatókönyv szinte készen áll: K'ung mester élete, főleg, ahogy a lung jüben, Konfucius Beszélgetéseiben kirajzolódik, de más, apokrif forrásokban is, például a Csuang-ce könyvben, tele van elbűvölő történetekkel; számtalan szellemes, költői, mélyértelmű és gyakorlatias mondása maradt ránk. S ott van a tanítványok arcképcsarnoka, ezek a hol szívhezszólóan kedves, hol heroikus, hol szorgalmas és kissé szűklátókörű alakok, s a máshonnan is ismerős tanítványtípus, aki soha semmit nem ért. Kínának Konfuciussal volna mit mondania a világnak! Jaspers a négy nagy körébe sorolja: Szókratész, Buddha, Konfucius, Jézus; főleg Buddhához és Jézushoz képest a hasonlóság és különbözés annyira frappáns (hisz' még a legendás elem sem hiányzik Konfucius élettörténetéből), egy nagy rendező kezén az ilyen film nem csupán világsiker, igazi klasszikus lehetne.
Ez persze az álom, a „beszéljünk valami másról” jegyében. Valójában már megint egy C'in Si-huang-ti-filmet kell végignéznünk, ezúttal a tehetséges Chen Kaige rendezésében (egy korábbi filmje, az Isten veled, ágyasom!, 1993, nálunk is megérdemelt sikert aratott). Mostani, bestseller ízű, meglehetősen amerikaias filmje művészi szempontból szinte érdektelen; annál több gondolkodni valót ad, mondjuk így, a pszichoanalízis számára.
Nem hiába emlegettem ugyanis Konfuciust. Konfucius (i. e. 551–479) is megalapított egy birodalmat, a szellem birodalmát, néhány száz évvel korábban, mint Kína politikai egyesítője, a Kr. e. 221-ben trónjára lépő, a Mester tanítását mindvégig halálos ellenségének tekintő C'in Si-huang-ti, a C'inből Származó Első Felséges Úr. A konfuciánizmust nem sikerült kiirtani, a végül is rövid életűnek bizonyuló C'in-dinasztia bukása után újra éledt, s mintegy kétezer évig a legfőbb kínai tanítás maradt; ugyanakkor Kína az Égalatti C'in bukása után is azért már egyesítve maradt. Ha kissé kiélezetten fogalmazunk, a történelmi Kína e két, egymástól mindenben különböző ember közös művének tekinthető.
C'in Si-huang-ti Kína torkán akadt. A magam részéről szinte gyűlölöm az Első Felséges Urat; ebben csak a kínai klasszicizmust követem, amely holta után kiátkozta őt, és – szerintem joggal – Legfőbb Mumusnak állította be. A szerénykedő közbevetés, „de én nem vagyok kínai”, csak azzal a kiegészítéssel volna érvényes, „nem vagyok mai kínai”; a maoizmus rehabilitálta a Szörnyű Császárt; hajlamos vagyok a maoizmusban az ő reinkarnációját látni.
Eleve kérdés, mennyire nagyszerű dolog a Birodalom Egyesítése. Ezt mi sem tudjuk. Mennyire kell örülnünk, így utólag, Itália vagy pláne Németország egyesítésének? Jó volt ez nekünk? Történelmietlennek szokták nevezni a kérdést; de ilyen értelemben az egyesítések „eredmény”-ként való tárgyalása is történelmietlen. Goethe és Schiller a kis Weimarban éltek, és kis országokban éltek Konfucius és Lao-ce is, a kínai kultúra legnagyobbjai, az Egyesítés Előtti Boldog Időkben.
Lao-cénak, a Tao te king 80 tanúsága szerint, éppenséggel a kicsiny ország volt az ideálja:
kicsiny ország kicsi nép
s ha volnának is hadimasinériák
tízszerte százszorta nagyobb hatásfokúak
ne használja fel senki se őket
tanítsd a népet félni a halált
s hogy senki ne vándoroljon a messzeségbe
ha van is már csónak, kocsi
mért kéne
utazni
ha van is vértjük fegyverük
minek
mutogatni
vezesd a népet vissza
a csomóíráshoz
éljenek azzal
édes az étkük
szép a ruhájuk
csupa béke a házuk
vidám minden szokásuk
egyik országból a másikba látni
mindenki szomszéd
áthallatszik a kakaskukorékolás, a kutyaugatás
de úgy száll le rájuk az öregség a halál
hogy meg se látogatták soha egymást
s ha Konfucius nem mondott is olyasmit, „az én országom nem e világból való” (ilyesmit egy kínai soha nem mondana), az ő kis országa („elképzelek egy kis országot”) sem volt azonos semmiféle hatalmi központtal (bár megpróbálta megvalósítani elveit, sikertelenül, Lu államában).
Ez is Kína, de ennek a Kínának a filmben nyomát se látni. Nem látjuk benne azokat a konfuciánus tudósokat sem, akiket elevenen elástak, mert megpróbálták megmenteni a klasszikusokat. Annál több hadimasinériát látunk, tízszerte százszorta nagyobb hatásfokúakat, működés közben. Mindjárt a nyitóképekben ott láthatjuk a kínai néphadsereget – III. századi változatában: a harciszekerek dübörgése kétségkívül lenyűgöző. Vérontást, felvonuló hadseregeket, ostromgépeket a továbbiakban is láthatunk eleget, hatásuk azonban egyre gyengül, nemcsak az ismétlődések miatt, hanem mert a rendező maga is kissé unja a dolgot. Népirtásokat végigélni rohadt dolog, a vetítővásznon azonban ettől még nem kél életre a szenvedés.
Sztálinról, Hitlerről sem készült, tudtommal, érdekes lélekrajzú film; a diktátorok benső élete valószínűleg tényleg nem érdekes. Mondhatni, kár; a szenvedés ilyen óceánjainak az ember mégiscsak szeretné valamiféle értelmét látni. Lehetne is valamit talán találni, egy szinttel magasabbra emelkedve vagy mélyebbre szállva; de ilyesmire itt nem kerül sor. A császár ifjúkori szerelme (mért éppen ő? amúgy gyönyörű lány, igazi jádearc) fölveti ugyan a kérdést, talán helyes egyetlen nagy, habárha véres hódító háborúval a sok kis királyságot egyesíteni, hogy azután beköszöntsön az örök béke; ezt a hitét a sok borzalom láttán elveszíti; a film végén egy kínai nyelvű vörös farok mégis megdicséri az addig már többször gyilkosnak és gonosztevőnek nevezett uralkodót mint Kína egyesítőjét.
A rendezőnek sejtelme sincs, mit gondoljon a birodalomalapításnak erről a szörnyű idejéről, s ez a kínai hatalmi konstellációban nem is lehet másként; az ilyen kérdésekről való szabad gondolkodás föltehetőleg a mai Kínában sem képzelhető el. A lemészárlásukra váró csaobeli gyerekek iszapszürke tömege talán a közelmúlt koncentrációs táborainak képét akarja, titkon, fölidézni; még az sem elképzelhetetlen, hogy Csao, mondjuk, Tibetet; de aztán, mondanom se kell, ebből sem lesz semmi. A fő párhuzam az Első Felséges Úr és Mao elnök között, a klasszikus kínai kultúra megsemmisítésére törő szándék említetlen marad. Mi sem tudtuk még lenyelni Hitler és Sztálin gombócát (és van itt még valami, amit csak halkan említek, a „globalizáció”, amely az Első Felséges Úr szabványosító elképzeléseire meglehetősen emlékeztet); de abban azért van valami megrendítő, ha egy antik uralkodót nem sikerül még ma sem „hova tenni” (mintha, mondjuk, mi még mindig Caligulával volnánk megakadva).
Azt azért nem gondolom, hogy mi annyival előbbre tartanánk. Nekünk is vannak kulcsra zárt szekrényeink, csontvázakkal bennük; és mi talán nem foglalkozunk velük. De ez a film csak erősíteni fogja a despotikus Kínáról szóló, kiirthatatlan szimplifikációt. „Kína” ugyanúgy az emberi nem közös tudattalanjához tartozik, mint „Itália” vagy „Németország”; muszáj volna, előbb-utóbb, ezekkel a kérdésekkel valamit kezdeni, különben olyan infantilizmusokig jutunk, mint a filmbeli C'in Si-huang-ti „jellemrajza” (amely ugyanis: nincs). Csao teljes lakosságának kiirtása után a császár, anyjának egy rossz szavától, sírva fakad; majd kisvártatva a messzeségbe réved, s rájön, neki mégis nagy uralkodónak kell lennie. Nem zavarna ez engem, ha a dolgok nem így folynának a valóságban is. (Emlékszem ennek a lélektani mozzanatnak egy fölülmúlhatatlan megjelenítésére, de az dokumentumfilm volt, nem játékfilm: Adolf Hitler, közvetlenül a vég előtt, a frissiben besorozott tizennégy éves gyerekek haját simogatja, és közben látszik az arcán az ő nagy magánya. Nincs az az ördögi rendező, aki ezt így össze tudta volna hozni.)
Még egyszer mondom, Konfuciusról azt a filmet meg kéne csinálni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2839 |
