Bikácsy Gergely
Miközben a tegnap provokátorai a fősodorba emelkednek, újabb elsőfilmesek lépnek a helyükbe.
A francia film új provokátorai meglepõen gyorsan fakulnak a tegnap provokátoraivá. Egy nem régi Titanicon bizonyos Gaspar Noé számított a közízlés jótékony megzavarójának, egy-két éve (nálunk a Titanicon tavaly) François Ozon. Azóta Ozon nemcsak, hogy egyre ismertebb rendezõ, de „emelkedett”, bele a fõvonalba, egyenesen a francia lélektani film fõvonalába. Ma már dehogyis provokátor: a Homok alatt korántsem a Vízcseppek forró kövön meg a Szappanoperett nyomán halad. Ozont Fassbinder ihletése helyett a francia film minõségi hagyományai ihletik, meg a játékosság párizsi mozi-hagyatéka: a 8 nővel meg is kapta a berlini fesztivál-díját. Az idei Titanicon bizonyos Damien Odoul és az ismertebb Catherine Breillat egy-egy filmje ígért merész borzongásokat.
Catherine Breillat regényekkel és filmekkel nem ma kezdte a provokációt. Két régebbi opusa állítólag még amerikai egyetemi vetítéseken is meghökkenést okozott? Piszkos angyal – így egy művének jellemző címe. Sajnos, elõzõ filmje, a Nõvéremnek… itthon ismeretlen, a Titanicon sem láthattuk. Márpedig az idei opus (A szex komédia) épp annak az elõzõnek nehéz és kínos forgatási élményeit idézi fel. A rendezõnõt az itthon leginkább Nikitaként ismert Anne Parillaud játssza. E filmbeli rendezõnõ holtpontra jut, nem találja a hangot színészeivel. Csattogó hangon magyarázza film-felfogását, gyakorlati filmesztétikáját a szeretkezés-jelenetet gyatrán teljesítõ színészének. Késõbb ihlettel magyarázza operatõrének, hogy a puszta vágy, a kéjvágy is emberi minõség, hogy butaság választóvonalat vonni szerelmi érzés és erotikus vonzalom közé, vagy netán pornónak minõsíteni. Nehezen, de megbocsát férfi színészének is, sõt empátiával hallgatja annak intim vallomását, hogy a ráhelyezett hatalmas mûpénisz „mint vámpír” kínozza… Nem könnyû szcéna: egy szüzesség elvételét kell imitálnia két egymást utáló színésznek. A rendezõnõ szintén utálja õket, így még a nagy tehetség is sokszor belebukik. Semmitmondó és nehézkes filmjével a valódi rendezõ (Breillat) nem bizonyul nagy tehetségnek, s akkor még finoman fogalmazok. Kirívóan, kellemetlenül, olykor elviselhetetlenül rossz Anne Parillaud. Sohasem véltem sem Delon mellett, sem Nikitaként jó színésznek, de amit itt produkál, az alulmúlhatatlan. Catherine Breillat bizonyos megbecsülésnek örvend hazája értelmiségi tájain, de ez nem változtat azon, hogy A szex komédiával az egyik leggyengébb francia film tévedt a Titanic vizeire.
*
„Mintha minden francia filmet Claude Sautet rendezne” – panaszkodott ironikusan Rivette a nyolcvanas években. Természetesen a Claude Sautet-képviselte középmûfajú filmstílusra és tematikára gondolt (Az élet dolgai, Egyszerû történet stb, stb: francia kis- és középpolgárok dolgos és konfliktusos mindennapjai, fogyasztható, de mégsem kommersz tálalásban). Volt ebben valami keserû igazság. A francia filmnek meg kellene újulnia, hirdette minden kritikus és szakmabeli. Eltelt két évtized. Sautet talán nem olyan meghatározó ma már, de most mintha talán úgy látszana: minden harmadik francia filmet Resnais vagy Rivette rendezi?
Egy új, fiatal rendezõ titanicos filmjei láttán töprenghet el mindezen a nézõ. Paul Civeyrac „finomtollú–finom kamerájú” alkotó: kicsit Doillon, kicsit Benoit Jacquot, kicsit… – és sorolhatnám még párizsi rokonait, nem direkt hatások vagy átvételek, közvetlen hasonlóságok, hanem hangja, dallama, egész látásmódja okán. Érdekes, hogy már a vetítése alatt hasonlítgatni kezdtem, majd késõbb látom, hogy hiszen a francia kritika is: õk Truffaut meg Eustache utódját (inkább: követõjét) látják benne (magam az Eustache-hasonlatot teljes tévedésnek tartom).
Értelmiségi melodráma: két filmjének minden figurája középszerû, fáradtnak, enerváltnak született alak, parisien médiocre, mint valamelyikük ki is mondja. Egyikük vékony és visszhangtalan versesköteteit csak barátai olvassák, lányok veszik körül, õ a bisztrók és éjszakai fecsegések hõse. Végre beleszeret valakibe. Szeretkeznek uszodában és havasi házikóban. De a lány eltûnése után hamar visszatér a spleen. Hõsünk egy újabb éjszakai mulatozás után tó- vagy folyóparton bolyong csúszkálva: partra mászik, taxival visszatér Párizsba, de már szemez a taxisofõr-lánnyal: sem a világ, sem õ nem változott meg. Ha a férfi igazán szeret – Louis Malle csinált kicsit hasonló hangulatú filmet negyven éve (Lidércfény), de abban legalább volt valami való élet-háttér, bár az is modoros és affektáló. Itt nemcsak a „hõs”, de a film is nagyon az.
Civeyrac másik filmjében (Fantomok) Antoine, az ifjú színészjelölt otthagyja szõke-naiv kedvesét, Mouche-t, és barátjához költözik, kinek lakásában nagy szerelmi élet és mozgalmas vidámkodással vegyes sírás a naphosszati program. Aztán egyre több hír terjed magyarázhatatlan eltûnésekrõl, sõt maga is tanúja lesz ilyesminek. Antoine tehetségtelen színésznek látszik, pedig talán nem az, csak fél a haláltól, és hogy találkoznia kell vele a színpadon és az életben. Képzeletben visszamenekül Mouche kertjébe, ahol önmagukat látja boldogan. Szép befejezés volna, de még több elegyes értékû epizód következik: lassan mindenki eltûnik, hõsünket a tengerbõl hívogatja egy ismeretlen lány, s a fiú talán utána indul…
Vannak a stílusosan fényképezett filmben sikerült és erõs epizódok. Ilyen, melyben egy lány szíjjal magához köti hozzá holtan is visszajáró szerelmét, pedig annak hajnalban el kell tûnnie. A Fantomok talán legemlékezetesebb jelenete, amikor a középkorú nõnek egymás után jelennek meg lakásában volt szeretõi, vagy tucatnyian – ennek a szavak nélküli rituális egymásra-találásnak, érintéseknek a kamera balett-tánca adja érdekes ritmusát. – Miért, hogy mindez kicsit François Ozon nem régi Homok alattjára emlékeztet? Egy másik hagyományokhoz megtért rendezõ filmjéhez?
Az eredeti, az igazi minõséget persze maga a nouvelle vague nagy túlélõje, Jacques Rivette képviseli. A Va savoir… (lehetne: Eredj, tudd meg, avagy Majd megtudod de jó a kérdõjelesebb fordítás, a Ki tudja is). Jó, hogy Pirandello nemcsak a mai olasz film legjobbjait kísérti… Régi, mégis friss valódi minõségek, csak saját tehetség kell fényükhöz.
*
Láttunk azért igazi hagyománytörõket is. Kezdjük a már nemzetközi sikereket elért belga alkotó- és testvérpárral: az õ filmjük vezet át hozzájuk.
Jean-Pierre és Luc Dardenne az „Ifjúság érdes modora” szekcióban vetített A fiú címû filmje nem érdektelen alkotás. A dán dogma néhány szabályától bûvölten és annak merev szorításában: általában mindent közeliben látunk, s az alkotók gondosan ügyelnek, hogy lényeges és lényegtelen valóság-darabok csak nehezen legyenek elválaszthatók. Kevés vágás, a kamera kíméletlenül követi zaklatott hõse minden pillantását. Mivel ez a férfi is állandóan figyeli fia feltételezett kamasz-gyilkosát, a nézések, tekintetek feszült feleselése tölti ki a filmet. Gyanakvás, ûzöttség és egy szép jelenetben végül: talán megbocsátás.
Volt idén a Titanic-nak egy majdnem igazi kis botránya is. Az új élet kezdõ képsorában balkáni dokumentumfilm kellõs közepén érezzük magunkat. Cselekmény nélkül, alig összerakható epizódok, s mindvégig emberi beszéd nélkül. Meglehetõsen groteszkül hatott a tolmácskészülékes, fejhallgatós nézõk dühödt kivonulása: a filmben egy fél-elmebeteg nótácskán kívül három francia szó hangzik el. Meg öt rövid angol mondat, valamivel több szerb vagy horvát szó. Magyar szó (pedig Nagy Zsolt fontos szerepet játszik benne) egy sem. (Talán megtiltották neki?) A filmnek érdekesen nézõtaszító eszköze az olykori teljes sötétség, öt-tíz, sõt több percre sötétbe burkolózik a vászon. És sok féktelen, de nem kommersz stílben tálalt brutalitás. Inkább a brutalitás rejtett, ismeretlenebb mélyei: halált ígérõ finom érintések, idétlenségbe és nem halálba torkolló szorítások, kínzatások. Kutyák tépnek szét menekülõket: de a nehezebben értelmezhetõ, fura kínpercek érdekesebbek. A félig ismeretlen – bár a Titanicon már bemutatkozott – Philippe Grandrieux-nek sok minden nem sikerült, néhány dolog viszont igen. A brutalitást groteszkkel keveri, ez legérdekesebb találmánya. Néha mintha negatívat vágna be percekre, máskor, gyakran szándékosan életlen a kép, még gyakrabban teljesen sötét. Filmjét vetítõ mozitermekre ki lehetne írni a „nem nézõknek” táblát. Van ebben az eltökélt nézõ-riasztásban valami, fõleg, mert lefosztott-levetkõztetett, kopár képi tehetségtõl sem mentes. Gyilkosai, bûnözõi olykor váratlanul rituális táncokat mutatnak be. A sötétségbõl hirtelen feltörõ vörös fényben vonaglanak. Az új élet a brutalitás hülyeségébõl néha kinagyítja a hülyeség, a gyalázat alig elviselhetõ szépségét.
*
Egy másik, közönség nem kedvelte Titanic-premier, Damien Odoul fekete-fehér filmje (Souffle, kicsit poénkodó címén Befulladásig) nemcsak az idei Titanic, hanem az utóbbi évek francia filmjének is különös, szabálytalan, taszító remeklése, hosszú ideje a legemlékezetesebb elsõfilm. Sem a közönség-, sem a szakmai szavazáson (mert ilyen is volt) alig kapott voksot. A közönség és a szakma tehát dicsõségesen igazolja a forgalmazók elszomorító döntését. De hát mit szóljunk: manapság már nemcsak cannes-i elsõfilm és kritikusi díjas film (mint Odoulé), de cannes-i aranypálmás (meg rendezõi díjas) filmeket sem mind forgalmaznak Magyarországon (L’Humanité; Rosetta). A Budapest Film néhány éve bemutatta (bukással) Agnes Merlet Cápafiókáit, a Duna Televízió vagy a m2 késõ augusztusi éjjel a kirobbanó tehetségû színésznõ, Sandrine Kiberlain Laetitia Masson-rendezte filmjét – az Eladó! (A vendre!) persze tökéletesen visszhangtalan maradt: mint Agnes Merlet, úgy Masson nevét sem tudja nálunk senki.
Az elsõfilmes Damien Odoul könyörtelen hatású mûvet alkotott, de könyörtelensége halk és bújtatott részvéttel párosul: egy városi kamasz tragédiája falun, nehézkes falusiak között. Több félbolondnak látszó figura gyûlik össze nagy evészetre-ivászatra egy fészer-küllemû ebédlõbe. A film álommal indul, mely talán mégsem álom: nyulat nyúz és belez ki ijesztõen egy torzarcú férfi. Itt a valóságban is állandóan nyulat, kecskét vagy birkát nyúznak, beleznek, elvadult kutyák üzekednek a porban: kopogós dokumentarizmus, mikrorajz és titkok titka, kamasz zûrzavar, az imbecillitás és értelem gyorsuló forgásai. A kamasz lerészegedik: befekszik az itató-vályúba, és meztelen lánnyal úszik álmában. Felébredve egy nyuszi ücsörög rajta békésen. A táj a maga közönyös és durva vegetációjával békés és idilli, de a film ritmusa, zaklatott lélegzetvétele kiválóan érezteti, hogy az idill rejt valami fenyegetõt, a vegetáció sohasem „békés”. A kamasz puskát talál az ágy alatt, és tudjuk, a puska majd elsül… Kihagyások és a filmidõ – valódi idõ egymáshoz közelítése. Szenvtelen kamera, szenvedélyekkel. Ilyen elsõfilmre várnak évtizedek óta a hagyománytól megszabadulni vágyó kritikusok és maguk az alkotók is. Valahol az Afta és a Hukkle között (mondanám, ha keresgélném magyar rokonait). Francia rokonai sincsenek számosan, majdnem elõzménytelen film, nem a meglevõ hagyományokat kívánja folytatni. Legalábbis most még nem.
*
Nem szeretném végül iskolásan kiigazítani magamat, hogy a francia filmnek többféle hagyománya is van. Vidámabb színekkel fejezem hát be: Amélie (Audrey Tautou) idén hiányzott a Titanic-ról, de a mozik játsszák az Isten nagy, én kicsi vagyokat, küszöbön áll másik új filmje is, az legalább könnyed vígjáték. A magyar nézõ tehát nincs megfosztva bûvös mosolyától és a francia filmmûvészet más vidámságaitól sem – aki szorgos nézõje a pótolhatatlan Titanic-fesztiválnak meg a francia filmheteknek, az úgyis sejti. Hagyomány és hagyománytörés izgalmas elegyére várunk évtizedek óta.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/12 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2773 |
