Horváth Antal Balázs
Tévutak és ördögi körök, avagy a sors olykor nem ad, csak elvesz. A kiszolgáltatottság egzisztencialista rémmeséje egy halhatatlan szerzői noirban, Edgar G. Ulmer filmjében.
„Ilyen az élet. Bármerre lépünk, a végzet lesben áll, hogy gáncsot vessen.” Így összegzi a fatális véletlenekkel vívott csatáját Al Roberts a Terelőút védtelen és esélytelen stopposa. A cselekvési szabadságától drasztikus hirtelenséggel megfosztott átlagember az egzisztencialista próza alakjainak rokona, története pedig a klasszikus noir szuverén, nehezen skatulyázható remeke.
A film noir nem az a terület, ahol feltétlenül egyértelmű, merre van észak, sőt az sem biztos, egyáltalán meddig terjed a feketeség. Topológiájának akadémikus vitája évtizedek óta terítéken van. Túl a megunhatatlan alapkérdésen (vajon korszak, műfaj, vonulat, stílus, hangulat, az esztétikai diskurzus képződménye vagy egyszerűen „jelenség”), a végsőkig boncolható a meghatározó közös jegyek tára is. Általánosságban leszűrhető, hogy „bármi lehet noir, amit hangulat és motívumok alapján annak érzünk”, közvetlen gyökereinek kérdésében pedig praktikusan elfogadható az egyik első amerikai szakcikket publikáló Paul Schrader álláspontja (1972): a klasszikus film noir a harmincas évek keményvonalas bűnügyi prózájának világát, a németajkú emigráns filmesek expresszionista iskolázottságát és a háború körüli évek általános kiábrándultságát ötvözi, korszakhatárait pedig nagyjából A máltai sólyom (John Huston, 1941) és A gonosz érintése (Orson Welles, 1958) adják.
Ennek megfelelően a képzeletbeli középpontba rendszerint a Kettős kártérítés (magyar címváltozata: Gyilkos vagyok, Billy Wilder, 1944) mint kvintesszenciális csúcsproduktum kerül, a Terelőút pedig az egyik gondolati végpontot jelöli ki. Abból kiindulva, hogy a noir talán legfőbb tematikai eleme a dezillúzió, a kiúttalanság áradó érzete, Edgar Ulmer filmje a klasszikus időszak alapköve, más vonásaiban viszont függetleníti magát a kor elvárásaitól, és szerzői filmként értékelhető.
Az egykor F. W. Murnau mellett is dolgozó, a Hollywoodba emigráló németajkú filmmesterek egyik legtehetségesebbikének számító Edgar G. Ulmer 1946-os filmje hat nap alatt, minimális díszletezéssel, Martin Goldsmith alig néhány szöveges szerepet felvonultató forgatókönyvéből készült, az anyagi korlátokat nagyvonalúan ignoráló rutinnal. Voltaképpen „B” előjelű, a double feature (két filmet egy jegyért) vetítés első felére szánt szériafeladat, de tudnivaló, hogy Ulmer előszeretettel teremtett magának szűk produkciós kereteket némi rendezői szabadságért cserébe. Ennek megfelelően a Terelőút hatvanhat perce néhol igencsak darabos technikai megoldásokat rejt, a színészi munka kétséges, a csiszolatlan és a bravúros határán dülöngél, de a vállalt minimalizmus mégis intenzív, helyenként kivételes erejű élményt szül.
Stílusában Ulmer nem mond le egészen a kor jellemző megoldásairól: természetesen flashback és első személyű narráció adják az alaphangot. A Terelőút a tulajdonképpeni nyitójelenetben egy útmenti étkezdében látott ápolatlan, meggyötört férfi szaggatott visszaemlékezése, egy fatális eseménysor krónikája a kisszerű élettől az összeomlásig. Al Roberts bárzongorista egy manhattani klubban. Szerelme szőke és ugyanott énekel, mígnem bejelenti, hogy megpróbálja azt, ami ezer közül egynek sem sikerül: lábra állni Hollywoodban. Múlnak a hetek, és Roberts hirtelen ötlettel utána indul. Buszra sincs pénze, autóstoppal próbálkozik, végül felveszi Charles Haskell, egy tehetősnek látszó bukméker. Éjszaka ő ül át a vezetőülésbe, és nemsokára döbbenten látja, hogy az úton végig tablettákat szedő Haskell rejtélyes módon meghalt mellette. Roberts megáll, hogy megvizsgálja, amikor a holttest kiesik az ülésről, és feje egy kőnek ütődik. A gyanúsítástól félve a férfi otthagyja a tetemet, és továbbhajt. Pánikba esve úgy dönt, hogy az államhatáron Haskellnek adja ki magát, majd felvesz egy stoppos nőt, aki – így hozza a vakvéletlen – a halott férfi előző utasa volt. A szégyentelenül közönséges Vera felismeri a helyzetet, gyilkosságot sejt, és rögvest zsarolni kezdi Robertset, majd újabb szélhámosságba próbálja belehajszolni. Váltakozó sikerrel játsszák a kísértés és ellenállás játszmáját, míg a férfi egy motelban véletlenül (egy csukott ajtó alatt húzódó telefonzsinórral) ki nem oltja a nő életét. A lelkileg megrokkant Robertset útmenti kávézókban és a sztráda mellett látjuk viszont, amint New York felé stoppolva várja, hogy utolérje egy járőrkocsi.
Ami a Terelőút legtöbbet méltatott erényét, az egyediségét adja, az a szikár stílussal megteremtett nyomasztó atmoszféra, illetve a kor bűnügyi toposzainak és morális sémáinak újraértelmezése. A háborús évek noirja nem arról híres, hogy vattába csomagolná a valóságot, de a Terelőút még a kortárs darabokhoz képest is feketébb kategória. Egy chandleri rajzolatú magándetektív, egy végzetes szépség, egy fülledt éjszakai lokál mitizálható elemek a túlélés játszmáiban újrarendeződő erkölcsök meséiben. Az ulmeri látképen viszont hiába keresünk hasonló fogódzót, a Terelőút csak zsákutcákat tartogat. Al Roberts se nem hős, se nem antihős – már a film elején maga a két lábon járó reménytelenség. Jellegtelenül szőke választottja hiábavaló álmokat kerget, az emblematikus hollywoodi utazás, a nagy nyugati kaland mindkettejüknek lecsúszást hoz. Haskell, a megjátszott életművész kisstílű házaló ügynök, és mindezek tetejébe ott van Vera alakja, akit Ulmer egyedülállóan vulgáris nőstényként tálal. A kamera hosszan időz ápolatlan haján, durva vonású profilján, miközben Roberts a nő „mesterkéletlen szépségéről” monologizál. Vera a noir csábító asszonyainak ösztönlénnyé torzult utánzata: már a kéjsóvár Haskellt is véresre karmolta, Robertset pedig minden eszközzel manipulálja, a motelszobában percek alatt lerészegedik, és útszéli modorban kínálja fel magát.
Hasonlóan markáns a Terelőút világának morális szövete is, mivel túlnő a klasszikus noir értékvesztést ábrázoló, de a hiábavaló ürességig el nem jutó körein. A kor fekete bűnügyi filmjeinek legtöbbjében ugyanis egy implicit valláserkölcsre utaló, univerzális sémák szerint funkcionáló gondviselés érezhető. Bennük minden bűnre irányuló tett egyértelmű morális besorolást nyer, és a büntetés is ok-okozati összefüggésben szabatik ki. A Terelőút nihilizmusa, a súlytalan antihős tönkretétele ezzel szemben a gondviselés felfüggesztésének üzenetét hordozza. (A klasszikus noirból ebben a tekintetben csak a Holtan érkezett rokonítható vele, amely egy másik amerikai jedermann, egy családos könyvelő méreg általi, érthetetlen, provokálatlan haláltusáját dramatizálja.)
Al Roberts mindazonáltal néhányszor megkapja a választás lehetőségét, de morális dilemmáit „elpasszolva” rendre a balsorsot okolja, és megbízhatatlan narrátorként elemzi a helyzetét. „Nem tehettem mást” – mondja, miközben számolja, és zsebre vágja a halott Haskell zsebében talált pénzt, majd elveszi az autóját és a személyazonosságát. „760 dollár nem kevés pénz, de jobb lett volna, ha nincs közöm hozzá.” Roberts lelkiismeretlen módon a túlélésre játszik, és alakja egyszerre szól a kétes jellemről, illetve a kisszerűek eleve elrendeltségéről. Melankolikus, modern ember, akit még a boldog New York-i időket idéző jelenetekben is bizonytalan, akaratgyenge férfiként látunk. Legnagyobb szakmai sikere egy gyűrött tízdolláros, amit jazzesre vett Brahms-szólója után kap az egyik vendégtől, de ő láthatóan nem is vár többet az élettől. Jellegtelenségében bármire is vállalkozik, az a sors ítélőszékén hübrikus tettnek minősül. Beleszeretni egy szőke énekesnőbe, utána indulni az álmok városába, átvenni a kormányt egy idegen autójában, felvenni egy stoppost – Al Roberts minden cselekvéssel mélyebbre süpped életének futóhomokjába. Amint karjában a halott Verával a szállodai tükörben szembenéz végzetével (mi megkettőződve, tükör által kettéhasadva látjuk), a modern ember végletes kiszolgáltatottságába nyer beavatást. Sue-val tervezett házasságának csak iszonytató árnyképét élhette meg Vera mellett, és így már nem tud erre a világra nézni – Ulmer végigsvenkel a szobán, a tárgyak összefolynak, lebegővé válnak, ahogy jelentését veszti egyszerre minden.
„Egy napon a végzet vagy valami rejtélyes hatalom bármelyikünket kiszemelhet magának, anélkül, hogy okot adnánk rá” – hangzik a visszaemlékezés utolsó mondata. Al Robertsre rámutatott a sors ujja, és a Terelőút lelketlen, csúf, ösztönös világában mindentől megfosztotta. Rémisztő adalék, hogy a szerepet alakító Tom Neal kezéből is hasonlóan drámai módon csúszott ki az élete: karrierjét féltékenységből kirobbant verekedés törte ketté, később gondatlanságból megölte a harmadik feleségét, és röviddel börtönbüntetésének letöltése után halálos betegség ragadta el. Edgar Ulmer B-noirja követők nélküli, stílusos kísérlet maradt az irracionális végzet megragadására. A kor nagyjai közt az egyik legfeketébb.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/12 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2775 |
