Bikácsy Gergely
Jeanne d'Arc megmentette a Dauphint, és most harcba indul, hogy megmentse a francia filmet. Rivette csendes története után a multiplexekben Luc Besson megafilmje.
Ne hökkenjen meg senki – készült pornófilm is az Orléans-i Szűzről. Némi huzavona után, egy éves késéssel, 1974-ben engedélyezték csak vetítését. Tudni vágyó kelet-európaiként ott tolongtam a párizsi pénztárnál. A rendező felesége játszotta a kéjelgő Jeanne-t, a dolog elég érdektelen volt, talpig páncélban, hatalmasan csattogva Boorman Excaliburjában nemsokára izgalmasabban szeretkeztek. A francia rendező Shakespeare-re hivatkozott, hiszen a VI. Henrikben Jeanne, legalábbis minden angol így mondja (William meg bőszen helyesli): „szajha és boszorkány.” Ezen elgondolkodtam.
Luc Besson mostani látványfilmje kapcsán a tudós Emmanuel LeRoy Ladurie idézi a Figaro Magazine-ban (99. okt. 23.) Marc Bloch-ot. A nagy történész számára két esemény számított igazán hazája történetében: Jeanne d'Arc megkoronáztatja VII. Károlyt, és a Bastille eleste. És nemcsak a történészeket, minden értelmes embert gondolkodásra késztet Jeanne története. Több tucat film készült (negyven körül) élete-halála nyomán. A politikusok is igyekeznek. Szent Johanna még boldoggá sem volt avatva, amikor 1870-től, Lotaringia elvesztésével a nacionalista színezetű hazafiság példaadója lett. 1920-tól, főként Barres hatására méginkább a jobboldalé. Az Ellenállás csekély mértékben használta jelképül az angolok ellen küzdő szent alakját, Pétain marsall Vichy-kormánya annál inkább. Ez azonban hamis vízválasztó. Már Anatole France is baloldali szemmel és érzékenységgel írt róla, akárcsak a két kiváló történész nemrégen: Georges és André Duby a Jeanne d'Arc perében (1973).
Preminger Jean Seberget öltöztette kényes páncélba, Rossellini Ingrid Bergmant: a magyar néző őket nem láthatta Szent Johannaként. Most azonban a legújabb mozicsaták dörgő közepébe kerülhet. Ha egy francia rendező Hollywood ünnepeltje lesz (ez még Renoirnak sem sikerült), nagyon figyelnek rá Párizsban is. Megbocsátják, sőt természetesnek vélik, hogy Jeanne angolul beszél. (Úgyis amputálják majd a hangját.) A pénztári lelkesedők a magam fenti kis történelmi párhuzamainál zengőbb távlatokat nyitnak. A gyártók és forgalmazók gall nagyura, Toscan du Plantier sem adja alább: „Jeanne d'Arc megmentette a Dauphint, és most harcba indul, hogy megmentse a francia filmet.”
Érdekes: melyik Jeanne d'Arc-ról beszél? Hiszen a százéves film egyik legnagyszerűbb alkotásával már hetven éve harcba indult, és akkor meg is mentette – ördög tudja, a francia filmet-e, vagy az egészet úgy általában, mindörökre – igaz, hogy egy dán rendező vezette a csatát, bizonyos Carl Dreyer. Jó, a filmcézár elfelejtette. Nyilván elfelejtette Robert Bresson 1962-es filmjét is, igaz, ebben semmi csatázás nem volt, csak a Per, szigorúan, könyörtelenül és monotonul a Per hazugságai és halk igazsága.
Öt éve megintcsak történt valami, bár az egyébként Jacques Rivette-et udvariasan tisztelő francia sajtó, még a Nouvel Observateur is sokkal kevesebbet foglalkozott vele, mint most Luc Besson „misztikusra vett” szuperprodukciójával. Jacques Rivette-nek a Sandrine Bonnaire tiszta és egyszerű, nagy alakításával (is) példaadó 1994-ben készült filmje, az Orléans-i Szűz ugyanis a csaták közötti holtidők csendes és nyugodt rajza. Rézkarc-film, hibátlan természetfilm. Nem sajtóünneplésre való, nem a fináncok és producerek „megmentésére” szolgál. Valamit pedig éppenséggel megment: az értéket, amelynek nincs pénzbeli megfelelője.
Rivette a filmtörténet mára klasszikussá vált remekművei (Dreyer és Bresson) után ábrázolja Szent Johanna életét és máglyahalálát. A rendező felfogása nem csak nagy elődeinek látásmódjától tér el, hanem a ma divatos mindenfajta filmcsinálási módoktól. A film „Csaták” és „Börtönök” című részekre oszlik. „Kosztümös történelmi film” tehát, középkori csata- és börtönjelenetekkel, esküvésekkel és árulásokkal – és mégis alig hasonlít a kamaszoknak szóló históriai kalandfilmekre, sőt, lényegében minden eddig volt áltörténelmi mozi-klisé igazi ellentéte.
Rivette-nél egyetlen fényes szuperprodukcióba illő (hosszú) képsor a reims-i koronázás: fényben, aranyban, zenében, nagyon hagyományos beállítás- és vágástechnikával. De előtte és utána a lassú csendek, a nyugodt szemlélődés filmjét látjuk. Csaták (mint a cím ígéri), ostromok? Három méteresnél alig magasabb falak, „vályog”, birkaakol” – Az egri csillagokból emlékszünk a törökök Eger várát fitymáló megjegyzésére. Igen, épp ez és ilyen a történelmi valóság. Rivette csatáiban pár száz ember alig-fegyverekkel vonul, inkább dulakodik (máskor rituális szándékkal párbajozik, máskor meg fosztogat), mintsem csatázik. Ez a film a szünetekről szól, a történelem a csata előtt meg után formálódik lassan, bizonytalanul: ösvény, kis patak, lassan szóródó homok, még lassabban olvadni kezdő jég. A háború (száz éve tart vagy tizenhét éve?) horzsolásos-ficamos hadijáték, fáradt és dühös – de nem buta – emberek nyers életmódja, beleszülettek, semmin nem csodálkoznak, a sárba ragadt hőstelenségen sem, és a fényes, ritka, furcsa hit lobogásán sem. Sok mindent ismernek a világból.
Illúziótlan film, de realitásával megnyerő és hitet erősítő. Na nem a vallási hitet. Sandrine Bonnaire nem vizionárius Jeanne d’Arc, hanem eltökélt, makacs, igazában biztos, olykor számunkra követhetetlenül magabiztos, kételkedni sokáig nem tud. De így is emberi, semmiféle neurotikus vagy varázslói, sámáni nincs benne. Leginkább politikai tehetsége villan, az is közvetetten, mert naivan és mosolyogtató önbizalommal. Tehetséges ember és van benne valami meggyőző – e semmitmondó általánosításnál ma sem vagyunk bölcsebbek. Mármost hogy a férfiközpontú, „lovaghitű”, de sárba ragadtan macho középkorvégi társadalomban miért, miképpen válhat egy írástudatlan fiatal nő katonai vezetővé és politikai tanácsadóvá – ez a történészek dolga, a filmnek nem a miértet, legfeljebb a „hogyant” szabad ábrázolnia.
Rivette a természet megelevenítésével „magyaráz”. A közönyösnek látszó, tárgyilagos, csendes, kizökkenthetetlen, minden emberi tevékenységet beszippantó tájjal. Szemlélete leginkább a panteizmushoz hasonlít, de azért nem az, csak véglegesnek és erősnek mutatja a tájat: történelem felettinek. Hajnalok, két csata között. Örök, ismétlődő hajnalok és alkonyok. Két tábor között, két vár, két város, folyó, két kürtjel közötti csend. Sohasem vakító napfény. Mindig a félárnyék, őszi vagy kora tavaszi a film. Évszakok között. „Között”: az élet. Jeanne mintha ezért lehetne biztos önmagában és a győzelemben, mert a közvetlen pillanat nem is nagyon érdekli: neki természetes, hogy valami örök természeti háttérbe omolva része a mindenségnek. Gőgje ezért nincs, csak gyarlósága, vagy hiúsága (de jóval csekélyebb még ez is, mint a többieké).
Sandrine Bonnaire könyvet is publikált Egy forgatás regénye címen: „A film képi nyelve egyszerre klasszikus és mai. Néha nagyon is az. Vannak párbeszédek, melyek túl modernnek hangzanak, és szerintem nem illenek a helyzethez. Pedig, furcsa módon, több kifejezés pontosan így hangzott abban a korban.”
A Nouvel Observateur kritikusa Rivette-et „Jacques d'Arc”-nak nevezve kimondja: „végre megcsinálta legjobb filmjét, olyant, amilyet fiatal kritikus korában látni és támogatni szeretett volna.” Nem tudta, hogy lehetetlen, tehát megcsinálta, teszi hozzá, s ezt Sandrine Bonnaire-re is érti.
Rivette a roueni híres pert, arra hivatkozva, hogy Dreyer és Bresson már megoldotta, „kihagyta”. Az igényes kritika jól vette észre, hogy a koronázás (valójában csak előkoronázás, gyors szentmise volt) a film vitatható pontja lett, hangsúlyosan hosszú és esztétizált. Hagyományos. Mintha Az apáca, Rivette konzervatív tradíciók béklyózta filmjének átka ült volna rá. Én mégis védeném ezt is. Beleszelídül csendes fényeivel, intim pompájával a falusi történet igazába.
Orléans ostroma Rivette-nél úgy fest, hogy Jeanne 15-20 percig (öt nap a tíznapos várostromból) ül és várakozik. Ami másutt gigantikus és véres csata (Cecil B. de Mille 1917-es és Luc Besson a mainál maibb mozijában persze hogy véres csata) – itt várakozás, Rivette-nél várakozó csend az úr, csak a csendben lehet élni, gyertya az asztalon, merengés. Objektív, gondolkodó merengés, nem ábrándos. Sandrine Bonnaire alkatilag képtelen ábrándozásra, ő a filmtörténet legkevésbé romantikus Jeanne d'Arc-ja.
A személyiség felfoghatatlan abszurd szentségét a negyvenvalahány feldolgozás közül csak Dreyernél érzékelhetjük, ez még Bressonnak sem sikerült, akinek azért volt ehhez valami fogékonysága. Rivette – jó érzékkel meg sem kísérli. Holott addigi életművének nagy része pszichodráma. Amour fou: a lélekábrázolás legelmélyültebb, legkönyörtelenebb francia filmpéldája. Céline és Julie csónakázik: a szürrealista pszichodráma komédiailag előadva. Jeanne d'Arc-filmje nem antilélektani ábrázolás, a pszichologizálással, ennek ábrázolásával meg sem próbálkozik. Viselkedéstani remeklés, s így végül persze (sejthettük volna) több és más, mint amit kisrealizmuson értünk.
Mi történt, mi volt ez a hasonlíthatatlan jelenség és minden emberi logikának ellentmondó megtörtént történet – még Rivette-ből is csak a történés hitelességének külső burkát érezzük, mintha dokumentumfilmet látnánk, mintha végig mellette, Jeanne mellett mehetnénk. Ettől még nem értjük, mi történt, miként kísérői sem értették. Állítólag Gilles de Rais, példás fegyvertársa Jeanne elégetése után lett hirtelen példátlanul kegyetlen, perverz tömeggyilkos. Talán beleőrült, hogy nem érti, talán attól tébolyult meg, hogy megértette. Sok Jeanne d'Arc-film után bevallom, most már nem is vágyom „megérteni” a csodát. Nagyobb dolog lehet az: átélni kéne.
A szakállas, ősmozi-varázsló mozijára vágyom, a világ első „monstre-produkciójára”, az 1900-ban elkészült 15 perces, rekordhosszú fantasztikumra, ahol Mélies kabarésztár hold-utazói féktelen kedvvel játsszák a mesecsatákat. Mozi az is, sőt, az a mozi, nem gúnyolnám, és Mélies apó szerintem nagyon komolyan vette az orléans-i páncélos szüzet. Száz év telt el azóta, megint itt van a harcos szűz. Rivette-ét csak a Duna TV mutatta be, mint annyi más értéket – Besson topmodellje minden MoziCenterben ott lovagol –, a két legutóbbi Jeanne d'Arc közül mindenki válassza ki a magáét.
Kétszer néztem meg Rivette „nézhetetlenül lassú és pepecselő” filmjét. Általában kevéssé becsülöm a pepecselő kisrealizmust. De ha világtörténelmi szent misztikus és hars csatajelenetek és villogó párbeszédű perek témájában halk, lassú részletező leírást merészel a rendező, az már azért imponál. Kétszer néztem meg, és a legszebbnek a nevének aláírását tartom. Nem a könnyzacskó-fakasztó „X” odabiggyesztését a máglyahalál küszöbén Bessonnál. Az angoloknak Poitiers-ben ultimátumot diktáló Jeanne aláírását. Kétszer láttam, és úgy maradt meg bennem, középkori helyesírással, mint a pergamen-emléken, mely talán elveszett persze: „JEHANNE”. Pedig nem is biztos, hogy régiesen íratta Rivette, lehet, hogy csak én láttam így, talán régebbi könyvillusztráció emlékeként.
Rekonstruálja a legkisebb mellékeseményeket, a háttér minden fűcsomóját és a sátrak vászonszövetét, vagy épp mai érzetet kelt? Nekem mindkettőt. Megint kérdem magamban: ez az aprólékos, földhözragadtan modern és nem historizáló film hátha mégis a középkor egyetlen hiteles mozidokumentuma? Mert olyan, mintha ma játszódna valamelyik szegény, nyers, kegyetlen vidéken, amely vidék harcosai és lakói nem velejükig aljasak… mint ma.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 25-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2801 |
