Bori Erzsébet
Pepe és Kapa, a két pályamódosító sírásó kalandjai új pikareszkben folytatódnak.
Jancsó Miklós: Még ment a Lámpás... bemutatója a Puskin moziban, amikor a Feri már azzal jött, hogy csináljuk meg a második filmet. Tudjuk, hogy ilyen film csak közpénzből készülhet, amely különféle alapítványoknál van elrejtve, és úgy lehet megszerezni, hogy beadja az ember a pályázatot, aztán vár. Most nem ez történt. Nem mintha nem lett volna mit beadnunk, 14 forgatókönyv-változat is készült, amiket magunknak írtunk, miközben nem volt egy fillérünk sem, amiből elkezdhettük volna a munkát. Végül úgy indulhattunk el, hogy Tolvaly Ferenc, a TV2 elnök-vezérigazgatója adott 30 milliót. A magántévéket kötelezi a törvény, hogy támogassák a magyar filmet. Az RTL úgy döntött, hogy nem ad pénzt sehová, hanem maga csinál magyar filmeket. A TV2 pedig a kvóta egy részét az alapítványnak adja, a másik részéből pedig bizonyos filmeket támogat. Ez a 30 millió volt az alap, amihez a Duna Televízió adott még támogatást öt millió értékben utómunkához, és az MTV technikai szolgáltatást a forgatáshoz.
– A látottak alapján nem csináltak drága filmet.
Grunwalsky Ferenc: Igen, olcsóbb volt, mint az átlagos magyar filmek, olyan 80-90 millió lehet majd a végösszeg.
Jancsó: A forgatásra elég volt a pénz úgy, hogy kifizettük a technikusokat, de mi nem kaptunk semmit, és a színészek is csak előleget. Aztán le kellett állnunk, mert ma már a laboratórium nem dolgozik hozomra, viszont az alapítvány a felvételek megnézése után ideadta a pénzt, amiből nullkópiáig befejezhetjük. Tehát a nehezén már túl vagyunk.
– Akárhonnan nézem, rekordidőt futottak. A Lámpás...-t februárban mutatták be, és tíz hónap alatt eljutottak az ötlettől egy bemutatható kópiáig.
Grunwalsky: Igen, a rendes út nem ilyen rövid, hiszen a forgatókönyv beadásától csak az elfogadásáig is el szokott telni egy év. Most ez az út nem lett volna járható, mert közben lejárt a kuratórium mandátuma, de ha mi kivárjuk a sorunkat, akkor lecsúszunk a napfogyatkozásról. Elkezdtünk dolgozni, és a forgatókönyv, vagyis a történet 14 változata mellett előre, illetve a forgatás alatt megírtunk többszáz oldal dialógust. Mert a színészek azt a fajta improvizációt szeretik vagy tudják csinálni, ha több az írott anyag, mint amennyit ők felhasználnak.
– A nézőnek pedig olyan érzése van, mintha ott helyben rögtönöznének.
Jancsó: Van olyan is, de a lényeg, hogy az írott anyagból választanak, és ahhoz adják hozzá a magukét. Mondok egy példát. Az előző filmhez Feri talált egy óriásdarut, avval forgattunk a Lánchídon. Egy kisfilmünkben használta először, a Hősök terén. Ott az oszlop tetején álló angyal aranyozott koszorút tart a kezében, és a daruval olyan magasra lehetett felmenni, hogy ezen a koszorún át tudott felvételeket készíteni. Most pedig a Szabadság-szoborhoz mentünk fel ezzel a daruval, és nekem az jutott eszembe, hogy a Mucsi meg a Scherer mondja el a szobor történetét. Csakhogy ők nem ismerték, nekem kellett helyben megírnom, odaadtam nekik két oldalt, az lett az alapanyag, amihez ők hozzá rögtönözték a magukét. Eljutottunk oda, ami a francia új hullám programja volt: kamerával írni a filmet.
Grunwalsky: A színészi rögtönzéshez elengedhetetlen, hogy a játék bele legyen helyezve egy térbe, amely a történet tere. Ezért adunk közben nagytotálokat a városról, ahol élünk, de annyira más szemszögből, amelyben a megszokottól eltérő történet is természetessé válik.
Jancsó: A fő helyszín a MÁV angyalföldi mozdonyfordítója, amely mozdonymúzeum is, mert ott vannak a nosztalgiavonatok. Amikor elfogyott a pénz, és nem tudtuk tovább fizetni a bérleti díjat, átmentünk Kisorosziba, van ott egy parasztházunk, a szomszédban laknak Székely B. Miklósék, és ingyen tudtunk forgatni. Hát így. Szabó Istvánnak a nagyon szép új filmje ennek a hússzorosából készült, pedig amerikai mércével semmi az a 8 millió dollár, amiből nálunk kihozták. De ezt a fajta filmet, aminek a Feri nagy harcosa, az alternatív filmet gyakorlatilag kiirtotta az amerikai mozi, tönkretette, amikor a saját filmcsinálási módját tette meg uralkodó kulturális tendenciának. Nem bántani akarom őket, mert a legtöbb esetben tisztességes munkákat csinálnak, még ezek a csimbumm filmek is tisztességesek, mert a szabadságról szólnak. De mindig mesét mondanak. A mese valószínűleg mindig tisztességes, hacsak nem manipulálni akarnak vele. A világfilm ma úgy néz ki, hogy részint Amerikát akarja utánozni, részint a helyi értékeket felmutatni, és ez rettentően soroksári tud lenni, nemcsak nálunk, hanem Dániában is —, ez volt a tapasztalatom, miután végignéztem az Európai Filmdíjra jelölt negyven filmet. A Ferinek viszont az az álláspontja, hogy ha szegény az ember, akkor nagyon mást, különlegeset kell csinálni, ami hátat fordít az uralkodó tendenciáknak és elkerüli a soroksári utat.
Grunwalsky: Ez olyan elbeszélési mód, amelyik nem akarja letagadni, hogy kénytelen vízzel főzni. Ha a sok befektetett munka után végiggondolunk mindent, akkor nem történhet olyasmi, ami nem az alaptörténetet erősíti. Mindig felvetődhet a kérdés, hogy mi lett volna, ha... Mi lett volna például, ha ott tudunk maradni a mozdonytemetőben? Valószínűleg ugyanez, csak egy más variációban. Ennek a lényege, hogy szegény ember nem hazudik. Egy ilyen olcsó filmet, egyszerű, tiszta eszközökkel elbeszélt történetet nagyon hamar utól lehet érni, ha hülyeségbe fordul. Nagyon fontos, hogy amit itt a színészek csinálnak, az nem poénkodás és nem hülyéskedés. Kifordítják a szituációt, amitől abszurddá válik, de nem viccé. Tényleg arról van szó, hogy ki mit mondott, mondtad, vagy nem mondtad, az előbb itt álltál, most hol vagy. Valójában az identitással játszanak, azzal, hogy sokszor fogalmam sincs, kicsoda vagy micsoda a másik. Mucsi és Scherer különleges tehetsége nem az, hogy tudnak rögtönözni, hiszen azt sok színész tud, ők azt is tudják, mikor mi a fontos. Viccelődnek, aztán mondanak egy olyat, amitől a lélegzete is eláll a nézőnek. Azt tudják, amit az abszurd irodalom legnagyobbjai, és ezt nem a mi dialógusaink, hanem a színészeink dicséretére mondom. Az mindig kérdés, hogy mi a valóság, de egyet lehet tudni, hogy ezek ketten tisztességes figurák. Már az előző filmben Don Quijote és Sancho Panza kettősnek láttuk őket, ami most bonyolultabbá vált, mert időnként felcserélődnek a szerepek. A Lámpás...-ban még Kapa volt a főnök, a hangadó, a Pepe csak téblábolt körülötte, és nem értette, miről van szó. Most pedig időnként az villan meg a tekintetében, hogy kezd átlátni a szitán. Valószínűleg van ebben a commedia dell'arte stílusban varázs, amely megfogja az embereket a rögtönzéses színészi játék közvetlenségével, és azzal az ismerős környezettel, amelyet olyannak mutatunk, amilyennek még sohasem látták. Mert ami a legérdekesebb, hogy ezt a közönség nagyon tudja élvezni. Fontos tudni, hogy ezt a filmet mi azért tudtuk megcsinálni, mert a Lámpás...-nak a maga két kópiájával, az egyik vidéken, a másik Pesten, 40 ezer fölött volt a nézőszáma, ami komoly erőt jelentett.
— Nem hiszem, hogy bárki is látta már ilyen közelről a Szabadság-szobor szemét.
Jancsó: Az egyik dokumentumfilmemhez felhasználtam a Szabadság-szobor építésekor készült archív felvételeket, amelyeken a Mester látható egy orosz tábornokkal, mutatják a szobor belsejét... Ebből én azt hittem, hogy üres a szeme, és fel lehet menni belülről a szeméig. Amikor kiderült, hogy nem, Banovich Tamás, a díszlettervezőnk azt találta ki, hogy majd beragasztja feketével a szemét, innen jött az ötlet Ferinek, hogy akkor már tegyünk oda egy igazi szemet.
Grunwalsky: Ebben a filmben olyan is van, amit a Miki még soha nem csinált: párhuzamos montázs. Ez a fajta film tulajdonképpen élőbeszéd, a meséje pedig végtelenül egyszerű, az a kérdés, hogy kié lesz az örökség. A nagypapának van pénze, ezt Kapa és Pepe nem veszi túl komolyan, mert nem nagyon akarnak vele mit kezdeni. És akkor megjelenik az unoka, az elhagyott gyermek, aki a maffiózó barátaival meg akarja szerezni az örökséget. Van ehhez két jelenet a nagypapával, és amikor megnéztük őket, azt mondta Miklós, aki világ életében hosszú jeleneteket csinált, hogy ezek így nagyon hosszúak. Csakhogy egyben voltak felvéve, nem lehetett őket megvágni. Mi legyen a megoldás? És akkor visszatértünk a némafilmhez. A fő jelenet a vonatban játszódik, és csináltunk egy pótfelvételt, amikor a két pali a peronon hülyéskedik. Azt kérdi az egyik a másiktól: hol a nagypapa? Olyan pimaszul csináltuk, mint a némafilmekben, mert válaszként bevágtuk, hogy ott van az unokával a vagonban. És mit csinálnak? Hát el akarják venni tőle az örökséget. Erre látjuk, hogy már íratják is alá az új végrendeletet. Úristen, csak ne adjanak neki almát! És Emese már nyújtja át neki a mérgezett almát. Ezt az eseménysort csak hosszabban és nehézkesebben fejthettük volna ki a másik módszerrel, de ha itt annyi mindennel játszunk, miért ne játszhatnánk a régi elbeszélő technikákkal is? Itt mi bármit megtehettünk, ami másutt nem lehetséges, mert egy művészfilmben nem fogadnák el az ilyen direkt módszereket, az amerikai típusúban viszont nem lehet olyan, hogy a halott egyszercsak felül. De ez itt egy igazi szabad mese, abban az értelemben is, hogy a Grimm testvérektől vettünk át motívumokat, és ehhez játszik hozzá a tér.
— És mi lesz Emesével? A filmben végig anyáznak, csak őt nem sikerül anyává tenni. Végül lesz neki gyereke?
Jancsó: Ha ebben nem, majd a következőben.
Grunwalsky: Ha sikerül, akkor ez egy trilógia lesz, amelyből fény derül a nagy rejtélyre, hogy ki a Kapa és ki a Pepe. Ez egy pikareszk történet akar lenni, mert tényleg nagyon unalmas az a fajta kimódolt művészfilm, amivel az európaiak próbáltak ellenszegülni az amerikaiaknak. Most inkább az új technikák adta lehetőséget volna érdemes megragadni, mert például a Mátrixban már látszik, hogy az elektronika behatol a filmcsinálásba. A mozgásba, a jelenetbe tudnak benyúlni, mintha animálnák a színészt, amivel beláthatatlan új dimenziók nyílnak meg. Ez az anyagnak olyan magasfokú manipulációja, ami már majdnem írás. Ezzel szemben az élőbeszéd-szerű film hiányzik a legjobban, főleg a fiataloknak.
— Tényleg az lesz a címe, hogy Anyád!?
Grunwalsky: Tényleg. Anyád! A szúnyogok...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 08-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2824 |
