Sneé Péter
A Fiatal Művészek Stúdiója – amelynek Árvai Jolán a vezetője – huszonegy éve az egyik legfontosabb szellemi műhelye a Magyar Televíziónak. Anyagi helyzete azonban időről-időre bizonytalanná válik.
– Készítsünk mérleget.
– Hat díjat kaptunk az idei Filmszemlén, felét a Hagyjállógva Vászka révén. Kamondi Zoltán az Arany nyugágyért részesült kisjátékfilmes rendezői díjban, Mispál Attila a legjobb főiskolás rendezőnek járót kapta, magam egy producerit.
– Mégis az a szóbeszéd járja, hogy megrendült az FMS helyzete.
– A Televízió szerződésben vállalt kötelezettsége, hogy 350 millió forintot utal a Mozgókép Alapítványhoz. Úgy határoztak, létrehoznak egy közös kuratóriumot, az döntsön majd a támogatandó filmek köréről. Ha az intézmény lemond teljes filmkeretéről, semmi sem marad az FMS-nek. Gyanakvásunkat táplálta az Alapítványi kérelmeken szereplő klauzula is: televíziós műhely nem pártolhat produkciós terveket külön elnöki jóváhagyás nélkül. Úgy látszott, elvész létünk alapja.
A Filmszemle után aztán egycsapásra megváltozott a helyzet. 24 nívódíjat kaptunk a Televízió elnökétől. Immár gondolkodhattunk a jövőn: miként folytassuk. Úgy vélem, mindenképpen változtatnunk kell tevékenységünkön, ha másért nem, hát azért, mert megszületett a médiatörvény, amivel új szituáció alakul ki a televízión belül. A cég részvénytársasággá alakul, és megszűnik végre a költségvetési intézménnyel járó korlátozás. Azt persze nem tudom, hogy emelkednek-e új sorompók. Ma még csak a törvény szövegét ismerjük, alkalmazásának módját nem, mégis hiszem: jó lesz, mert kívánom, hogy az legyen, s olyanná próbálom formálni gyakorlatát, amilyennek látni szeretném.
Következőképpen zajlana a finanszírozás: mihelyst megállapodtunk egy forgatókönyvben, az FMS nyomban elkezdené pénzszerző munkáját idehaza; de tárgyalna az Eurimage-zsal, a CNC-vel és más külföldi partnerrel. Ekként gyűjtené össze a szükséges tőke egy részét, talán csak 20, vagy akár 80 százalékát, és kiegészítené annyival, amennyi hiányzik még. A filmgyártásban nálunk általában fordítva járnak el. Ha az Alapítvány ad húsz milliót valamihez, az semmire sem elég, ezért tovább kell folytatni a pénz utáni hajszát. Mi előbb tárnánk fel a forrásokat, és azután egészítenénk ki, így az érdemi munka megkezdése előtt már együtt állna a teljes összeg.
– Hogyan illeszkedne ez a hitelezői feketepiac szokásaihoz? Köztudomásúan csak akkor nyújtanak támogatást nekünk a nyugati szervezetek, ha fölmutatunk egy-két hazai produkciós partnert is, így hát ma sok a névleges együttműködés.
– A rendező érdeke, hogy legyen filmje, és ha másként nem megy, a produkció lead néhány százalékot annak, aki a nevét kölcsönzi. Kényszerűségből cselekszik, amikor ilyet tesz, más-különben nem szedhetné össze, amire szüksége van. Nálunk sajnos minden így működik ma. Az FMS szeretne másképpen produkálni.
– Ki fedezné az FMS költségeit?
– Rezsinket a Televízió fizette eddig is. Mihelyst részvénytársasággá alakul, nyilván átterheli ránk. Nem jelentős ez az összeg, egy független stúdió többet számol a filmre, mert el kell tartania magát, minket viszont a Televízió tart el. Ő adja a technikai hátterünket, évi kapacitáskeretet biztosít nekünk. Nem tudom persze, miként alakul a jövő. Pillanatnyi helyzetünk kényelmes: ingyen használjuk a felszerelést, és igénybe vehetjük a szolgáltatásokat, kevesebb pénzzel is versenyben maradhatunk tehát.
– Nem értem: egyfelől szerződéses kötelmek szorítják a Televízió vezetőségét, másfelől pedig vidáman bíztat, ígér. Mi a garancia arra, hogy az FMS csakugyan hozzájuthat igényelt támogatásához?
– Garancia nincsen. Ugyanolyan rossz helyzetben van a többi televíziós műhely is, mint mi. Kevesebb pénzt kaptunk a tavalyinál. Dicsőséget hoztunk viszont az intézménynek, így joggal reménykedhetünk talán: a megajánlott ötvenmillión felül (ami két, szerződéssel már lekötött film, Sopsits Árpád: Derengő, Janisch Attila: Hosszú alkony című munkájának elkészítéséhez elegendő csupán) méltányossági alapon kapunk még harmincat. Tudom, hogy mástól veszik el, eredményes munkánkért azonban talán megérdemlünk ennyi többletet.
– Csakugyan így működnék a világ mostanában: érdem szerint részesülünk javaiból?
– A világ nem ilyen, de hiszem, hogy mindig akadnak kivételek, s miért ne lehetnénk éppen mi azok.
– Mivé formálódna, hogyan alakulna át az FMS?
– Vállalkozói jellegűbbé kellene tenni, hogy ne csak gondozzon egy produkciót indítástól a forgalmazásáig, hanem saját kézbe vegye az eladást is, s új piacokat keressen, a bevételt pedig visszaforgassa. Televíziós műhely maradnánk ugyan, ám akkora szabadsággal, mint egy független stúdió. A médiatörvény ugyanis előír egy kvótát: mennyit kell fordítani új, saját gyártású filmekre. Ezt kapná meg az FMS, s a keret azon része mehetne csupán a Mozgókép Alapítványhoz, amelyik nem saját előállítású filmek támogatására szolgál, mivel a Televízió nem mondhat le filmgyártói önállóságáról.
Ha csak egy kézzel osztják a pénzt, az mindenkinek rossz, szükséges a választék, nehogy ízlésmonopóliumok szülessenek. Gondoljuk meg, esztendők óta ugyanazon kuratóriumi tagok döntenek mindenütt, ami nem feltétlenül szerencsés dolog. Alighanem terheket vennénk le a drámai műhelyről is, ha mentesítenénk attól, hogy szűkös költségvetéséből töredék pénzeket osztogasson a hozzá folyamodóknak. Ránk maradna a filmes műfaj, közelebbről a nagy- és a kisjátékfilm. Úgy gondolom, a dokumentumfilmek számára is egy hasonló stúdiót kellene létrehozni.
Megszűnne a korhatár is. Úgy vélem, az FMS-nek kifejezetten értékes filmeket kell készítenie, az pedig nem életkor kérdése. Vállalva a menedzselést lehetővé tenné rendezőinek, hogy saját munkájukra figyelhessenek végre tőkefelhajtás helyett. Terveink szerint pályázatot írnánk ki a gyártásra, és versenytárgyaláson dőlne el, ki készítse el az adott művet. Ezzel pedig nemcsak olcsóbbá válna előállítása, hanem tisztulna a kép is. Nem kellene többé hazudni a költségvetések kidolgozásánál. Készüljön kevesebb mű, de az megérje a belé fektetett munkát, még ha többe kerül is. Az a fontos, hogy a lehető legjobb szülessék. Ezt a luxust magáncégek nem engedhetik meg nálunk, állami támogatás kell hozzá. Úgy gondolom, egy közszolgálati televíziónak kutya kötelessége az értékteremtés. Elvégre ki csinálja, ha nem mi?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/05 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=277 |
