Varró Attila
A középkori Európában elterjedt szokásnak számított a halálraítélt bűnöző bőséges utolsó lakomája, ahol elítélt és ítéletvégrehajtó egy asztalnál ettek-ittak, mielőtt megtették volna közös útjukat a kivégzőhelyig. Másnap a hóhért munkája elvégzése után bíróság elé állították, jelképesen halálra ítélték, majd megkegyelmeztek neki – a törvényes gyilkosság terhe azonban örök életére a végrehajtó lelkén száradt, mestersége ezért is öröklődött századokon át apáról-fiúra. Az USA déli államaiban nemcsak a halálbüntetés középkori hagyományát őrzik mai napig féltő gonddal, de egyes járulékos tradícióit is: bár a szörnyeteg lakomája szikár utolsó vacsorává szürkült, a hóhér mesterség például továbbra is családban marad. A svájci származású Marc Forster második nagyjátékfilmjének hőse egy ilyen déli família, három kivégző-nemzedék él egy fedél alatt, a feleségek sorra kidőltek mellőlük, csupán a napi rutin és a kölcsönös megvetés tartja össze őket. Aztán egy színesbőrű gyilkos rutinlikvidálása egy aprócska incidenssel végzetes láncreakciót indít el fiú, apa és nagyapa instabil kapcsolatában: előtörnek a lappangó indulatok, halmozódnak a halálesetek, míg végül a szomorú fekete özvegy egyikük számára elhozza a megváltás esélyét.
Okulva a legutóbbi hollywoodi film példáján, amely hóhér-főhőssel próbált helyes aranyszobrocskákat szerezni magának, a Szörnyek keringőjének rövid szüzséje sem ígér többet friss Oscar-drámánál, ezúttal Tom Hanks helyett redneck minimálverzójával, Billy Bob Thortonnal a popcorn mellé. Forster filmje azonban a várakozásokhoz képest kellemes meglepetés. Bár a rendező némiképp egészségtelenül vonzódik a tragikus gyermekhalálokhoz (miként ez előző filmjéből, az újszülött fiát elvesztő szerelmespárról szóló Everything Put Togetherből is kiderült) és az Addica–Rokos színészpáros forgatókönyvén is erősen érződik az O’Neill és Tennessee Williams-drámaiskola káros befolyása, a visszafogott kivitelezés végig megóvja a filmet a hatásvadászat halálos bűnétől. Forster szolid távolságtartással dokumentálja az egyre halmozódó katartikus fordulatokat, szereplői egy óvatlan gesztussal sem árulnak el többet a szükséges minimumnál – de talán épp ez a visszafogottság válik a film megrendítő csattanójára kissé mesterkélté. A film leszedált érzelemkitörései – legyen szó hirtelen kirobbanó szeretkezési jelenetről vagy revelatív erejű ráeszmélésről – kitűnő alkalmat adnak a tehetséges színészgárdának az önmérséklet és empátia megcsillantására, de eltávolítanak a kiszemelt karakterektől: attól a leamortizált vidéki rögvalóságtól, ahol ezek az emberek felnőnek és megdöglenek. Letisztult amerikai tragédia szemtanúja a néző egy olyan világban, amely még a svájci Alpokból nézve sem tűnhet túl hiteles színhelynek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/12 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2782 |
