Vágvölgyi B. András
A tizedik Titanicnak a kontinentális Európát jelentőségben évek óta felülmúló angolszászok és távol-keletiek adtak formát.
A három klasszikus japán színházi műfaj – noh, kabuki, bunraku – közül az utóbbi: bábjáték. Közel életnagyságú figurák a színpadon fekete ruhában, csuklyában (szinte nindzsának maszkírozott) bábosok, döntően szerelmi történetek jellemzik ezt az osakai illetőségű műfajt. A szerelem, mármint az igazi szerelem legadekvátabb kifejezése Japánban mindenképpen a kettős öngyilkosság.
Egy szelíd yakuza
Kitano Takeshi giga-médiasztár hazájában, s velencei Arany Oroszlánig terjedően elismert független filmes külföldön. Kitanónak két stílusa van: különösen kegyetlen, explicit jelenetekkel bőven gazdálkodó, ugyanakkor minimalista az egyik; érzelgős, a szentimentalizmusig melankolikus, s ugyancsak minimalista a másik. Kitano Takeshi ekként hazája esztétikai tradíciójának mesteri ötvözete és összegzése. Mostani filmje az utóbbi vonalba tartozik. (Az előző film, a Magyarországon sajnos eddig semmilyen formában sem látható Battle Royale a vad szériába.)
A Bábok a szerelem lehetetlenségéről szól.
Sawako és Matsumoto egymásnak termettek. Matsumotóban felébred a karriervágy, nagyvállalata elnökének lányára vet szemet, esküvőjük zajlik épp, mikor hír jő Sawakóról: öngyilkosságot kísérelt meg. A fiú elrohan, kihozza az emlékezetét vesztett lányt a kórházból; a menyasszony az elmaradt esküvőn sír. Matsumoto kötelet köt Sawako derekára, ilyeténképp összekapcsolva kezdenek hosszú vándorlásba. Cseresznyevirágzástól (április eleje) míg a momiji (japán juhar) tűzvörös nem lesz (november); és tovább, a hómezőkig.
Egy másik szálon egy yakuza oyabunt (keresztapát) ismerünk meg, aki olyan nagymenő, hogy még egy fogyatékosnak is rendszeresen adakozik. Valamikor volt egy szerelme, épp szombat volt, legalább három évtizede, egy parkban ültek a padon, a szerelme ebédjét fogyasztották bentóból (táplálkozási célokat szolgáló lakkdoboz), mikor Miro, mert így hívják, közölte: a nő kötöttség. A csaj kiborul, de közli: visszavárja – minden szombaton itt lesz, ezen a padon, hozza az ebédet. A flashbecktől a jelenig, a nő ott van, minden áldott szombaton.
Van a tokiói Shibuya vasútállomás előtt egy kutya bronzba álmodva: Hachikónak hívják, azzal szolgált rá a szoboralakzatos megörökítésre, hogy a gazdi halála után mindennap kiment arra az útra várni, ahol utoljára látta. Mivel a nőnek nincs neve a filmben, Hachikónak neveztem el magamban; úgyis női név.
A yakuza egyszer visszatér, a nő nem ismeri föl, de megkínálja az ebéddel, elfalatoznak. Miro úgy dönt, újra megtalálta, ami hiányzott eddigi dolgos életéből. Megállapodnak, jövő héten is jön. Már szállna be tipikus yakuza-Cadillacjébe, mikor az ellenbanda kivégzőembere mögéje kerül.
Haruno – a harmadik szálon – az agylágyulásig bugyuta japán popiparban playback-királynő, idoru, számítógépen tervezett idol, a hetvenes évekbeli helyi nyálzene nagyasszonyai, a Pink Lady duójának méltó reinkarnációja. Nukui forgalomelterelésen dolgozó világító-terelőember – az ilyenek simán beférnének bármilyen low budget sci-fibe a világ más részein –, Haruno rajongója. Harunót autóbaleset éri, menedzsere (aki a való világban Kitano állanó producere: Mori Masayuki) jelenti be: a sztár még a rajongókkal sem akar találkozni, nem akarja, hogy lássák. Nukui megvakítja magát, hogy a közelébe kerülhessen, kerül is, összeölelkeznek a szerencsétlenségben, aztán Nukui meghal egy balesetben.
A film végén Sawako és Matsumoto egy hómezőről szakadékba zuhannak szétnyílt kimonóban egy sziklafalból kinőtt fán lógnak, holtan, mint két bunraku-báb.
A szerelem, legalábbis a szerelem beteljesülése, lehetetlen, Kitano három cáfolhatatlan példával igazolja ezt!
Az idő hálójában
Ralph Fiennes-ről tudtuk, hogy lejátssza a csillagot az égről – ha kell. Most kellett, David Cronenberg, a renitens kanadai rendező Pók című filmje megkívánta ezt. Ralph Fiennes minimalista színészi eszközökkel teszi, amit tenni kell, nem is játék, jelenlét, amit produkál. Ő a Pók. A pók dolga – mint ezt az egyik legjelentékenyebb magyar regényből, Krasznahorkai László Sátántangójából jól tudjuk –, hogy körbeszője a hálót. A Pók körbeszövi. Elmegyógyból jön, ifjúsága helyszínére, harmincas-ötvenes évekbeli brit lepattantságba – E. P. Thompson nyilván ezeket a környékeket járta, mikor alapművét, a The Origins of the English Working Classt írta –; időutas. Bill Creg (Gabriel Byrne), az apa, kurvás-piás fószer, olcsó gintől bűzlik permanensen, és Yvonne-ra, egy East End-i szinten is lezúzott prostira hajt. Pók anyja egy éjszaka elmegy a férje után, a kocsmában nincs, kinéz a „hobbytelekre”, tíz négyzetláb veteményes valamelyik nagyforgalmú vasútvonal árnyékában, kicsiny fészerrel. Hallgatózik, benyit, Bill Creg épp Yvonne-ban, Bill észreveszi, felpattan és egy kertiszerszámmal (ásólapát) belecsap az asszonyba, mint a ménkű. A feleség szörnyethal.
A történet innen olyan, mint egy pszichodrámába oltott kompjuterjáték, úgy krosszolunk az idősíkok között, mintha állandóan kéznél lett volna a forgatáson egy fekete lyuk. A gyerek gyilkosnak nevezi az apját, a kurváját, maga készül csavarhúzót suszterkalapáccsal a nő halántékába ütni. És csak szövi, szövi, spárgából, zsinegből, mert tudja mi a Pók dolga.
Körbeszövi: a történet enfarkába harap.
*
Michael Figgis A szálló című dolgozata Velencében a Hungarian Palace nevű hotelben játszódik, ami találó elnevezés a Rémségek Nagy Közértjére, mely filmjének témája, úgymond. Az angol szerző low budget DV-vibrációja a jeles Erzsébet-kori drámaköltő, John Webster (1575–1624) Amalfi hercegnőjéhez nyúl vissza, mely Szerb Antal szerint a korszak „legerősebb rémdrámája”. A mi korszakunkat a palotánál jobban jellemzi a luxushotel, Figgis filmjének szállodája nem a Keleti pu., hanem a Lídón áll, mindazonáltal nem kevésbé brutális. „...a hercegnőt fivérei őrületbe akarják kergetni, ezért egy halott kezét hagyják a kezében, őrülteket bocsátanak palotájába és egy viaszbábun bemutatják férje halálát” – írja Szerb Antal a darabról. A film ennél kicsit komplikáltabb. John Malkovich ember-prosciuttót fogyaszt egy bacchanálián, igaz ketrecbe zárva, ám saját kérésére. Salma Hayek fergeteges hüjepicsát hoz, Lucy Liuval megtépik egymást, Chiara Mastroianni egy kómába esett rendező hímtagját gyömöszöli magába a boncasztalon, „Bossola [pedig] olyan, mintha egy alakba gyúrták volna össze Hamletet és Shakespeare valamelyik I. gyilkosát” (Sz. A.). A Figgistől megszokott osztott képmező, elkent digitális fények, velencei barokk terek játszanak még, a film persze divatosan önreflektív: saját forgatásán játszódik, nem rossz, nem rossz: közepes.
*
Mamoru Oshii képességes szerző, Patlabor című sorozata a japán felnőttrajzfilm jobb terméséhez tartozik. Egy furcsa ötlettől felkavarva úgy érezte, kompjuter game-alapú nagyjátékfilmet kell forgatnia, szempont lehetett az olcsóság, ezért semmi esetre sem hazájára gondolt, mikor a megvalósítást fontolgatta. Lengyelország jutott eszébe moziját megvalósítandó. Az egyik helyszínelés során a produkciós asszisztens régi fényképet mutatott neki 1912-ből: nagymamája és egy gárdatiszt szépen felöltöztek, s előadás előtt fényképészhez mentek a Varsói Cári Opera premierje előtt. Mamoru Oshii-t megérintette a fotó, a kép elbarnultsága, nosztalgikus aurája: nosza, legyen a film is ilyen bebarna ff, ká-európai history (science) fiction: az Avalon.
Malgorzata (Ash), a mangalány, kis szobájában él egy bassett hounddal; mindene a játék. Minden szintet ismer, mindenkit legyőz, múltjának súlyos terhe a team felbomlása, de akar újat, és megy is tovább, egészen a kilences szint felé, amelyik már maga a valóság – ilyenformán értelemszerűen a legbrutálisabb. A kép kivirul, a varsói főpályaudvar környékét látjuk, valamint J. V. Sztálinnak a lengyel néphez írott ódáját, a legszebb varsói épületet (Palac Kultury i Nauk), és persze Malgorzata kalandjait az élettel.
Kultúránk globális kultúra, mindazonáltal ami érdekes benne, azok „az apró különbségek”. A Marszalkowska–Jerozolimskie sarokról nehezen asszociálok a Shinjuku Station Chuo-koen felőli kijáratára, háttérben felhőkarcolókkal, motoros bandákkal, otakuval, és ujjaik közt pillangókést pörgető yakuzákkal. De jó: globalitás van, minden átfolyik mindenen, kompjuter-játék a világ, bonusért megy a score, de azért az utcai harcos jelenetnél tényleg arra vártam, hogy előbukkan Krystyna Janda és Jerzy Radziwillowicz és eléneklik a Janek Wisniewski elesik-refrénű duettet A vasember című filmből, gitárkísérettel; és leverik a Mechagodzillát.
A japán nyelv közismerten nem bírja a mássalhangzó-torlódást, míg a lengyel – ugyebár – éppen ellenkezőleg. Kíváncsi vagyok, vajon Mamoru Oshii tanulgatott-e egy kicsit. A film alatt elképzeltem, ahogy mondja: „Ja osobiscie japonski rezyser filmowy animacija, pornowy, brutalny, niewyplacalnosc, wstrzymanie zaplaty, ja nakrecac film w Polsce.” („Én lenni japán filmrendező, anime, pornó, erőszakos, nincs pénz, letiltani, Lengyelországban dolgozni.”) Ebben a filmben utóbbi képzelgés volt a legszórakoztatóbb.
Pubertás-horror
A japán középiskolás lét nem leányálom, különösen egy fiúiskolában. Toyoda Toshiaki filmje, a Kék tavasz egy különösen vad mangából íródott, Matsumoto Taiyo kilencvenes évek eleji sorozatából. Tokióban vagyunk, egy iskolában, nem valami előkelő, úrias negyedben, mint Minami-Aoyama vagy Nishi-Azabu például, hanem a shitamachiban („nyócker”), mostanában, de mindez lényegtelen. Ami lényeges: tavasz van, a sakura-mi ideje, de nem bámulja senki sem a cseresznyevirágot, annak majd csak a végén lesz jelentősége. A fiúk kemények. „Hányat-tudunk-tapsolni-a-tetőkorlát-elengedése-és-újra-megfogása-között-anélkül-hogy-lezuhannánk” bajnokság van. A bajnokságot mindig Kuju nyeri. Így ő a főnök. Filmtörténeti relevanciájú, hogy Kujut ugyanaz a Matsuda Ryuhei játssza, aki az utolsó Oshima-filmben, a Tabuban a fiatal szamurájt, aki minden idősebb csapattársában felébresztette a homoerotikus érdeklődést, s ő élt is vele. Itt orrot csavar, hogy törik, egyik csávónak üdítős dobozra kell harapnia a földön, úgy rúgják tarkón: hat foga bánja. Gyakrabban használják a baseball-ütőt nem-rendeltetésszerűen, mint a logarlécet rendeltetésszerűen. A tanárok puhakezű hülyék, a fegyelem nulla, tanulmányi eredmények tartanak a zérushoz. Lúzergyár. Aoki alvezér megorrol Kujura, több szinten kihívást intéz hozzá, a „hányat-tudunk-tapsolni-a-tetőkorlát-elengedése-és-újra-megfogása-között-anélkül-hogy-lezuhannánk” verseny azonban nem az ő műfaja. Tudja ezt, feketére festi magát, rituális graffitit varázsol a banda törzshelyére, az iskola lapostetejére: virraszt egy éjszakát. Reggel, mikor a többiek szállingózni kezdenek, nekilát a mutatványnak. Kuju rohan – mégiscsak volt barátjáról van szó –, már föntről látja Aokit lezuhanni. A szélgép cseresznyevirág szirmokat fúj a lapostetőre.
„Toyoda minden látványos öncélúsága ellenére pontosan tudja, hogyan kell őszintén megszólítania a közönséget. Bárcsak valamivel kevesebbet idézne Tarantinót és a mangákat, és egy kicsit mélyebbre ásna magában, hogy rátaláljon a lelkében élő Jean Cocteau-ra.” Kedves ismerősöm, Mark Schilling, a The Encyclopedia of Japanese Pop Culture szerzőjétől idézik mindezt a Titanic programfüzetében. Helytelenül mondja. A cseresznyevirág szirom a bizonyíték!
Lehetne itt hosszan elemezni az elpudvásodó fiúbarátságot, a kegyetlenséghez fűződő különleges japán viszonyt, a mangák témaválasztásait, de a lényeg az esztétikai kódban rejlik. Az „elmúlás esztétikája”, nevezzük most így a mono-no-awarét, a talán legfontosabb japán széptani kategóriát, mely a szépséghez időtényezőt is rendel: ami szép, az rövid ideig szép. A húszévesen öngyilkos kamikaze-pilóta nem hősies, nem a hazáért vállalt önfeláldozás lovasszobra (szándékos képzavar), hanem SZÉP. Szép, mint az egy hétig nyíló, egy hétig élvezhető cseresznyevirág. Aoki és Kuju is ilyenek. Szépek.
Bár Kuju nem hal meg.
*
Larry Clark meghosszabította a posztpubertást: ötven fölött is tinifilmeket rendez – nem is akármilyeneket. A Kölykök a reveláció erejével hatott pár év előtt: most a Genya arat. Bobby és Marty haverok, de nem egyenlők. Bobby faterja tehetős, Marty még a középiskolát sem fejezte be. Afféle szuburbánus tinédzserként lógással, fűvel, keféléssel múlatják a csermelyléptű időt, Bobby olykor lányokkal erőszakoskodik, az élvkeresés nála nem szalmaláng, és szeret homoerotikus home pornóval szórakoztatni másokat. Beszól, ha kell, ha nem, egy köcsög, elővárosi azeszpónem; igazi genya.
Marty és rajongói köre úgy dönt: Bobby miatt rossz mindenkinek. Végezzék ki! Komplikált módszert választanak – Danny nője, akit egyszer már megerőszakolt, egy blowjob ígéretével elhívja az alligátoroktól hemzsegő floridai csatornapartra, ahol aztán Danny nyakon szúrja, Marty szíven, a tetkós feketeatlétás „bérgyilkos” pedig leüti a fejét baseball ütővel. A csajok, srácok 40 éveket, meg életfogytot kapnak. Martyt villamosszékre ítélik.
Floridában az elnök öccse, Jeb Bush a kormányzó – tehát az ilyesmit végre is hajtják, de ezt már csak én teszem hozzá képen kívül. („A természet szopik!” – ezt a baseballütős mondja, mikor visszamennek megnézni a hullát: tarisznyarákok lakmározzák ezerrel.)
Képi világ, szerkesztés, színészi jelenlét: nothing shocking – Larry Clark filmje jól megcsinált középcucc.
*
Alex Proyas Garázs-rockjából már láttam fél órát, mikor elbizonytalanodtam: most akkor egy mára méltatlanul elfeledett nyolcvanas évek közepi hallucinogén-film (Slava Tsukerman Liquid Sky című dolgozatára gondolok) remake-jét látom, vagy az ausztrál Kalózokat. Adott egy zenekar, vesztesek gyülekezete – elbéndzsázott keresztbedugásokkal, permanens sikertelenséggel. Adott egy sztármenedzser, akivel a véletlen összehozza őket. Adott egy pasi, aki annyira vágyik gyerekre, hogy egy bébinek maszkírozott sárgadinnyét hord magán kenguruban, pisilteti, gügyög hozzá. A csaja közben terhes, de ő egy fiók-Báthory Erzsébetként vérben fürdőző, dugás céljára a temetőkertet preferáló vampirellával kavar. A terhes csajra a zenekarvezető gyúr, a dobos első blikkre aktív buta és homoszexuális, de nagyot zúznak a basszerlánnyal. Akinek a szülei viszont beájulnak, mint Salinger Richárd apja, mikor együtt vacsoráznak a csapattal, mert azok frankón betrippeztek megelőzőleg.
Jól látható: vígjátéki helyzetekben gazdag vígjátékkal állunk szemben. A film zeneileg ergya – mégiscsak Nick Cave, Pat Garrett és az INXS hazájából jött zenemozival szembesülünk, az ember többre vágyna –, viszont van egy funny jelenet, mikor a főember egy ACvillámDC-klón zenekarban a sapkás-rövidnadrágos guitarmannek van öltözve. Nem szoktam szeretni, mikor a kábítószerek hatásmechanizmusát újabb és újabb digitális technikákkal próbálják érzékeltetni – szegény Terry Gilliamnek is mennyire nem jött be a Félelem és reszketés Las Vegasban filmváltozatában –, de itt a Fun with Drug Part 1., és Part 2. kimondottan élvezetes, úgyhogy feltehetően ezért ötlött fel a Liquid Sky – persze a déli félteke fényeivel.
Mert, amúgy meg, ausztrál Kalózok.
Érdes Európa
Lone Scherfig filmje, az Olasz nyelv kezdőknek Dogma-film, de nem az Idióták vagy a Születésnap fajtájából – ha már egyáltalán hasonlítgatni kell, akkor még leginkább a Mifune áll közel hozzá. Scherfig betartja a szabályokat: nincs zene, díszlet, világítás, de kevesebbet rángatja a kamerát, nem megy bele blikkzűrökbe, és legfőképpen nem sötét, amiről beszél.
Holott azért van neki rezignált víziója a létről!
Adott egy dán kisváros, egy odahelyezett és a helyi szállodában lakó segédlelkész. A szálloda egyik beosztott menedzsere Jörgen Mortensen, négy éve nem volt nővel, atlétikai balesetéből eredő impotenciája folytán. Halvfin kocsmáros és drukker. Giulia egy olasz lány ugyanabból a kocsmából. Van két korosodó félnővér, az egyik fodrász, a másik cukrász. Ezek az emberek – Giulia kivételével – olaszórákra járnak az önkormányzat által finanszírozott haszontalanságra, olasz nyelvtanfolyamra, hogy a lélek északi sámánnyelvét időlegesen felcserélhessék a formák déli belcantójára. Vonzások és választások. Észak-déli diván. A koros Werther szenvelgései. Jörgen Mortensen tanuló- és vándorévei. Páran meghalnak, de ez vicces. Elmennek Olaszba (Velence; hova máshova!), csaj pasira, pasi csajra akad.
Tulajdonképpen vígjáték – bár realista –, és happy endinggel. Szinte hiányzik Lars von Trier világa, a rongyábaszott Emily Watson vagy a kivégzésére váró Björk, a gruppenszexben butázó anarcho-idióták. Dogma-vígjáték „boys-meet-girls” sztori sámánnyelven előadva, mely ez esetben dán-olasz. 2-2, x.
*
Shane Meadows filmjét, néhány év előtti Titanicos retrója után, sokan várták. Jimmy (Robert Carlyle) egy szarzsák, a komálósokkal újabb buliba vágnak: kirabolják a bohócokat. A bohócok harcolnak, nem olyan könnyű az eset, megjön a yard, Jimmy elmar egy táskát, menekül. Zsé van a motyóban, persze nem amerikai szinten, ne Christian Slaterre gondoljunk most a True Romance-ból, ahogy a bőröndnyi kokópénzzel új életet kezd a mexikói plázson! Eurogengszter-zsákmány, gyűrt öt-, tíz-, húszfontosokból mintegy másfél kiló. Stoppal elindul délnek. A Dél szó itt ne tévesszen meg bennünket: a közép-angliai Midlands az úticélja. Tudják, az a környék, mely meglátogatásának hatása alatt, olyan százötven évvel ezelőtt, Marx Károly nekiveselkedett, hogy megírja a Tőkét! Shirley ott él kistini lányával és Dekkel, az új pasival. (Jimmy három év előtt börtönbe vonult, azóta nem látták.) Dek, Shirley és a kiscsaj: család. Jimmy ebbe rondít bele.
Közben mindenféle figurák, karakterek, bingóklub, autószerelőműhely: az angol proletariátus életének szokásos helyszínei. Az egyetlen, ami hiányzott, hogy nem olvasták fel egymásnak a The Sun cikkét Lady Di életéről a halál után. No mindegy, jellem- társadalom- és korrajz, némi Sergio Leone-parafrázis, de az elég vékonyka. Happy endingbe torkollunk, a jó nem nyeri el méltó büntetését, a rossz viszont meglakol.
A botrányhősnek mondott Shane Meadows középfilmet csinált.
*
Lynne Ramsey első filmje, a Patkányfogó két éve ment a Titanicon, megmondom őszintén, a történetre alig emlékszem már. Annál inkább a hangulatra, skót vagy észak-angol környezetben a kegyetlen gyermeki világra. Képekre, hideg, kietlen grundokra, vöröstéglás utcákon lófráló szeplős, ellilult kölykökre, akik, mint egy felkiáltójel, azt hirdették, hogy vesztesnek születtek. Lynne Ramsey új filmje a Morvern Callar idén készült el. A Titanic katalógusa azt írja róla: „Filmje a rave-generáció gyászdala, hallucinatív képei visszhangra találnak zenéjének (Aphex Twin, Can, Lee Hazelwood, Broadcast) trippes szövegeiben és elbeszélésének szabálytalan sodrában.” Hát. Én nem gondolok ennyi pátoszt a filmbe, mindenesetre menet közben azon tűnődtem, tudok-e majd olyan képre, KÉP-re, gondolni, ami majd évekkel később is rögtön beúszik, ha kimondják a film címét. Mert a rave-es részektől nem hidaltam le, annyi jobb képsort látni ilyenben, és nemcsak videóklipen. A spanyolországi részben megy a főhősnő, Morvern Callar, helyi illetőségű taxiban, spanyol roma a taxis, az autórádión a Taraf de Haddouks szól, azaz fogatlan, öreg, román cigányok üvöltenek a személyszállító kisiparos robbanómotoros gépjárművében, mint a fába szorult féreg.
Nem. Ha a Morvern Callar tipikus képét keresem, akkor az nyilván a címadó hölgy arca, válla, karja, narancssárgás árnyalatú bőrén villogó neon, s körötte minden kék, hideg, fémes kék; mellette a barátja, James Gillespie hullája, öngyilkos lett, de búcsúzóul hátrahagyott neki egy regényt, amiért majd’ százezer fontot kínál a londoni kiadó, aki külön emiatt lemegy hozzá a spanyol tengerpartra, ahol ő a barátnőjével nyaral, néz ki a fejéből, és kívül-belül nincsen más, csak az üresség, az üresség, az üresség.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/12 32-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2772 |
