Schubert Gusztáv
Felülről nézve még megvolna a magyar film. A moziban ülve nagyobbnak látszik a baj.
Sokáig úgy hírlett, idén nem is lesz szemle. Nincs pénz. Aztán mégiscsak akadt valahol, mondják, az volt az ár, hogy költözzenek át a filmek a reprezentatív Kongresszusi Központba. Végtére is millennium van. Lehet ünnepelni. Jó is az, én azért egy csendesebb szemlével boldogabb lennék, megvárnám, míg ezeréves lesz a magyar film is. Az mindjárt itt van, már most sokkal idősebbnek látszik a koránál. Még mindig Jancsó Miklós a legfiatalabb magyar filmes, ami csak neki dicsőség, a szakmának szégyen. Vannak fiatal filmesek, de nincsen fiatal film. Évről évre csupa öreges munkák sorakoznak, csupa biztonsági kűrök, s ha valaki mégis gondol valami merészet, az egy év múlva már nincs is a pályán, kilökték vagy bedarálták, nem feltétlenül a pályatársak, hanem a körülmények. Kockáztatni biztos életveszély, szürkének lenni, semmirevaló átlagfilmet csinálni legalábbis kétesélyes. Ne legyen igazam, történjék csoda ezen a szemlén, de ha visszagondolok az elmúlt évekre, csak nagy nekibuzdulásokra emlékszem, de nem emlékszem semmiféle nagy áttörésre, új rajra, másként tapadó hajakra, új hullámra.
A magyar film sokadik perce, sokadik éve padlón van. Botrányra ok, nem ünneplésre. Csak épp a botrány minden szemlén elmarad. Fonák módon éppen azért, mert minden évben akad egy-két remekmű, egy-két nekifeledkezett filmes, aki még úgy emlékszik, hogy neki valami dolga van, azt kell filmre vennie – lesz, ami lesz –, amit még senki sem tudott, merészelt megmutatni őelőtte. Hát évente egy remekmű nem elég? A művészethez igen, a kultúrához kevés. Meg nem mondom, hogy mennyi film kell egy életképes filmkultúrához, de azt talán igen, hogy mennyi az édeskevés: tavaly tizenkét játékfilmből választhattak legjobbat a kritikusok, idén eggyel többől. Kész. Ennyi semmire nem elég. Csak a remekműre. Ha csak tizenkét játékfilm készül, akkor nincsenek műfajok. Nincs magyar komédia, nincs magyar krimi, nincs magyar zenés film, nem készülhet film a gyerekeknek, se a tizenéveseknek. Vagy, ha mégis, a versenynek lőttek, jobb kéz sakkozhat a ballal, a nyolcezres akadályfutó lekörözheti önmagát. (Így adódhat például, hogy az ügyeletes magyar közönségfilm mindig megdönti a nézettségi rekordot, legyenek mégoly befülledtek a poénjai, mert egyszerűen nincsenek versenytársai.) Ha nincs elég film, hol marad az élet vad szövevénye? A sokféle nők? A sokféle férfiak? A pesti zugok? A titkos vidékek? A magyar paraszt? A magyar munkás? A magyar yuppie? A magyar hajléktalan?
Ne áltassuk magunkat, a pénzmegvonás: cenzúra. Méghozzá szupercenzúra, amely már nem is a gondolatokat cenzúrázza, hanem magát az életet. Akinek A magyarok bejövetele oly igen kedves, hogy nem akarhatja, hogy minden évben elkészüljön a mozgókörkép A magyarok ittlétéről? Hogy minden évben honfoglalásra kényszerülünk, államot alapítunk? Akinek a „baloldali érték” a mindene, hogy nyugodhat bele, hogy üzemcsarnokot, munkást évszámra nem lát magyar játékfilmben?
De ez még csak a kezdet. Ahol pénzhiány van, ott pénzhiány van minden képben, minden fals párbeszédben, minden rosszul eljátszott szerepben. A pénzhiány öncenzúra is, méghozzá annak legalattomosabb formája, amikor az ember észre sem veszi, hogy behódolt a középszernek. A rendszerváltás óta eltelt tíz év magyar játékfilm-terméséből rá nem ismerhetünk majd ezekre az évekre; még a nagy művek is többnyire valahol máshol – a múltban, a mesében vagy az időtlen filozófiai térben – találják meg történetüket. Amivel semmi gond nincs, A részleg például a néhai szocialista Romániában játszódik ugyan, de 1994-ben nem akadt magyar film (azóta sincs), amely jobban belekotort volna abba a sűrű egzisztenciális félelembe, bűzölgő gyávaságba, amely már akkor majd mindannyiunknak a torkáig ért idehaza. De hol volt az A részleggel egyenrangú film, amely a korabeli magyar hétköznapokban mutatta volna meg, hogy a fortélyos félelem velünk maradt akkor is, amikor már nem a politika, hanem a pénz nyájas zsarnoksága egzecíroztatott bennünket? Az ötvenes évek óta nem éltünk meg ilyen drámai kort, hol maradnak a történetek? Tele van velük minden szappanopera és családi körbe szánt tanmese, de az nem sokat ér, a szappanopera legfeljebb regisztrálni tud, értelmezni nem, ahhoz ugyanis édeskevés az a száz típusmondat és tucatnyi szokványhelyzet, amivel az egész világot képzeli filmre venni. Hol vannak a magyar realisták, a magyar Ken Loachok, Mike Leigh-k, akik emberi sorsokat hoznak testközelbe, s nem példamondatokat skandáló virtuállényeket. Hol vannak a Bolse Vita párdarabjai?
És hol vannak a magyar szürrealisták? Akiknek filmjeiben ott vonszolódna felszabadítóan, röhejesen mindaz a képtelenség, amit a magyar rendszerváltás egybemixelt: micisapkát és szentkoronát, Petőfi-szobrot és szkinhedeket.
Nincsenek történeteink. Azaz vannak, de nem jutnak el a filmvászonig. A félelem és a kiábrándulás, akár az ötvenes években, épp a történeteket törli el, amikor senki nem ura a sorsának, filmszerepek sincsenek. Korunk egyedüli hősét, a gengsztert, akár Amerikában, nálunk is, az nyomja föl a hősi szerepbe, hogy a társadalmon, törvényen kívül él. Amibe Raszkolnyikov, Josef K. vagy a Kleist és Hajnóczy Kohlhaas Mihálya belefullad, abban ő otthonosan lubickol. Akkor most hogy lesz, Al Capone azt üzente, elfogyott a regimentje? Mindnyájunknak el kell menni? Nem kis részben azon is múlik, lesznek-e újra történeteink, hőseink. Nem államiak, nem alvilágiak, hanem mindennapi bátorsággal megvert, megáldott emberek. Talán, ha az eltékozolt fiúk visszatérnek, megcsinálják. Ez lenne az igazi közönségfilm. A visszafoglalt mozi – visszafoglalt élet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 04. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2822 |
