Szilágyi Ákos
Mihalkov mint orosz Spielberg az amerikai tömegfilmek célratörésével és harsányságával ötvözi a néhai szovjet tömegkultúra monumentális unalmát.
A film címe telitalálat. Dióhéjában elfér a sztori. Egyébként mást, mint telitalálatot, ne is keressünk ebben a filmben. Egyetlen hibát, egyetlen melléfogást, egyetlen megingást, kétértelműséget sem fogunk találni. Ahány fogás – trükk, poén, színész, színhely, jelenet, jelmez, gesztus –, annyi telitalálat: durr-durr! A profi filmes: mesterlövész. Csak a 10-es kört ismeri. Úgyhogy eleve olyan céltáblát helyez maga elé, amelyen semmi más nincs is. Tutira megy. Tudja, hogy a néző ennél kevesebbel úgysem fogja beérni. A néző azt akarja, hogy telibe találják. És a Szibériai borbély telibe talál. Tökéletes, akár egy gép. Mint maga a filmbéli „szibériai borbély”. Úgyhogy a film címe önironikusan is fölfogható, mint önbeteljesítő jóslat. A „szibériai borbély” elnevezésű, amerikai tervezésű és orosz kivitelezésű gépszörny – ez az erdőgépzongora – nem csupán a film címszereplője, hanem maga a film gépezete is: az ütők – a film hatáseszközei – a profi kezében vannak, a hangszerek maguk a nézők (recehártyák és dobhártyák milliói). A látványgépzongora tövestül csavarja ki a nézőket személyes világuk talajából. Ezt hívják kasszasikernek.
A címben szereplő „borbély” egyszerre utal Beaumarchais–Rossini Sevillai borbélyának főhősére, akit a film szerelmes hadapródja alakít a végzős tiszti iskolások műkedvelő előadásán, és arra a furcsa szerkentyűre, fanyűvő gépre, amelyet a film muris (se több, se kevesebb!) amerikai feltalálója olcsó piaci szellemességgel (a hatás minden, a minőség semmi!) „Szibériai Borbélynak” keresztel el (akárcsak saját filmjét az „orosz amerikai” feltaláló: Nyikita Mihalkov). A két „borbély” sorsa – az operaszerepet alakító személyé és az erdőborbély gépé – egyazon amerikai nő kezébe van letéve: a hadapródiskolás a nő szerelmét akarja, a feltaláló viszont a nő pénzét, amely ugyan nincs neki, de megszerezheti majdnem ifjú bájai rutinos bevetésével a cár öreg tábornoka révén. (A hajsza a gépezet elkészítéséhez szükséges pénzért nyilvánvalóan ugyanaz a hajsza, amelyet a film készítői folytattak ennek a 45 millió dolláros költségvetéssel készült monstre filmnek vagy filmmonstrumnak a leforgatásához. Csak azt nem tudni, ki lehetett a mai Moszkvában az „öreg tábornok”: a Gazpromból Csernomirgyin vagy a Kremlből Jelcin?)
A film fináléjában a cím játékos értelme jótékonyan elbizonytalanodik: már nemcsak a Szibéria szűzi erdeiben elszabadult fanyűvő amerikai gépcsoda fantázianeve. (Mellesleg maga a szörny, őrült feltalálójával egyetemben, mintha egyenest az Óz, a csodák csodájából lépett volna elő: éppúgy mesei alak, mint III. Sándor cár, Szibéria vagy Oroszország. A Szibériai borbély ugyanis mesefilm, ideológiai tündérjáték, osztrák–magyar–amerikai filmoperett.) A film fináléjában egy másik „szibériai borbély” is feltűnik, aki nem volt, hanem lett: nem más ő, mint a szerelemféltésből agg tábornokát hegedűhúrral megkorbácsoló hadapród, immár önnön torzójaként persze, szibériai kényszermunka után és örökös száműzetés közepette (ezek az oroszok! ezek a javíthatatlan oroszok!), ahogy egyéni sorsában a nagy Orosz Sors szomorújátékszerűen lenyomódik: ilyen már ez az Oroszország – még a sevillai borbélyból is szibériai borbélyt csinál.
A szívtépő szibériai fináléban az egykori szerelmesek – Oroszország és Amerika – ráébrednek, hogy soha nem lehetnek már egymáséi. A még mindig csinos Amerika az elhagyott szibériai ház falusi idilljében döbben rá, savanyított gombák és káposztáshordók között, hogy nem szabad újra találkoznia a szerencsétlen, őrült Oroszországgal. Ezek után a kissé megroggyant, barázdált arcú Oroszország is megadja magát a sorsnak: hosszan bámulva a távozó Amerika után megérti, hogy nincs miért és nincs hová utána mennie. A szibériai földre sütve tekintetét sóhajt egy keserveset, és elszív egy mahorkás cigarettát. Mert akkor már mindketten tudják (a nézőről, e „síró harmadikról” nem is beszélve), hogy ennek így kell lennie. A Sors akarta így (a Sorsnak különösen nagy szerepe van a filmben, úgy hírlik, ezúttal kiemelt gázsiért vállalta csak a föllépést). A gyakorlatias és vidám (bár mint a Mozart-keretjáték mutatja, kissé bugris) Amerika és a fellegekben járó, mélabús (bár mint a hadapródiskola idillje mutatja, igencsak arisztokratikus) Oroszország, e két ifjú óriás nem lehetnek egy pár, noha átkozottul vonzódnak egymáshoz. Sebaj, a Sors erről is gondoskodik. Ott gyakorlatozik már gázálarcban a jövő, a szerelmükből lett kiskatona egy amerikai kiképző őrmester, egy amolyan aranyszívű barom vezénylete alatt. Ő az, aki – társaival ellentétben – nem enged Mozartból. Egy kottányit sem. A fiú, akinek a sztorit édesanyja meséli mintegy levelét megírva, szívós és konok, akár egy amerikai tehénpásztor, ámde lelke is van, mint egy orosz kadétnak. Benne egyesülnek a szív és az ész nagy civilizációi: Oroszország-Papa és Amerika-Mama kulturális génjei, Szibéria erdeinek vad csendje és az erdőgépzongora kakofon zenéje, az őrült lélek költészete és a kalkulatív ész számító prózája. Vajha így lenne!
Végeredményben azt sem tudni, ki az őrültebb itt: a „szibériai borbélyokat” tervező amerikaiak, ezek a nagy gyerekek, avagy a „sevillai borbélyok” végletes operai szenvedélyeitől megszállt oroszok, ezek a másik nagy gyerekek. Mert orosz és amerikai – két nagy gyerek. Legalábbis ezt mondja Mihalkov filmje. Mondja, mert ezt szeretnék hallani tőle. És ő mindig azt mondja (régen is azt mondta, csak nem mindenkinek tűnt fel), amit hallani szeretnének. Saját mondanivalója soha nem volt, nincs és nem lesz. Nem hiba ez, hanem karaktervonás. Ilyen már a színészi tehetség természetje. Mihalkov soha nem volt nagy rendező, viszont volt és maradt nagy színész. Filmrendezései – jók, rosszak – színészkedések. Filmjei szerepek. Más módon nem tud létezni, csak szerepekben. Ezért tűnik pozőrségnek minden lépése, minden mozdulata, minden szava az életben is. Mindegy, hogy a szerető apa, a férj, a szívtipró Kacor-király, a filmszövetségi elnök, a parvenü, az arisztokrata vagy a trónörökös szerepét játssza éppen.
A 45 millió dolláros költségvetéssel készült, amerikai és orosz sztár-színészeket felvonultató Szibériai borbély kétségkívül monstre produkció. Hozzá foghatót orosz filmes évtizedek óta nem produkált és évtizedeken át aligha fog még egyszer produkálni. Premierjére alig egy éve, pontosan 1999. február 20-án került sor Moszkvában, a Kreml Kongresszusi Palotájában, ahol a 70-es évek eleje óta nem volt filmvetítés. Monstre forgatás, monstre forgalmazás, monstre premier. Minden idők „legeslegoroszabb” filmjének kremli premierje nem nélkülözte a látványosságot és a grandiozitást. Este a Kreml fölött hatalmas tűzijáték köszöntötte a film címének neonfeliratát. A Kongresszusi Palotában 322 négyzetméteres, külön erre alkalomra Londonból megrendelt óriás vetítővásznat állítottak fel. A Dolby Surround hangberendezések kifogástalan működéséről német szakemberek gondoskodtak. A 4500 férőhelyes nézőtéren pedig mindenki ott volt, aki számít, Jelcin elnöktől a kormányfőig, az összes minisztertől a kormányzókig és a diplomáciai testületekig bezárólag. A premier alkalmából a közönséget alkalmi kiállítás várta III. Sándor korának irataiból, az előcsarnokban pedig katonazenekar. És persze ne feledjük azt sem, hogy a premier előtti napokban került üzletekbe a Szibériai borbély elnevezésű kristályvodka. Orosz filmhez orosz vodka. (Vodka, persze, a filmben is bőven folyik! A vodka az amerikai–orosz film sine qua nonja.)
A premier időpontja éppoly kevéssé volt a véletlen műve, mint a színhely megválasztása. A profizmus nem ismeri a véletlent. A véletlent már a régi rómaiak is a hülyék istenének nevezték. Hát még a maiak! A médiák cézárai! Ha a cári hatalom ősi színhelyén – a Kremlben – a Nagyböjt előtti szombaton a Szibériai borbély premierje alkalmából ad találkát egymásnak Nép és Hatalom, akkor az nem véletlen, hanem profi munka . S valóban: Mihalkov filmje a cári hatalom régi jelmondatát – „önkényuralom, népiség, pravoszlávia” – fordította le a tömegkultúrában feloldott politika nyelvére. Az ideológiai tételből piaci szlogent csinált, amelynek el kell adnia az árut, ez esetben a filmet. Ha nem is igaz, de szép. Sőt, éppen azért szép, mert nem igaz. A giccs formulája ez. A politikai giccsé is, természetesen.
A profi film a befektetés és megtérülés piaci idejében működik. Azért van, hogy működjön, és működésével-működtetésével mindig kiváltsa a megfelelő hatást, amely nélkül nincs megfelelő bevétel. Úgy működik, mint egy gép. A Szibériai borbélyt az összeomlott Oroszország-mítosz tömegkulturális újraélesztése működteti. A régi jó Oroszország ugyanis már csak ebben a nem-ideológiai (!) értelemben mint a tömegkultúra mítosza ölthet alakot és indíthatja meg az orosz magánemberek tömegeinek képzeletét és szívét: esztétikailag. Ilyen módon és pontosan eddig is tart: egy tömegkulturális mítosz forgásának idejéig. Ilyen értelemben Nyikita Mihalkov nem más, mint az orosz Spielberg, bár még nem világos, hogy a tömegkultúra melyik nagy területén – a politikában vagy a filmgyártásban – fogja-e kifutni igazi formáját. Hiszen mindmáig ott toporog az orosz elnökjelöltek sorában, és rossz nyelvek az egész filmet a – az ideológiai kulcsjelenetben III. Sándor impozáns bronzlovas-szerepében is fellépő – Nyikita Mihalkov kissé hosszúra sikeredett választási klipjének nevezték. Minden bizonnyal az is. De több is egy magánklipnél. A Szibériai borbély egész Oroszország választási klipje, amellyel a tömegkulturális világválasztásokon lép fel: „válassz magadnak Oroszországot!” Végezetül úgy is fölfogható, mint a Jelcin elnök és kormányzatai által egy évtizede hiába várt, remélt, kért, keresett, követelt „új nemzeti eszme”, „új állameszme” megfogalmazása az egyáltalán még lehetséges módon és formában: tömegkulturális mítoszként ugyanis.
A Szibériai borbélyt az orosz sajtó „cár-filmnek” nevezte, ahogy a kremli várban ma is látható óriáságyút az oroszok „cár-ágyúnak” (az ágyúk cárjának) mondják. De „cár-film” ez dramaturgiailag és eszmei mondanivalóját tekintve is: cár-játék, monarchia-játék, Oroszország-játék, vagyis mesejáték mindenkinek, aki szeret Oroszországot játszani. A szóban forgó és nagy hagyományra visszatekintő cár-játék persze ma már nem a politikai kultúra, hanem a tömegkultúra része, de ebben a játékban szinte mindenki boldogan benne van: média, nép és hatalom (elég itt Jelcin „Borisz cárként” való sztárolására utalni, de volt már az oroszoknak „Lebegy cárjuk”, sőt, Nyikita Mihalkov cárjuk is). A politika és a művészet rendezvényvilága, ha másként is, mint a sztálini időkben, megint egybemosódik. A film premierjét követő díszvacsorán ez például odáig ment, hogy a Jelcin tiszteletére mondott pohárköszöntő után felharsant a cárt éltető régi orosz himnusz – a „Szlavszja!” – Glinka Életünket a cárért című operájából.
Mihalkov gépfilmje tarol, tarolt és tarolni fog. Mint erdő fáit a „szibériai borbély”. Közönségsikert, pénzt, díjakat, politikai befolyást, amíg csak áll előtte valami. Vagy amíg le nem áll a gép, el nem fogy a hajtóanyag, rá nem unnak a felhasználók. Mihalkov bizánci amerikanizmusa más, mint a szimpla amerikanizmus: egyszerre kell profiként helytállania a piacon és minden hájjal megkent alattvalóként az államban, az orosz fogyasztói nép és az orosz hatalom színe előtt. Azt a gépfilmet kellett feltalálnia, amely a tömegkultúra politikát esztétizáló eszközeivel éri el állam és nép egyesülését a piacon. A film szlogenje önmagáért beszél: „On russzkij, eto mnogoje objesznyjaet”. Vagyis „ő – orosz és ez sok mindent megmagyaráz”. Mint minden jó szlogen, ez is a paródia határán mozog. De rávilágít valami újra. Orosznak lenni sok mindent jelentett már az idők folyamán: sorsot, küldetést, feltámadást és pokoljárást, háborút és békét, bűnt és bűnhődést, de azt, amit ma jelent, még soha: orosznak lenni szép. Szép, mert olyan „crazy”, olyan kiszámíthatatlan, olyan sejtelmes, olyan távoli. Oroszország, az orosz téma Nyugaton – nyugati szemmel nézve – mindig is így került piacra. (Nem véletlenül dobta világpiacra a filmes Nyikita Mihalkov irodalmi tejtestvére, Viktor Jerofejev Orosz szépség címmel posztmodern lektűrjét.) Az újdonság az, hogy mostantól maguk az oroszok kezdenek így – idegen szemekkel, nyugati szemekkel – magukra nézni és örömöt találni távolivá tett, egzotikussá átírt történelmi és civilizációs másságukban. Ez van, pontosabban: ez maradt, ezt kell szeretni. Az idegen szép.
Egyszóval: ez a borbély nem az a borbély. Ez a borbély a Kreml udvarában szolgál és Nyikita Mihalkovnak hívják: levágja a bojárok szakállát vagy stuccolja, ha kell. Bizánci borbély. De mert a bojároknak – a pénzbojároknak – ma már nincs szakálluk, nem ez a lényeg, hanem a mese: ahogy a borbély az ollót, a digitális vágóollót csattogtatja, ahogy poentíroz, fazont igazít, amerikai frizurát fantáziál az orosz fejre és viszont. Nem Bizánc, hanem Bizánc Amerikája – ez az új üzenet, amit maga az angyali Mihalkov hozott az Úrtól, mert az Úr immár Oroszországban sem az Állam, hanem a Pénz.
A Szibériai borbély valóban az amerikai tömegfilmek célratörésével és harsányságával ötvözi a néhai szovjet tömegkultúra monumentális unalmát, hogy oroszt teremtsen belőle. Mihalkov filmjével olyan tömegkulturális mintát alkotott, amely egyszerre lokális és globális. Azaz glokális: a lokálist globalizálja és a globálist lokalizálja (nemzeti tömegkultúra nincsen!), mert már Oroszországban is csak így – amerikanizáltan – adható el Oroszország. A Szibériai borbélyt innen nézve úgy lehetne leírni, mint a szovjet tömegkultúra egykori monstre filmjének, a Berlin elestének és az amerikai tömegkultúra orosz témájú világprodukciójának, a Doktor Zsivágónak az egyesítését, vagyis Bizánc és Amerika tömegkulturális egyesítését pénz és kép által. Európa nélkül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2806 |
