Tatár György
Minden vallásnak megvan a maga Tartarosza, ahová egykor a démonait zárta. A test alvilága azonban újra meg újra előtör, ha elalszik az értelem. Hollywood démonmozija nem puszta hatásvadászat, a hit rémálmait idézi.
1.
Minek köszönhette az olümposzi istenvilág, hogy bár kultikusan eleven vallásként elenyészett, ám a csillagok uralta sorshitben, valamint a költészetben és a művészetben örök életre tett szert? Annyi bizonyos, hogy a vég nem a várható úton érte utol. Az előzmények ismeretében a legkézenfekvőbb vég a következőképp festett volna: miután a trójai háború utolsó bolyongó hősei is hazatértek, s ki-ki betöltötte immár a maga sorsát, vagyis a tragédiák héroszain és leszármazottain végiggördült a sors démonának megtorló hatalma, a világ elcsendesült. Az Olümposz csúcsára jólesően pilledt délután borul, csak a halhatatlanság tompa neszeit hallani, s a Múzsák lágy hangja kántálja az elmúlt harcokat és kalandokat. Csupán az el nem enyésző derű álmatag fűszálai közt motozó bogarak érzékelnek valami egészen távoli, halk morajt, ami pontosan olyan mélységből kel, amilyen magasan az ég ring a föld felett. Ha ebből az égből egy üllő hullana alá, kilenc nap és kilenc éjen át tartana zuhanása, míg a tizediken az istenek hegyének csúcsába csapódna. S ha zuhanása folytatódhatna, újabb kilenc éjen és napon át hullana, hogy a tizediken döngve érje el a Tartaroszt, az Olümposz előtti éjszaka rémeinek börtönét. Ebben a minden mélység alatti mélyben, a föld és a kietlen tenger gyökerei alatti fény nem járta sötétben az időtlen bosszúvágy ökölcsapásaitól rázkódik a feledésbe zárt titánvilágot rejtő ércfal. A felejtés Poszeidón emelte vaskapujának szárnyai egyszerre csak tövestől kifordulnak, s az őrnek állított százkarúakat magával sodorja a bosszú bömbölő lávafolyama. Az égiek ellen vonuló, felfele özönlő sötétségből olyan lények bontakoznak elő, amilyeneket még az idősebb istenek is csak hajdanvolt örök ifjúságuk rémlátomásos álmaiból ismernek. Egyikük görnyedten száguld, térdét a hegyekbe, fejét a csillagokba verve, miközben kezei Keletet és Nyugatot markolják. Vállai körül száz kígyófej sziszeg, s teljes testfelületét szárnyak fedik. Minden állat hangján bőg, ugat és zokog egyszerre, szája sarkából lángok csepegnek, nehéz iszákjában istenek kivágott inait lóbálja. A mellette őrjöngőnek egész testét szemek borítják, a másiknak hat fejet hord a válla, s a szájakban három sorban nőnek a halált hozó fogak.
Az éjfekete áradat tajtékzó torokkal nyeli el a szendergéséből tétován felriadó ambróziás délutánt, majd rövid harc után Kronosz újra elnyeli gyermekeit, s a csillagos Égbolt ismét éjjeli látogatóba indul a szélesmellű Földhöz.
Így kellett volna történnie, ha a mítosz világának harcaiba külső, nem mitikus erők nem avatkoztak volna közbe, ha apokalipszisa saját apokalipszis lett volna. De a közelben felnövőben volt egy harmadik hatalom, amely nem várta meg, hogy a küzdő felek valamelyike segítségül hívja. Vaskezével emelte magasba a pax philosophica zászlaját, megszállta a vitatott területeket az égtől a föld mélyéig, s gondosan összehangolva az eltérő érdekeket, kikényszerítette a maga békéjét. A filozófia e békediktátuma nem csak a harc fékezhetetlen szenvedélyének okait és céljait értelmezte át a maga szája íze szerint, de a küzdelem szereplőit is.
Egyikőtök sem az, aminek látszik, csatáitok és gyűlöleteitek ugyanúgy csupán allegóriák, akárcsak ti magatok – adta az istenek és a titánok tudtára a filozófia, márványszemének sehová sem néző kőpillantásával hallgattatva el a zúgolódókat. Valójában ti a világot alkotó négy elem vagytok, az anyag és a forma, a vonzó- és a taszító erők, a hideg és a meleg, a száraz és a nedves. Harcaitok az én világom alakulásának viszontagságai, békétek ezért az én békém. Az én eszméim allegóriái vagytok mind, nélkülem nem értenétek a saját szavatokat, a saját neveiteket sem, én magam vagyok a ti megvilágosult öntudatotok. Nem kell, hogy tovább rejtőzzetek szörnyalakotok vagy mégoly felséges harmóniátok álarcai mögött: ha az én gondolataim allegóriái lesztek, béke lesz és igazság, olümposzi derű – pontosabban annak allegóriája.
Az ideákká magasztosult égiek és a fogalmakká szelídült világalatti rémek eredeti lényük egy-egy rétegét a költészetbe mentették át, amit a filozófia sosem nézett egészen jó szemmel, de elnézett fölötte mint a lázadás veszélyét enyhítő engedmény fölött. A filozófia kutatott és tanított, s tanítása során nem egyszer vette igénybe az allegória nehéz igájában görnyedő mítoszokat. A zendülés veszedelme, úgy tűnt, mindörökre eloszlott: a tanítás volt az úr, s az allegória csak a porkoláb, akit olykor aláküldtek az immár mindenkit magában rejtő Tartaroszba, hogy vezesse fel néhány percre azt, akire éppen szükség volt onnan.
2.
Mindez csupán előzménye a mi világunknak, de még nem a kezdete. A miénk akkor kezdődik, amikor az allegória nem értelmezni akarja többé a világot, hanem – a Feuerbach-téziseket követve – megváltoztatni. Amikor az allegória valóságépítő elvvé, az allegorizálás szisztematikus ihletté válik. Talán Alexandria szellemi terében találkozik össze először a bibliai szöveg értelmezésének mind rendszerezettebbé váló megkülönböztetése betű szerinti és szellem szerinti jelentésre, a világ valóságának megkülönböztetése látszatra és igaz valóságra, s az emberen belüli különbségtétel külső és belső ember, testi és szellemi ember között. Mindhármójukat: az exegézist, az ontológiát és az antropológiát egyaránt az allegória élteti. Az addigi, mindig csak pillanatnyi allegorikus belátások egyetlen gyújtópontba állnak össze: a szellem testet öltött a betű szerinti valóságban, az igaz valóság a látszatban, hogy sorsával világítsa be e betű szerinti és test szerinti létezés lényegi, azaz szellem szerinti értelmét. A hit az Allegória határán kiállított beutazási engedély, rajta a befogadó ország pecsétje: az első onnan származó jel, s egyben a jeladó testi nyoma. Aki hisz benne, az a történések szellemi jelentésébe lép be, átlép a látszatvilágból az igazság világába, a magasabb valóság reményéből a remény valóságába. Az allegória nem egyszerűen értelmezési technika, hanem az az erő, amely a valóságot valósággá teszi. Az allegória távolléte valótlanság, szellemölő betűkéreg. A Biblia történeteinek többé nem hánykolódó tengeréből úgy bukik fel a tulajdonképpeni jelentés, akár a felszínt áttörő tengeralattjáró. A valóság maga emlékszik vissza igazi valóságára, holt betűtagjainak zsibbadtságából lelkének életére ébred. A test szerinti történelemnek immár vége, minden betű szerinti és betű szerint értett történet meghalt, hogy szellem szerinti jelentésében támadjon fel. Aki Ábrahám hitével hisz, az szellem szerint Ábrahám utóda, az igazi utód, szemben test szerinti, betű szerinti leszármazottaival. A Törvény test szerinti, betű szerinti megcselekvése meghalt, hogy spirituális erkölcsi törvényként támadjon fel, ami az ő igaz valósága.
A kialakuló keresztény világ egyszerre tanulja meg és teszi a magáévá az ószövetségi zsidóság történetét, s annak tudatát, hogy az testi, betű szerinti értelemben immár véget ért: a pogány népek eleve szellemi-allegorikus értelemben találkoznak vele első ízben. Ez az Orpheusz sosem látta eleven kedvesét, az Alvilágban randevúzik először szépséges Eurüdikéjével – igaz, neki viszont sikerül felhoznia a napsütötte felvilágra. Ebben a különleges esetben Hermész éppen a szüntelen visszanézést parancsolja meg Orpheusznak. Ha egyetlen pillanatra is elfeledné, hogy kedvese halott, sosem támaszthatná fel.
Az egyház felé igyekvő népek külön-külön és együtt Pál damaszkuszi útját járják. Amiképpen Pál megtérésének lényegi mozzanata, hogy a felmagasztosult Krisztus keresztezi az útját, míg a testi Jézussal már soha nem találkozhatott, a megtérő népeket a Biblia allegorikus jelentése fogadja, hiszen betű szerinti értelme – számukra – a találkozás pillanatában már halott volt, különben nem is találkozhattak volna. „A közvetlen felismerhetőség pogányság” – fogja majd mondani Kierkegaard. Az igazságot az allegória szeme pillantja meg. Ez egy pillanatra sem jelenti, hogy ne tartanák betű szerinti értelemben igaznak, de tulajdonképpeni igazságát nem önmagában hordja, hanem az, amivé halálából feltámadt. Szigorúan test szerinti értelme nem mond többet, mint amit bárkinek a Jézussal mint emberrel való személyes megismerkedés mondana. Pál és a többi – zsidó-keresztény – apostol konfliktusának gyökere éppen itt keresendő: utóbbiak megrekedtek az őket elhívó test szerinti Jézus betű szerint értett világában. Pál világában azonban csupán egyetlen szövetség van, amely betű szerint értve öl, ám szellem szerint értve elevenít. Ebben az allegorikus életre feltámadt világban allegorikus értelmezése egyedül a dogmának nincs: a dogma a betű szerint értett allegória. Az eretnekségek elleni küzdelmekben igaz és még igazabb allegóriák mérik össze erejüket. A harc stratégiai célja az allegóriából tényvilággá válás. A győztes allegória szellemből akar világot alkotó betűkké szikkadni.
Van Goyának egy híres rajza, a Los Caprichos című sorozat 43. darabja, amely egy asztalára dőlő embert ábrázol, akin írás közben lett úrrá a szendergés. Miközben alszik, a kép sötét hátteréből szárnyas rémalakok raja surrog elő, hogy benyüzsögje a teret. A kép címe: Az Ész álma szörnyeket szül. Ez az allegória uralkodik rajtunk a felvilágosodás óta. Bizalmunkat a szüntelen éberségre ítélt Észbe vetjük, Európa Tartaroszának kemény kezű őrébe. Olyan képünk van róla, mint az olümposziakról: egyetlen fülledt délutáni szunnyadás elég, hogy győzelmét elvitatassa. Ám ez tévedés: a szörnyek nem az Ész, hanem az allegória szendergésére vártak.
3.
Az allegória jobblétre szenderülését egyebek közt a klasszicista esztétika szorgalmazta, de ebben az egész múlt századi teológia is a pártjára állt, eleresztve füle mellett a figyelmeztetést, miszerint végső soron minden teológiai exegézis allegorikus. A nyugati világot megalapító teológiai gondolkodás nem egyszerűen allegorikus, hanem – ha szabad ezt a Heideggert másoló kifejezést használnunk – onto-allegorikus. Az újszövetségi hagyomány egyszerre állítja alapító eseményét allegorikusnak, azaz a megelőző – a testi valóságban végbement – szent történet mindent bevilágító, végső allegorikus értelmének, és ugyanakkor történetinek, vagyis test szerint is bekövetkezettnek, betű szerint is megtörténtnek. Valamennyi esemény értelme az események egyike. Az allegória bekövetkezett. Hegel sokat idézett mondása, miszerint látta a világszellemet átlovagolni Jénán, nem utolsósorban innen meríti ihletét. Az Újszövetség szelleme az Ószövetség test szerinti értelmében inkarnálódott, ez az a kapocs köztük, amelynek szétfűrészelésén a mindenkori gnózis fáradozott. A páli teológiában nem egy meghatározott földrajzi térben és adott időpontban test szerint megtörtént esemény allegorikus értelmezéséről van szó, és nem is egy allegorikus jelentés historizálásáról, hanem arról, hogy magának az allegorikus jelentésnek – minden allegorikus jelentésnek – a forrása saját test szerinti halálával és feltámadásával értelmezte ezt a halált és feltámadást. Az allegória e valóságába hitével belépő ember élete és halála is átértelmeződik, s szellem szerint létezik a másoktól test szerintinek látott valóságban. Ő immár azzá vált, ami kiderült. Az egyszerre test szerinti és szellem szerinti létezés legmagasabb alkotása az egyház: az allegória földi jelenléte.
A betű szerint értett testi valóság azonban nem adta fel. Lázadásának kezdetén megkísérelte az allegória megvesztegetését, a maga oldalára állítását. Az ereklyekultuszban a test szerinti valóság lép fel az allegória gesztusaival: a keresztes hadjáratok idején gályaszámra Európába szállított szentföld és keresztfa-szilánk az allegória csillapíthatatlan éhségéről árulkodik tulajdon test szerinti értelme, betű szerinti valósága iránt. A Biblia elemeivel operáló misztikus kalandfilm – technikai lehetőségek híján – egyelőre a csodatévő ereklyék legendáiban volt kénytelen megvalósulni. Ezek a legendák azonban többnyire még mindig képesek voltak az elbeszélt eseményt belefojtani az allegóriába, s ezzel kitörni a zendülés méregfogát. A holt ereklye betű szerinti valósága a hozzá fűződő csodák legendájában támad fel újra meg újra, a test szerinti zendülést ez az allegorikus feltámadás pacifikálja. Az ereklye fizikai valóságát a legenda allegóriája ellensúlyozza. Egyedül a film képes a lázadást győzelemre vinni azáltal, hogy minden szellem szerinti jelentést kénytelen megmutatni, fizikailag is megjeleníteni. A film nem legenda. A film esetében a túlfeszített és végsőkig kimerült allegória belerogy saját betű szerinti valóságába: az embert megszálló démon a szemünk láttára torzítja démonivá áldozatának tagjait és arcvonásait, a Frigyláda a néző előtt szaggatja le a húst fosztogatóinak testéről. Le kell fordítania az allegóriát a test szerinti valóságra, a szellemet a betű szolgálatába kell törnie. Míg a legenda nyelve megjeleníti ugyan a szent kezén és lábán előtűnő stigmákat, de a megjelenítés közege – a nyelv – maga is a szellem szerinti és a test szerinti valóság széttéphetetlen egysége: egyszerre szellemi és fizikai valóság. A filmben azonban a stigmák (például a Stigmatában, ahol egy New York-i fodrászlány kapja meg Krisztus sebeit) ugyanazzal a testi látványossággal áztatják át vérrel a kötést, amivel a farkasember a szemünk láttára alakul át vérszomjas fenevaddá. A misztikus horrorfilmek éjszakai rohanásukban farkasemberként marják végig az egykori allegorikus világ valamennyi szintjét és zugát, hogy saját éjszakai átalakulásukra kényszerítsék az allegória valóságait.
A szóban forgó filmeket – filmen kívüli valóságunkban – a torinói lepel reprezentálja. Ez az ereklye az Újszövetséget használja archeológiai legendájaként, mert saját legendája nincs. A keletkezésére vonatkozó „tudományos” hipotézisek már eleve mind az allegória hiányának kipárolgásai: a test szerinti ereklye test szerinti értelmezései. A lepel a betű szerint értett bibliai szöveg betű szerinti kövülete. Kellék az Evangélium-filmstúdió nagy filmjeinek múzeumban őrzött híres kellékei között. A feltámadást kísérő hő- és fényjelenségek nyomát viselő lepel mellett ott állnak akváriumban a Vörös-tenger kettéhasadt hullámai.
A Tutenkhámen-sír 1922-es felfedezését követően a fáraó átkának legendája járta be Európát. A mágikus allegória gyors kézzel pusztította el régészeit és Kairó közvilágítását, hogy végül – az időrendben is eltévedve – a tenger mélyére süllyessze a Titanicot. A Múmia című filmben az éjszaka tényfarkasává vált legenda tér vissza: a mágikus allegóriának nyoma veszett. A sivatagi sír homokmélyéből a science-fiction szó szerinti alienje éppen úgy robban elő, mint a „fehér cápa” a tengerből vagy a „nyolcadik utas” az emberi test belsejéből. A test szerinti jelentés sokáig elfojtott bosszúvágya úgy tör át évezredek falain, mint a fényévekkel elválasztott tereken vagy a szépen formált test lágyrészein. Az allegorikus kinyilatkoztatás csak mint csalás, megtévesztés és félrevezetés jelenik meg: a szó szerinti univerzumot a sötétség erői teremtették, akik most visszakövetelik a jussukat. A parkok, játszóterek és békés családi otthonok allegorikus világfelszíne mögött az átkok és fenyegetések betű szerinti jelenléte gomolyog: az esőtől súlyos éjszakában, a temetőkben, a város alatti csatornákban, a félt felbukkanásokban, minden elhagyott épületben. A túloldal allegóriáit jelenlétükkel foszlatják hasonlattá.
A világunk keletkezését kísérő klasszikus gnosztikus mítoszok egyik kulcsszava volt az alien, az Idegen. Ez a kifejezés a világtól való idegenséget fejezte ki, amely idegenség – mint az a mítoszból kiderült – az emberi lélek és a megváltására idesiető Látogató közös idegensége volt a világtól. Az allegorikus jelentés halálát követően az a test szerinti jelentés válik egyeduralkodóvá, amelyik már kirekesztette magából a szellem szerinti jelentést, éppen azáltal, hogy önállósította azt, és szembefordította önmagával. Ennek következményeképp megjelenik a fordított gnózis: a gonosz Idegen, aki egy lakhatóan allegorikusra hazudott világ lakóiért jött el, hogy a pusztulás irtózatára váltsa meg őket. A felhőkarcolóban kiütő tűz, a földrengés, a genetikai kísérletekből elszabadult fenevadak, a vámpír és a poltergeist mind-mind a gonosz Megváltó oldalára állt szövetségesek. A világ felriadt allegorikus álmából, és visszaemlékezett szó szerinti jelentésének iszonyatára. A megváltás allegóriája elválasztotta magát a betű és test szerinti létezéstől, s ezért büntetésből végül alulmaradt a küzdelemben. A filmekben feltörő apokalipszis a reménykedést fejezi ki a mindent helyreállító katasztrófában. A szó szerinti világ vége mindig szó szerinti vég.
A misztikus horror világa a megváltásnak voltaképp csak egyféle ígéretét ismeri. A néző a filmvászon ablakán keresztül belép abba az esőtől súlyos éjszakába, amelyben a nyálkás liánok között lázálmainak új meg új lidércnyomásai öltenek testet. Ha túléli, letelepedik és tágranyílt szemekkel visszanéz. Elhagyott valóságának allegóriáit bámulja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 24-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2829 |
