Csejdy András
Az amerikai mozi újra és újra megteremti a bűnügyi film internacionális szabványait. Ennek ellenére mindig akadnak máskéntbűnözők. Moszkvában, Hongkongban vagy Észak-Mexikóban.
Nem bővelkedünk fesztiválokban, ezért lesz évről évre jelentősebb a Titanicos filmjelenlét a Toldiban, ahol a szervezők offstream ízlésének és kapcsolatrendszerének köszönhetően másfél fárasztó hét alatt képbe lehet kerülni: merre tart a világ bennünket érintő része. A törvényenkívüli normát sértő alakja a hatvanas évek óta izgatja a moderneket, a bűnöző az egyenszabott tömegdemokráciák egyénisége, lázadó veszélykereső, nouvelle vague-os krakéler, alternatív minta. Erre leggyorsabban természetesen Amerikában reagált a mozgóképipar. Hollywood fosta magából a krimiket, a kereskedelmi televízióhálózatok naponta többtucat, szakmányban készült, reklámszaggatta thrillerrel kedveskedtek a fogyasztóiknak, és már-már azt lehetett hinni, nem maradt lenyúznivaló bőr a műfajon, mert unalmasak a detektívek, debilek az elkövetők és mesterkéltek az esetek. Ebbe a langyosvízbe dobta be a merülőforralót Lynch, aztán Tarantino, akik újradefiniálták a kereteket. Hozzájuk szokás ma igazodni, kár volna tagadni. Ezért tanulságos megvizsgálni, mit kezdenek a krimivel más kultúrákban. * Egy angol állampolgárságú libanoni fiatalember például, Anthony Waller, aki egyszerre végzi tanulmányait a londoni és a müncheni főiskolán, Moszkvában amerikaiakkal leforgatta a diplomamunkáját, amire rábólintott a vizsgabizottság, majd hetekig vezette a német nézettségi chartokat: tejfeles szájú fiatal filmes krimit rendez az orosz fővárosban, elkíséri őt szerelme és annak húga, a néma maszk- és trükkmester. A lány véletlenül szemtanúja lesz, ahogy a bennszülött operatőr az elhagyatott stúdióban maszekolva élesben veszi, amint rosszarcú, benga haverja miszlikbe aprít kefélés közben egy kurvát. Snuff movie-nak hívják az ilyet, dívatja és keletje van Amerikában. Na de ott, ugye, kémtörténet-faragóból nemzetbiztonsági tanácsadó, punkerből és net-hackerből elismert novellista lesz, gogobébik sztriptízművészként határozzák meg magukat, Lydia Lynch csuromsperma hardpornó-etüdjeivel üzen a női elnyomorodottságról, decens üzletasszonyok éjjeliszekrényén vár bevetésre az elemes, többfunkciós vibrátor, a nyugtatókkal teli fiola és a non-fiction bestseller mellett, és igen, van, aki mások okulására és élvezetére celluloidra viszi nekrofil hajlamait. Amerikai Psycho, hogy tovább ne menjünk. De amiképpen az agresszíven terjeszkedő amerikai tömegkultúra magához igazította a világ maradékát, úgy szüremlik be a tömegkulturális termékekbe is: ennek bájos változata a Mistery Train meg a Leningrad Cowboys..., szálkás karikatúrája pedig A néma tanú. A tőszomszédságunkban roskadozik egy leszázalékolt világhatalom, a nemzetközi porondon folyamatosan rászámolnak, és ez a kiismerhetetlen, kontrollálatlan kolosszus egy az egyben ülteti át gyakorlatba, amit a bajnokról készült dokumentumfilmből lefigyelt: a nemzetgazdaság a maffia kezében van, újságírók és vállalkozók robbannak fel kocsijukkal, és dohánybarna dolgozószobák mélyén ördögi tervek szövődnek a birodalmi terjeszkedésről. Csak amíg Bret Easton Ellis apokaliptikus helyzetelemzése a juppivilágról fikciós antiutópia, az orosz verzió emberevő, daraboló szörnyetege hús-vér ember. Wallernek van humorérzéke. Derűvel tálalja megboldogult Burgess gépnarancsos rémálmát, amikor a szupergiga-hatalmak egyesülésével egy rémületes új rend lép működésbe: nyakon önti az újvilági ikonvariánsokat (Dick Tracy-től, Batman-en át a ,,ragyogó” Nicholsonig) keleti patetizmussal, moralizál, brutalizál, vérbe cikizi a tenyérbemászó amerikai mozit, és megvicceli a fennkölt szovjetet. Mindeközben szakmailag kifogástalanul teremt feszültséget, ami ennél a műfajnál, még ha parodisztikus is, elengedhetetlen. A kulcsfontosságú részeknél keményen dolgoztatja a zenekari árkot, és mivel a főszereplő totális kommunikációs vákuumban van (ártatlan, néma, jenki lány napjaink moszkvai alvilágában), a cselekményt, követve az eizensteini hagyományt, az arcon bontakoztatja ki. Filmje átmeneti műfaj, tele posztmodern utalásokkal (Chandler, Polanski, Hitchcock...), olyan stíluskevercs, amely végig ott táncol a bornírtság határán, de belül tud maradni a körön. * A kínai máshogy ember. Legyen bár e kijelentés píszí-ből elégtelen, mégis tényközlés. Máshogy vannak szocializálva, más náluk az érték, másképp civilizáltak, másmikor szenvednek vagy jó nekik. Olyan ország Kína, ahol a bíróságon nem haboznak halálos ítéletet hozni, mégis tenyészik a bűn, mert más az élet helyi értéke, a nyilvános kivégzéseken pedig issza a nép a látványt. John Woo, a hongkongi mészárszék avatott hírnöke. Nyugaton felkapott művész. A gyilkos című filmje alapján azonban sok vérnek kell még lefolynia a vásznon, hogy megértsük az okát. Képzeljünk el egy gyenge-közepes klipet, fluoreszkálón kékes fényekkel és gagyi szimbolikával, legyen a helyszín egy templom, katolikus templom Hongkongban, kereszttel, fehér galambokkal és gyertyákkal, benne egy rezzenéstelen bérgyilkos, akinek a hátából skulókat operálnak ki. Pissz se hallik. Giccses, nem? Csak az a kérdés, hogy honnan nézve és mihez képest. Az agyoncizellált európai gyakorlat viszonylatában mindenképp. Ugyanakkor ez a technokínai közeg ennyi és ilyen, fekete-fehér jellemek veszik több-kevesebb sikerrel a cselekmény buktatóit, a bérgyilkos haveri kör világa leginkább a VIT találkozók hangulatát idézi, a szereplők romantikusak, könnybe kell lábadjon a szem, öblögetve szózatolnak helytállásról és igazságról, a pandúr és bandita életre szóló barátságot köt, az áruló kolléga egy pálfordulattal jóváteszi megingását, matiné ez, amelynek a soundtrackje a MIDEM-ek és Burochineese restaurantok kínálatával egyezik meg, de pont. A történet is népmesei: a profi terminátor egy akció során megsérti egy csinibaba bárénekesnő szaruhártyáját, aki ezáltal részlegesen elveszíti a szeme világát, az orvosok drágák, erre nem fizet a tébé, a vétkesnek bűnhődni kell, ezért lelkiismeret-furdalással ugyan, de tovább gyilkol, hogy lemossa a gyalázatot, és elvihesse egy specialistához a lányt. Közben üldözi őt a rendőrök gyöngye, egy méltó ellenfél, akivel a tusák során zaftos férfibarátság bontakozik ki. Egymásra találásuk odáig fajul, hogy a film végkifejletét megelőlegező képsorokban vállvetve mesterlövik halomra a hússzoros túlerővel támadó rivális banditákat anélkül, hogy akár egymás nevét tudnák. Hogy hívnak, kérdezi egyik a másikat. Nem mindegy, köpi oda foghegyről az, maradjunk csak egymásnak Micky Mouse és Dumbo. Különben sosem töltenek, erre nincsen is idejük, hiszen megállás nélkül vetődnek, dobbantanak, úsznak a levegőben, a kézi lőfegyverekkel vívott harci mozgáskultúrát a tökélyre fejlesztették. Van ebben a keleti moráljátékban egy rész, ami a finnyás európai nézői szokások mentén is ötös dolgozat: a likvidátornak egy nagyon korrupt politikust kell kiiktatnia a kikötőparti Sárkányünnepen, szólnak a dobok, lassítva emeli a távcsövest vállához a megbízott, a kamera egyre közelebb és közelebb mutatja a koncentrált arcot, ütemre vágott, feszes technikai bravúr, három izgalmas perc a hosszúkás moziból. A zárókép viszont. Az ominózus videóklip-templom előkertjében, amit már elképzeltünk, jajbékolva kúsznak el egymás mellett a szerelmesek, a vak énekeslány és a haldokló bérgyilkos, akinek a csata közben szintén kifolyt a szeme. Csúsznak, másznak. Dumbo az utolsó simításokat végzi, odakünn pedig, az amerikai high techben, éli életét a kínai ember. * Alex Coxnak már a curriculum vitae-ja is kecsegtető. Nem lenne neki muszáj, mégis marginális, inkább nyaral a Pogues zenekarral Spanyolországban, minthogy részt vegyen egy jól fizető hollywoodi produkcióban, első filmjét a gombafrizurás Monkees együttes gitárosa finanszírozza (benne Iggy Pop és a Suicidal Tendencies), a másodikkal, ami Sid Vicious és Nancy héjanászának története, Cannes-ban kavar botrányt, a harmadikkal (Walker) sikerül egyszer s mindenkorra elidegenítenie magától az amerikai tőkét. A liverpooli bajkereső utolsó filmje, az Országúti járőr japán pénzből jött létre, Mexikóban játszódik, és perui a forgatókönyvírója. A hétköznapi, kissé bárgyú történet egy jófiúról szól, aki élrendőr lesz, az akadémiáról vidékre kerül, megkapja a legfrankóbb kocsit, mert úgy vezet, mint az álom, becsajozik, megnősül, az asszonyka hátbaszüli, kevés a pénz, meg kell élni, otthon erősen és hangosan motivál a latin nő, korrupt lesz tehát, szerelmet talál egy narkós kurvánál, ellövik a lábát, aztán a barátját, aki szintén országúti járőr, kirabolja a dealereket, végül jó útra tér. Semmilyen mozi ez, három nagyon elegáns megoldással. Egyrészt dráma, egy jó tanuló-jó sportoló eminens diák bizonyítási vágyáról, hogy hipermacsó, sántikáló apukája emberszámba vegye. Finom, vizionárius jelenetekben van kidolgozva ez a késztetés, ami folyton emlékeztet irodalmunk komplexusos, apátlan nemzedékének műveire. Másrészt remekül megoldottak a váratlan brutális váltások, ahogy például szilánkosra lövik a térdét vagy kábítószer-kereskedők szitává lyuggatják a bajtársát. Hajszálra úgy, ahogy az ilyesmit életben, igaziból elképzeljük: napok, évtizedek telnek el eseménytelenül, aztán valaki becéloz, és a pillanat tört része alatt olyan lesz, akár a moziban. Mint a moziban, csak ez bőrre megy. Vánszorogva igyekszik az országúton a járőr, rettegve sejti, hogy a kanyar mögött a kollégájának már csak a maradékát találja, a hosszú snittben iguánák surrannak szerteszét a zuzmóban, kabócák üvöltenek torkuk szakadtából, ő meg izzadva zihál, tisztára Belmondo, ahogy beletörődve fut Godard felé a párizsi utcán, kifulladásig. A film harmadik, elvitathatatlan erénye az, hogy benn tartja a sztorit a markáns latin-amerikai ezotériában, a vaskos társadalmi szocreált összekeveri a keresztény misztikával, a tudatalatti folyamatok, fantazmagóriák evidens csodaként jelennek meg a vásznon. Például amikor kibukva fekszik a rendőrségnél foganatosított személyzeti pszichiáter rökamiéján, s az asztal helyén egy vágás után csuklyás csontváz terpeszkedik a szoba közepén, úgy néz ki, mint Anonymus a Vajdahunyad előtt, és ez magától értetődő, akárcsak az, hogy kurvázás előtt révületben hányja magára a keresztet egy zugkápolnában, vagy amikor sete-sután kinyír egy dealert a poros árokban. Máskülönben elképesztően van fotózva ez a film. Nagyon meleg, barna az egész, a fordulópontokon zaklatottan kaszál és remeg a kamera, más kitüntetett helyeken pedig statikus, kemény, merev fényképek akasztják meg a cselekményt, képeslapra, poszterre vagy telefonregiszter-fedélre kívánkoznak. A temetés után civilben ül a sebhelyes arcú zsaru egy kocsmában, vizespohárral nyakalja a tequilát, eszébe jut a vidám csapat, a dzsipes amerikai drogcsempészek, akik különös kegyetlenséggel megölték a társát, a televízió képernyőjén George Bush magyaráz premier plánban, repül felé az üveg, nyugodj meg, parancsol rá főnöke. Mexikóban vannak, a beláthatatlan és elérhetetlen jóléttől egy határszakasznyira, amin nincs átjárás. Coxnak a bögyében vannak az amik, és mindig megleli a módját, hogy ezt szépen beleformázza a mozijába. Esetlegesen kerültek egymás mellé ezek a filmek. Bűnügyi történetek, szegről-végről legalábbis, amelyek a nemzetközi krimigyár által nem túl kedvelt helyszíneken játszódnak. Mindegyik folytonosan felesel a gyarmatosító amerikai törekvésekkel, humorral oldják és kötik a témát a talajhoz, nézőt a székéhez. Ezekben a sztorikban központi rendezőelv a bűn, ami viszont meg van fosztva a titokzatosságtól: ellebben róla a fátyol, de a gonoszról nem derül ki semmi. Alig érdekes. Csak a közeg, amiben ábrázolják. Olyan, mintha Derricket Jon Jost rendezné Sri Lankán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/01 26-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=28 |
