Schubert Gusztáv
A 2000. évben az utolsó ítéletet már nem Signorelli vagy Michelangelo festi meg, hanem piármenedzserek.
Mielőtt valaki belekezd ennek a cikknek az olvasásába a kétezredik év első reggelén, biztos, ami biztos, nézzen ki az ablakon, ha ugyan van még ablak, és nézzen fel az égre, ha ugyan van még ég, ha azt látja, hogy a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan, mint a vér, ne is olvasson tovább, a jóslatom – miszerint az apokalipszis egyelőre elmarad – nem vált be. Nem én volnék az első: a végítélet egyik biztos jele, hogy seregestől hamis próféták jőnek.
Az apokalipszis-biznisz
A királyi egyesen „dokumentumfilm” megy, Ezredvégi próféciák címmel, amerikai gyártmány, degeszre tömött túlélőcsomag a Fox Broadcasting Company-től, nehogy már ne tudjuk majd szilveszter éjszaka, merre hány óra.
„A nagy jövendőmondók – indít a narrátor – mind megjósolták a világvégét, bár legtöbben babonának tartjuk ezeket a jóslatokat, azok a szakértők, akik az olyan legendás prófétákat tanulmányozzák, mint Nostredamus (sic!), azt tartják, hogy a világvége eljön, és már csak néhány év van addig hátra.”
Riogatnak is a szakértők rendesen: „Szörnyű földrengések, betegség, ínség, özönvíz köszöntenek ránk.” – így az egyik. „Biztos, hogy egy csoport előbb-utóbb be fog vetni valahol vegyi, biológiai vagy nukleáris fegyvert. A kérdés csak az, hogy mikor.” – tódítja a másik. Az bizony nagy kérdés. Annál már csak az kérdésesebb, kinek készül egy ilyen „tényfeltáró” műsor. Ahol a bizonyítás legprecízebb eszköze, hogy az objektivitás látszatát keltő kifejezések („minden kétséget kizáróan”, „pontosan előre látta”) előfordulása a köznapi beszédhez képest sokszorosára növekszik. „A hopi indiánok jóslata szerint 'rossz szelek jönnek', ez nem jelenthet mást, mint az emberiséget fenyegető járványokat.” A képek ugyanilyen nagyvonalúak: megáradt folyókat látunk meg fekélyes lábú gyerekeket, földrengéstől összedőlt házakat, háborús jeleneteket. Nyilván nem Armageddon mezejéről, hanem valamely múltbeli áradásból, járványból, háborúból. De hát az az alaszkai gleccser sem onnan való, amely a szemünk láttára hullatja az óceánba irdatlan hótömbjeit. Félelmetes látvány, de a lehető legtermészetesebb. Mindegy, ijesztgetéshez jó lesz. Akár az újra meg újra előrángatott Szaddam Husszein, aki kapóra jön mint a megjövendölt „harmadik Antikrisztus”. („Madusz, ha visszafelé olvassuk, ami Nostredamusnál bevett szokás, majdnem azt kapjuk: Szaddam.”). Csakhogy a műsor szellemét átható amerikai keresztény fundamentalizmus hátborzongatóbb, mint egy iraki diktátor: „Olvassák a Bibliát, és készüljenek föl a legrosszabbra.” – riogat Oliver North ezredes. Kiver a hideg veríték, ha arra gondolok, hogy ez a paranoiás nem olyan régen még egy szuperhatalom első emberének közeli tanácsadója volt.
A műsor látszólag megnyugtatóan ér véget, nem illik a nézőt az idegösszeomlásig sokkolni: „Ezek a jóslatok nem jelentenek biztos ítéletet, végtére is, ha összefogunk, elég erősek vagyunk, hogy megváltoztassuk a jövőt. Reméljük, jó irányba...” A műsorvezető végül nyugodalmas jó éjszakát kíván, de nem gondolja komolyan. Az ezredvégi próféciák alkotói ugyanis hisznek a közeli világvégében. Vagy legalábbis abban, hogy ez a hiedelem jól eladható áru az ezredvégen. Hogy mi az igazság az apokalipszis körül, láthatóan huszadlagos szempont. Ha nem igazolódik be a baljóslat, akkor sincs baj, legfeljebb elszámolta magát Nostradamus (aki különben, ha ködös centuriáit jól olvassák igazi szakértői, nem 2000-re, hanem 3797-re jósolja a világvégét), az apokalipszis-biznisz nemcsak az ezredvégeken üzemel, folyamatos érdeklődésre lehet számítani a szürke hétköznapokon is, mert az apokalipszis-hívő nem az igazságra vevő, hanem a végítélet-szorongásra.
Özönvízvezetékszerelők, meteorvadászok
De mi gondunk az apokalipszissel nekünk, akik nem hiszünk benne, vagy hiszünk, de nem a végítélet-bóvliban? Csak annyi, hogy az effajta szotyós állagú okoskodás hallatlan népszerűsége maga is a végállapot előhírnöke. Terry Gilliam utolsó, sokak által félreértett filmje nagyon idevág: a Tizenkét majomban ugyanis nem egy emberiséget kis híján kiirtó járvány az igazán apokaliptikus élmény, hanem a jóslatokkal, félelmekkel szitává lyuggatott jövő. A járvány túlélői által a múltba visszaküldött időutazó hiába ismeri az eljövendő dolgokat, hiába tudja, hogy katasztrófa közelít, tehetetlen, nem tudja megakadályozni az összeomlást, mert a világ dugig van rémlátomással, önjelölt prófétákkal, miért pont neki hinnének? A végítélet, akár hiszünk benne, akár nem, eredendően szakrális téma, ha minden nap a szánkra vesszük, márpedig a film, és a televízió mint az egyes számú megahorrort és hiperakciófilmet folyamatoson műsoron tartja az apokalipszist, óhatatlanul elveszti szent, kivételes jellegét, és vásári kacattá válik. Nem félünk már az apokalipszistől, nem bánt az, csak megkóstol.
Ha az Ezredvégi próféciákhoz hasonlatos tévéműsorok a szakrális időt kezdik ki, akkor a hollywoodi apokalipszisfilmek magát az eseményt rántják le a magasból a földre. Egy amerikai háborús kalandfilm, mondjuk a Piszkos tizenkettő és a Függetlenség napja között csak mennyiségi különbség van, az ellenfél legyőzéséhez ugyanazok az erények szükségeltetnek, bátorság, ész, jenki vagányság. A végítélet elveszítette kivételes jellegét. Az apokalipszis köznapi ügy, megoldása közemberek dolga. A politikusok, a tábornokok, a szakértők rendre alulmaradnak az újhollywoodi dramaturgiában az amatőrrel szemben, a világ megmentői botcsinálta hősök, nem a hosszas előgyakorlat és felkészülés, hanem az alkalom szüli őket, a profinak legfeljebb akkor van esélye a pantheonba kerülni, ha legalább olyan renitens, mint a Függetlenség napja Will Smith játszotta vadászpilótája. A századvégi katasztrófafilm Támad a Marsban kiélesített paradoxona szerint az amerikai elnök sohasem érheti utol a járókeretes nagymamát, a zenebolond nénikéknek behozhatatlan előnye van, ha a földöntúli invázió hatásos ellenszerét kell megtalálni.
Az amerikai apokalipszisfilmben valójában sohasem látunk végítéletet, még ha rendre porba hull is a Szabadság-szobor feje vagy földbe fúródik a Chrysler Building krómsisakja, és Sanghaj vagy Párizs megapoliszában kő kövön nem marad. Az apokalipszis elhárítható üzemzavar csupán az emberiség történelmében. Amit a hős amerikaiak (újabban a politikai korrektség jegyében multikulti összefogásban – angolszász, afroamerikai, bronxi zsidó, esetleg spanyol ajkú hősök csapatmunkájával ) a tehetetlen nagyvilág aggódó tekintete előtt rendre meg is oldanak. Többnyire – így múlik a világ dicstelensége – az immár béketeremtő eszközzé átlényegített atomba segédletével. Az Armageddon vagy a Függetlenség napja nemhogy nem pesszimista jóslatok, hanem kimondottan örömzenék, szépen illeszkednek a technikai fejlődés dicshimnuszát zengő science fiction vonulatba.
Paradox módon még a luddita, gépromboló világégésfilmek szerzői és rajongói is titkos gépimádók. Nincs az a mai sebességlázban égő film (mondjuk a Speed) amely Mad Max-sorozat száguldásvágyát felülmúlná, pedig ott a benzin hajtotta gépvilág összeomlása temeti maga alá a régi rendet. A maga műfajában egyébként kiváló Mad Maxet borzadozva kellene néznünk, mint az egyetemes leépülés rémlátomását, ehelyett ugyanazt a gyönyörűséget érezzük, mint maguk a hősök, akik számára mai mindennapjaink figyelemre sem méltatott tárgyai varázslatos aurával kezdenek sugározni, pusztán azért, mert a világpusztulás folytán ritka kinccsé lettek. (Az egyetemes törvény alól, úgy látszik, csak a töredékére csappant létszámú emberiség kivétel, az ember az ínség társadalmában is kedvtelve pazarolt fogyóeszköz marad.) A pusztulás effajta ínyenc élvezete amúgy nem a fantasztikus irodalom felfedezése, Robinson örvendezett így a zátonyra futott hajó hétköznapi kincseinek, meg az ingzsebében talált búzaszemeknek.
A történelem Robinsonjai
A ezredvégi sci-fi szerint a világ összeomlása a világteremtés gyönyörűségével kárpótolja azt, aki túléli. Lehet, hogy kiűzettünk a paradicsomból, de egy katasztrófa újra visszavethet oda. Az utópia vagy az ukrónia, vagyis a térben vagy időben előttünk termő szép új világ a nagy civilizációs álmok rémálommá zavarodása után kevéssé hihető. Az ezredvégi fantaszta a múltba szeretne visszajutni, a történelemből kimaradt lakatlan szigetre (vagy bolygóra) vetődve, vagy a civilizáció alacsonyabb, lehetőleg törzsi fokára visszazuhanva remél magának boldogabb sorsot.
Ahol aztán meglepő módon részben épp a gyűlölt régi világ (a zátonyra futott hajó, űrhajó) megmaradt, megmentett tárgyait felhasználva próbál berendezkedni.
Nem a modern kor tárgyaiból lett elege, hanem a modernitás ritmusából.
Pedig a tárgyak magukban hordozzák a ritmust, baljós erő rejlik bennük, mint az ankusban, melyet Maugli a dzsungelbeli palota romjai közt talál. A Mad Max, a Kietlen föld vagy az Élethalálharc rossz gondolatait a motorok és a fegyverek sugallják. A Mad Max-világban a régi világ illúziójáért ölnek és lelkesednek. Cseppet sem lassúbb, békésebb társadalom ez, mint amelynek romjaira épült.
Csak épp a gyorsaságmániája szánalmasabb. Mivel nincs valóságos alapja, arra ítéltetett, hogy pőrébben, nyersebben, karikaturisztikusan elrajzolva és mulatságosan felgyorsítva ismételje meg a sebesség korának lassú hanyatlását.
A gépimádata miatt népszerű Mad Max titkos sugallata szerint azonban a barbár jövőt nem az nyeri meg, aki kezébe kaparintja a modern múlt rekvizítumait, hanem aki megalkotja az új kor játékszabályait. Gépimádó és gépromboló, ugyanannak a tévhitnek az áldozata, lebecsüli a kultúra, a szokások erejét. A Mad Max III. világa pontosan azért civilizáltabb és erősebb, mert engedett a gyengeség kísértésének, „város áll a sivatag helyén, a rombolást felváltotta a kereskedelem”.
Ez a gondolat – melynek távoli rímeit meglepő módon a Sztalker monológjában hallhatjuk viszont („A merevség és az erő a halál útitársai, a hajlékonyság és a gyöngeség az élet frissessége.”) – egy izgalmasabb apokalipszis-zsáner eshetőségével kecsegtet, amely az aszteroidáknál, vírusoknál, gonosz marslakóknál reálisabb katasztrófa eshetőségre helyezi át a hangsúlyt, a civilizáció belső bomlásának sokkal nehezebben megragadható folyamataira. Hollywood egyelőre nem erre tart. Az a kórság, ami sírba visz bennünket, nem elég gyors és nem elég látványos ahhoz, hogy megaplex-film készüljön belőle.
Nehéz istennek lenni
De fogalmazhatunk úgy is, a katasztrófafilm nem elég kifinomult ahhoz, hogy újat mondjon a bennünket fenyegető veszedelmekről. Illetékessége addig tart, amíg a szem ellát, amíg a fenyegető végveszély – bombában, aszteroidában, űrszörnyekben – testet tud ölteni. A társadalom – vagy inkább a társadalmi katasztrófa – finomszerkezete sokkal jobban megmutatkozik a civilizációépítő számítógépes játékokban (Civilization, Age of Empires, Settlers, Seven Kingdom). Ezekben a programokban nem az a tanulságos, hogy megtanítanak a társadalom működésének alapelveire, ahhoz elég egyszerűek a játékszabályok (a Birodalmak korában például mindössze a munkaerő, a hadsereg és a nyersanyag-utánpótlás (fa, kő, arany, élelmiszer) hármasságát kell összhangban tartunk (igaz, az ellenség szüntelen támadása közepette). Nyoma sincs piacnak, kínálatnak és keresletnek, túltermelési válságnak, környezetszennyezésnek, hogy az egyéniség történelmi szerepéről már ne is beszéljünk. Hőseink nem lázadnak, nem visszakoznak, nem kételkednek, még a legegyszerűbb filmhősnél is primitívebbek, csak azt teszik, tehetik, amit a játékos – e pixelvilág mindenható istene – rájuk parancsol. És mégis, ez a mindenható isten igen gyakran bajba kerül. Nem feltétlenül azért, mert ellenfele (a számítógép) erősebb, az ellenfél túlereje ebben a játékban mindenekelőtt a mi gyengeségünk következménye, saját birodalmunk terhe gyűr maga alá. Akármilyen kevés változóval és ismeretlennel kell is számolnunk, egy pár kilobájtos világ is meghaladhat bennünket. A Birodalmak kora vagy a Civilizáció nagy tanulsága hogy „nehéz istennek lenni”.
A huszadik századi végítélet szorongás forrása nem az, hogy milyen kicsik vagyunk, éppen ellenkezőleg, a nagyságunk horrorisztikus. A Bombában, amely ötven éven át volt a legfőbb világvége-félelmeink forrása (habár még ma sem lehetünk felőle teljesen nyugodtak, egy magányos atomterrorista vagy egy kicsi mérges atomhatalom nem merő fantazmagória, még az is belefér, hogy valahol az Urál mélyén egy roskatag kompjúter belezavarodik a 2000-dik évbe, és elindítja a rozsdás orosz rakétákat Washington felé), nem az volt a leglidércesebb, hogy elpusztíthatja az egész világot, hanem hogy a mi kezünkben volt az indítógombja. Hirosima után a szinódusokkal vehette volna elő János jelenéseit, hogy végiggondolja, mi is a helyzet innentől kezdve az apokalipszissel. Ami ott megesett, ugyanis nemcsak az emberi borzalmak felsőfoka, hanem egyszersmind a legsúlyosabb istenkáromlás is. Az ember kivette isten kezéből az apokalipszis fegyverét, addig egyedül a mindenható volt képes arra, hogy elpusztítsa az emberi fajt. Nem hitbeli, hanem ténykérdés: Hirosima óta az apokalipszis – jaj nekünk – emberi belügy. Pár év múlva nemcsak a világvége, de a teremtés tudásával is rendelkezünk. Apokalipszis-filmjeink ódon ócskaságok, még mindig azt sugallják, hogy a végítélet kívülről jön, pedig a mindinkább megistenülő emberre kellene inkább figyelniük.
Mindentudó, mindenható, nem tud más lenni, hiszen evett a tudás (a tudat) almájából, az isten mégis kevesebbszer jut eszembe róla, mint a bűvészinas.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2794 |
