Müllner Dóra
Vezérek, hősök, varázslók meg asszonyok érkeznek a vízen, és letelepednek. Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele.
– Mielőtt a készülő filmről beszélnénk, kérem, mondjon valamit arról, mi történt a Filmszemlén látott Hárommal.
– A Három a Hunnia Filmstúdió filmje, tehát az ő tulajdonuk. Úgy tudom, tervezik a bemutatását. A Balázs Béla Stúdió szívesen vetítené. Arra kértem őket, keressék meg a BBS-t, ez azonban még nem történt meg. Egy biztos: készen van, és abban is biztos vagyok, hogy amikor lehetőség adódik, a producer mindent meg fog tenni a bemutató érdekében.
– Nem zavarja: megcsinál egy filmet, amit jó esetben a szakma láthat a Szemlén, azután meg nem történik semmi?
– Külön kell választani az alkotás és a forgalmazás folyamatát. A forgalmazásnak megvan a maga struktúrája, s ha egy film normális körülmények között készül, akkor arra is van keret, hogy forgalmazót keressen. A Három és a most készülő filmem azonban nem normális körülmények között készült. Egyébként pedig minden filmem bemutatója csúszott, s ennek fényében remélem, egyszer ez is eljut a mozikba. Az már egy másik kérdés, hogy a filmjeim mindig utalnak arra az időszakra, amelyikben készülnek, s mire a moziba kerülnek, sokat veszítenek az aktualitásukból. Az 1987-ben készült Citromdisznónak például egészen más megvilágítást adott, hogy 1992-ben került közönség elé. Az a film az 1985-87 körüli időszakról szólt, azon a módon, ahogy a filmet akkor meg tudtuk csinálni. '92-ben ez a film már mást jelentett.
– A film jelentése bizonyára megváltozott, az aktualitás mint művészi érték viszont csak az adott pillanatban érdekes. Az aktualitás talán elvész, de más jelentéssel a film még működhet.
– Ez igaz, ám az én filmjeim reflexiók vagy reakciók próbálnak lenni egy adott szituációra, adott szubkultúrákról szólnak abban az időszakban, amelyben a film született. S ha ebben humorforrás is rejlik, akkor amennyiben ezeket az összefüggéseket túlhaladja a kor, már nem biztos, hogy a film ugyanúgy fog működni, mint ahogy szerettem volna. A Roncsfilm egyik kocsmai jelenetének háttérében éppen bontják a berlini falat. Annak a jelenetnek akkor és ott egészen más volt a jelentése, mint négy évvel később.
– Mindezekkel együtt és mindezek ellenére, nekilátott egy újabb filmnek, méghozzá nem is akárhogy. Kölcsönt vett fel, hogy elkezdhesse a munkát.
– Kétmillió forint hitelt vettem fel, ebből tudtam elindulni. De később mások is megpróbáltak segíteni, többek között a TV2 és az MTV, hiszen az ő kamerájuk, illetve lámpáik nélkül nem jutottunk volna el abba a fázisba, hogy a filmből látható is legyen valami. A további támogatáshoz szükség volt arra, hogy legyen a kezemben egy félig kész film, aminek a befejezéséhez kérek segítséget. A lehetőségeikhez mérten később sokat adott a Mozgókép Alapítvány Kísérleti filmes szakkuratóriuma, vagy a Filmlabor és a Digitális Park, akik komoly árengedményt nyújtottak. Mondhatták volna azt is, hogy szabott árakkal dolgoznak, és ebből nem tudnak engedni, de nem ezt tették. Én ezt óriási bizalomnak érzem.
– Engem elsősorban mégis az érdekelne, mi az a művészi attitűd, ami afelé hajtja, hogy miközben az előző film dobozban pihen, s nincs anyagi bázisa a következőhöz, a szó szoros értelmében mindent kockára téve mégis belevág egy új filmbe?
– Fontosnak tartom, amit a történettel el akarunk mesélni, és persze nagyon szeretném, ha eljutna a nézőkhöz is azért, hogy el tudják dönteni, kell-e nekik vagy sem, illetve akarnak-e a történetből használni valamit vagy sem. El akarom küldeni az üzenetet! A Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele egy nagyon messziről érkező csoport – Löhöl, Kadicha, Keve, Gejza, Árkád, Adilla és Ömese – történetét dolgozza fel. A letelepedésük oka ebben a hegyekkel határolt medencében nem más, mint hogy az ősanya kisbabát vár, és ezért biztonságos helyre van szükségük. A filmben a vitézek mellett az asszonyok és a Varázsló is fontos szerepet kap a kisded védelmében: az ő feladata, hogy szertartásaival segítse a vitézek döntéseit, mivel nem könnyű a letelepedés, hiszen úgy tűnik, évszázadokat csúszott a bejövetelük. Mire ők megérkeznek, addigra itt már napjaink gondjaival, rekvizitumaival, gépeivel és helyzeteivel kell megküzdeniük. A helyfoglalók viszont sok állatot hoztak magukkal: birkát, kecskét, szamarat, pónit, lovat, nyulat és madarakat. A történet szereplői veszekednek, vitatkoznak, keresik az identitásukat, próbálnak olyan helyzeteket megoldani, amiből kiderülhet, melyikük hiteles ember. Eközben mindannyian próbálnak megfelelni annak a szerepnek is, amit rájuk osztottak, de úgy tűnik, egyiküknek sem sikerül. Ezek a hősök attól lesznek mégis hitelesek és esendők, hogy nem agresszivitással, hanem szeretettel ábrázoltuk őket. A film kizárólag eredeti helyszíneken forgott, főként a Bakonyban és két faluban, Taljándörögdön és Hegyesden, van benne sok zene, animáció, valamint óriás bábok. Tehát működik a történet, úgy, ahogy nálam szokott, vagyis összevissza, és van mellette egy másik szál, ami meg magáról a filmcsinálásról szól: riportok a színészekkel, a mogyorók történetének külső megközelítése. Ez a két szál kapcsolódik egybe.
– Ön mondta ki a szót: összevissza. Éppen ebből fakadóan gyakorta éri a filmjeit az a vád, hogy érthetetlenek.
– Amikor egy film elkészül, és kikerül a közönség elé, az alkotónak vállalnia kell a felelősséget a munkájáért, amit közprédává tett. Abba már nincs jogom beleszólni, hogy mások mit ítélnek róla. Vállaltad, odaraktad. Ebben benne van az is, hogy elutasítják vagy azt mondják róla, érthetetlen, de lehetnek olyanok is, akik szeretik. Sőt még az is lehet, hogy ez a két dolog együtt jár, tehát azt mondják, hogy érthetetlen, és sajnálják, hogy nem lett jobb. A nézőnek mindig joga van ítélkezni.
– Meg szokta mutatni a munkáit valakinek, miközben készül?
– Én sem egyedül csinálom a filmjeimet, ahogy mások sem. Nagyon sokat segítenek a barátaim, az ismerőseim. Ott van mellettem az operatőr, Markert Károly, aki már a film kezdeti munkáiban is részt vett, aztán ott van a dialógusíró, a zeneszerző és még sok-sok barát. Ezen a forgatáson legalább negyven ember vett részt. Nélkülük nem sikerült volna létrehozni a filmet, s éppen ezért nagyon jó volt, amikor beleszóltak, érdemes volt őket meghallgatni. Ez közös munka, de a felelősséget semmiképpen sem háríthatom el magamtól, hiszen az egészet valakinek össze kell fognia, vállalnia kell a felelősséget a végtermékért, de addig minden közösen történik.
– Másképpen készíti most a filmjeit, mint amikor filmezni kezdett?
– Akkoriban jobbára egyedül dolgoztam, kevesebben tudtak aktívan részt venni a munkában. Kevesebb volt a szereplő és kevesebb volt a szakember is körülöttem. De igazából semmi sem változott. Ha most adódik egy munkalehetőség, akkor megpróbálok magam köré olyan embereket gyűjteni, akik szimpatizálnak az ötletemmel. Különben egyedül szoktam lenni. Mindig egy adott dologra próbálok embereket megnyerni, nincsen körülöttem csapat. De az egyedüllét nem különleges helyzet, szerintem mindenki egyedül van, még az is, aki úgy csinál, mintha nem volna egyedül. A meghatározó dolgokban mindenkinek egyedül kell döntenie, s vállalnia kell ennek a felelősségét. Az egy másik kérdés, hogy így kell-e ennek lennie. Hivatalos irányzatok, állami struktúrák sokszor próbálják bizonygatni, hogy léteznek különböző közösségek: alapítványok, egyesületek, táborok, iskolák. Felméréseim persze nincsenek, de úgy élem meg, hogy bár sokan vagyunk, mégis mindenki egyedül van a saját történetével. Mindezek ellenére vagy éppen ezért minden próbálkozásom valamilyen közösségről szól.
– Így van ez a mogyorók történetében is: mindenki keresi a helyét a közösségben.
– Igen, de szerencsére forgatás közben létrejött a csoda. A forgatással együtt töltött hat nap olyan varázslatos volt, hogy erőt adott az év második felére. Természetesen egy csomó minden nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de még ezekből a malőrökből is csupa jó dolog született. Az egyik főszereplőnk megbetegedett, s az utolsó pillanatban kiderült, hogy nem tudja vállalni a munkát. S akkor egy a jelen lévő kollégák közül, aki egészen más munkát végzett a filmben, és aki addig soha nem állt kamera előtt, elvállalta a szerepet. Azt mondta, ha nekem szükségem van rá és hiszek benne, akkor ő odaadja nekem az arcát, a nézését, a hangját. Tehát bizalommal volt irántam. A profi filmekben úgy dolgoznak az emberek, hogy betartják a szakszervezet által is jóváhagyott munkaidőt. Az ilyen a forgatásokon mindig abból van a baj, hogy a munkaidőt nem lehet betartani, mert nem úgy jön a felhő, ahogy kéne, vagy esik az eső, amikor nem kellene. Mindig történik valami, ami miatt csúszás van, s ekkor pótforgatások, túlórák következnek. Nekünk nem volt pénzünk, ezért minden másképp zajlott. Tehát dolgoztunk, dolgoztunk, dolgoztunk, aztán visszarohantunk egy kicsit a házba, ahol együtt éltünk, együtt főztünk, együtt takarítottunk, együtt aludtunk. Ilyenkor néha megpróbáltunk egy kicsit kiszállni a filmből, de nem ment. A ház különböző sarkaiban mindenki arról beszélt a másikkal, mit hogyan kellene másképp csinálni, hogy még jobb legyen egy jelenet.
– Soha senkinek nem lett elege ebből a feszített munkatempóból?
– Ott volt például Galkó Balázs, akivel még sosem dolgoztam együtt. ő mint profi színész nyugodtan mondhatta volna esténként, hogy figyelj, én mára már nem akarok többet a filmről beszélni, megkaptam a forgatókönyvet, a szövegemet, egyébként is haverilag vagyok itt, elvégzem a dolgomat, és ennyi legyen elég. De nem így volt, nemegyszer azon kaptuk magunkat, hogy éjszaka hárman-négyen ülünk egy buszmegállóban a falu közepén, iszonyú sötét van, és arról beszélgetünk, hogyan valósulhatna meg ebben a filmben egy szerelem. Az ilyen beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy másnap, mikor erre a jelenetre sor került, már csak egyszer kellett felvennünk. Szorosan idetartozik az is, hogy tudtuk, a nyersanyag – amit úgymond ajándékba kaptam a Kodaktól – mire elég: a filmet úgy lehet megcsinálni, ha a jelenetek 80-90%-át csak egyszer vesszük fel. Nem hibázhatott sem az operatőr, sem a színészek, sem az „időjárás”. Ezért volt szükségünk az éjszakai beszélgetésekre. Így másnap reggel úgy indultunk el, hogy mindenre fel voltunk készülve, még egy esetleges improvizációra is.
– Ez annyit jelent, hogy csak végső esetben improvizáltak, egyébként pedig klasszikus forgatókönyv alapján dolgoztak?
– Mondjuk úgy, ez egy forgatókönyv alapján készült film, amiben sok az improvizáció. Nem mintha azokat a jeleneteket, amiket improvizáltunk, nem lehetett volna leírni, hanem azért, mert ha leírsz valamit, akkor azt úgy is akarod létrehozni, és ez szerintem lehetetlen. Asszisztens koromban gyakran tapasztaltam, hogy a forgatáson akkor szenvedtek a legtöbbet az alkotók, amikor mondjuk a forgatókönyvben szereplő villámlást próbálták létrehozni. Holott szerintem a forgatókönyv egy álom: olyan, mint a selyempapír, amin keresztül eltorzítva láthatod a rajzokat, formákat. S ha nagyon odafigyelsz, akkor mögé képzelheted a térbeli megvalósulásukat is, de a selyempapíron minden csak elmosódva látszik. Mi nem voltunk abban az anyagi helyzetben, hogy a selyempapírt hozzuk létre. Megpróbáltuk a papír mögött lévő dolgokat megvalósítani, s ezt csak akkor lehetett megcsinálni, ha mindannyian hittünk ebben a hat napig tartó közös játékban. Valóban játéknak kellett felfogni, hiszen akik ott dolgoztak, a mai napig nincsenek kifizetve.
– Nem zavarja, hogy a munkáiba előre bele kell kalkulálnia: nem sikerülhet tökéletesre?
– Ezek a filmek nem azért készülnek ilyen módszerrel, mert valami különlegesen új formát akarok kipróbálni, hanem azért, mert erre van lehetőségem. Tehát a független filmek nem abban térnek el a többitől, hogy más formát keresnek és más módon akarnak beszélni. Beszélni akarok – és ilyen forma van a kezemben. Nyilván, ha adott esetben lenne mögöttem produceri háttér, ami biztosítaná, hogy a kreativitásomnak ne a 80%-a menjen el a forgatási feltételek megteremtésére, az más helyzet volna, de most így kell dolgoznom. Az pedig, hogy a hibákat előre be kell kalkulálnom, az én saram. Nekem kell leülnöm valahol egy kocsmában vagy bárhol máshol, és bele kell néznem a tükörbe. El kell döntenem: beleugrasz-e ebbe, Szőke, vagy nem. De ha beleugrottam, akkor már nem érdemes nyavalyogni, hiszen senki sem kényszerített arra, hogy belevágjak. Az már nem vezet sehova, hogy utólag elkezdek siránkozni, miért nem csinálhattam jobban. Szerintem már az is kész csoda, hogy egyáltalán mesélhetek az embereknek a vásznon. Sok, általam tehetségesnek tartott ember el sem jut idáig.
– Tudom, ostoba kérdés, de miért akar mindenáron mesélni?
– Azért, mert ez egy lehetőség. Nagyon örülök annak, hogy a történeteim olyan fiatalokat is érdekelnek, akikről sosem gondoltam, hogy ez a fajta mesélési mód megérinti őket. És szeretném, ha mindazokat, akik megkeresnek, segíteni tudnám abban, hogy tovább vigyék ezt a nagyon személyes, kritikákkal és kérdésekkel teli, öntörvényű mesélési módot. Épp ezért volna fontos, hogy minél több egyéni történet születhessen, s hogy ezeken keresztül mesélhessünk a közösségről is. Hogy ezekkel a mesékkel azt lehessen mondani a mindenkori hatalomnak: ide kell ránk figyelni, mert vannak kérdéseink, mert itt vagyunk, mi vagyunk a hatalmatok alapkövei, itt élünk, és éppen ezért kérdezni akarunk tőletek. A Három is – a hibáival együtt – meg ez a mostani film is azért nagyon fontos számomra, mert a barátaimmal azt próbáltuk elérni, hogy ne válaszokat adjunk, hanem kérdéseket tegyünk fel. Ezekkel a kérdésekkel egyet lehet érteni vagy vitatkozni lehet rajtuk, de mindenképpen dolgozni kell velük. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy ezek a munkák folyamatokat indítsanak el, minthogy deklarálódjon bennük valamilyen erőteljes vélemény.
– Tehát akkor bátran bele mer nézni a tükörbe.
– Nem, mert a tükörben tényleg minden látszik. Látom, hogy milyen öreg vagyok, és látom azt is, hogy egy csomó dolgot másképp kellett volna csinálnom. De nem tehetek mást, mint hogy nap nap után belenézek a tükörbe, már csak azért is, mert az előszobában van, és nem tudok úgy elmenni otthonról, hogy ne nézzek bele. Nagyon tanulságosnak tartom, hogy mindennap bele kell nézni, mert a jóhoz vagy a harmonikushoz csak úgy lehet eljutni, ha foglalkozol a vágyakkal, a kétségbeeséssel és az egyedülléttel. S azt is tudom, hogy a filmjeim nem hibátlanok, de nem tehettem mást, csak azt, hogy megpróbáljam a körülményekhez képest legjobban elmondani a történeteimet. Szerintem ezek nem vidám filmek, hanem lehangoló munkák, tele komplexussal, viszont meg kellett csinálnom őket, mert úgy éreztem, hogy másokat is érdekelhetnek, hiszen másoknak is vannak komplexusai.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 39-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2807 |
