Lajta Gábor
Az angol rendező festményei, rajzai és kollázsai ugyanolyan megfoghatatlanok, mint a filmjei. Peter Greenaway retrospektív kiállítása Budapesten.
Előzmény: Peter Greenaway, a most kereken 60 éves világhírű filmrendező 22 éves korában képzőművészeti főiskolán diplomázott, s azóta is rendszeresen rajzol és fest, kép- és installációs kiállításokat rendez sok más tevékenysége – a regényírás, az opera- és persze a filmrendezés – mellett.
Közjáték: A budapesti MEO-Kortárs Művészeti Gyűjtemény kiállítóházában, az egykori Bőrgyárban (ez olyasmi, ami már gyanúsan illik Greenawayhez) festményeiből, rajzaiból és kollázsaiból retrospektív kiállítás látható 2002 nyarától koraőszéig.
Várható folytatás: Greenaway soron következő készülő játékfilmjének (Tulse Luper bőröndjei) egyik helyszíne Budapest.
A művész, a nagy Színlelő, a legőszintébb ember. Amit leginkább titkolna, az kiabál leghangosabban a műveiben.
Greenaway kiállítása alkotóműhelyének őszintén és közvetlenül nyilvánosságra hozott szakácskönyve. A kiállított művek pedig e szakácskönyv lapjai. Adjunk címet a receptkötetnek! Legyen a címe például: A világ szemlélésének és rendszerezésének metaforikus, mitikus és esztétikus módszerei. Számtalan más cím is lehetséges. A művész maga amúgy nagy címgyártó, ebből is kitetszik verbális megszállottsága, szemben a sok Cím nélkül-kép alkotójával. Persze Greenaway mester, az őszinte Színlelő beskatulyázhatatlan. Ő a beskatulyázhatatlan beskatulyázó. Neki mindent szabad bedobozolni (akár az egész világot, mint a bécsi, „a világ 100 legfontosabb objektje” kiállításon), de őt nem lehet megfogni, mert örökké felpörgetett, önmagát sokszoros hatványra emelő, majd szelíd öngúnnyal végtelen törtté osztó személyisége, hivatalnok álca-külseje (noha volt valódi hivatalnok is, Információs Intézet-igazgató) és a diplomataöltöny mögé rejtett őrület beskatulyázhatatlan. Filmjeinek, képeinek, egész gondolkodásának lényege is éppen ez a megfoghatatlanság, szűk félút rend és rendetlenség között, geometria és expresszivitás, lélek és szellem között. Nem, nem a káosz geometriája, nem a fraktál, hanem a feszültség az euklidészi geometria, az örök ideák és az emberi sebezhetőség, húsba mart romlottság között.
Mindez világosan kitetszik a filmrendező táblaképeiből, rajzaiból is, persze más hangsúlyokkal, hiszen azok ábrák inkább, diagramok, filmvázlatok: olykor csak csontvázak hús nélkül. Éppen ezért sokan csalódtak – olyan absztrakt képek… – mondták, mert nem a barokkos, szenvedélyes Greenaway-t látták viszont.
A képek valóban nem barokkosak, nem szenvedélyesek és figuratívnak sem nevezhetők. Greenaway nem dolgozott ki egy a filmjeinek teljesen megfelelő, vagy azokkal egyszintű festői nyelvet. Ő inkább, úgy tetszik, alkotói személyiségének egyik rétegét mutatja csak meg. Úgy tesz, mint Fernando Pessoa, aki „heteronimeket” talált ki, írói karaktereket, önálló névvel és életrajzzal. Ilyen a Kétségek könyvének szerzője, Bernardo Soares, akiről Pessoa így vall: „…személyisége nem azonos az enyémmel, és nem is különbözik az enyémtől, csupán egyszerű megcsonkítása az enyémnek. Én vagyok, a szellemem és az érzelmeim nélkül.”
Nos, valamiképpen Greenaway festői alakja is „megcsonkítása” személyiségének, csak Pessoától eltérően inkább a szelleme mutatkozik meg „érzelmei nélkül”.
Ha a műalkotás három fő alakítójának a szellemet (rend, tudat, ideák), a lelket (érzelmek, expresszivitás, mítosz) valamint a természetet (látványvilág, illúzió, érzékiség) tekintjük, akkor, innen nézve, Greenaway fölöttébb, sőt egyedülállóan különös művésznek tűnik. Filmjeiben (hangsúlyozom, filmjeiben) ez a három komponens rendkívül erőteljesen, mondhatni hisztérikusan felfokozottan van jelen, és ez már önmagában ritka csillag-együttállás. Csakhogy, ami még különösebb, a három elem Greenaway esetében képtelen szervesen összekapcsolódni, sőt, roppant kiélezett ellentétben áll egymással. Hogy világosabb legyen, ellenpéldaként gondoljunk Tarkovszkij filmjeire, amelyekben az egység – minden fájdalmas felhangjával is – olyan teljes, akár egy korareneszánsz festményen. Tarkovszkij műve oldat, Greenaway-é elegy. Greenaway-nél minden elem, minden réteg egymás ellenében hat, kölcsönösen igyekszik megsemmisíteni – jobb esetben megzabolázni – egymást. Tulajdonképpen fogyatékosság lehetne mindez, de olyan maximálisan kiaknázott fogyatékosság, amely talán minden másnál hívebben adja vissza a kor lenyomatát. Ízig-vérig modern alkotóra vall tehát ez az elegy, melyből ráadásul, modern öncsonkítóként, a festői én alkotta képekben főként már csak a szellem van jelen, kevés természettel és kevés érzelemmel.
És mégis: a kiállítás jó, mert festői erényei vannak, hiteles, mert őszinte (őszintén színlelő), nem epigon (noha felsorolhatnánk R. B. Kitajtól Jasper Johnson keresztül Joseph Kosuthig akár kereken 100 kortárs alkotót, kiknek hatása felfedezhető), mert önmagához hűen enciklopédista inkább, játékos breviáriumában gátlások nélkül nyúl bármihez, nem pedig rettegve kölcsönöz innen-onnan, nehogy felismerjék. Művészkörökben, mifelénk, szokás leszólni olyasmit, ami nem a mi kényelmes, közép-európai zárványunkban terem. Az az angolos fegyelmezettség és az a nyugati szorgalom, az a bőség, amikor egy életmű szelete is több, mint mások egész életműve, zavarba ejtheti a honi esztétákat és főleg az alkotókat. Pedig érdemes a meglepő hasonlóságokra is figyelni. Mert láthattunk itt a közelmúlt magyar festészetéből véve példát, Ország Liliéire meglepően emlékeztető képeket, vagy a kortársak közül Jovián György szövegekkel átírt fejei mellé állítható grafikákat, holott egymástól teljesen függetlenül keletkeztek.
Ám sejtem, hogy mi lehet Greenaway-nél a bökkenő. Szabadsága a festészet terén, egzisztenciális és alkotói értelemben egyaránt, kissé mégis megkülönbözteti a „csak” festőktől. Végül is minden festő és festegető filmrendezőre jellemző valami enyhe hanyagság, ahogy a képeihez nyúl. Nem úgy tartják az ecsetet, mint Cézanne, akinek „az élete függött minden ecsetvonástól”. Érezhető, hogy nem tesznek föl mindent egy lapra. Ez lehet az oka annak is, hogy miért nem fest Greenaway barokkos figurális vagy akár sokrétű, bonyolult félabsztrakt képeket. Az anatómia, a fény-árnyék, a teljesen kidolgozott festői nyelv „egész embert kíván.” Más kérdés, hogy a kortárs képzőművészet gyakran jóval kevesebbel is beéri.
Viszont, ha komplex festői életművet nem is, másféle izgalmas felfedezéseket bőven kínál a kiállítás. Most értettem meg például (mások talán már régen), hogy Greenaway filmjei mozgó, élőszereplős kollázsok. (Persze arról, hogy az állóképből miféle rejtélyes ritmus kreál időt és mozgást, most nincs módunk beszélni.) Kiállított munkáinak egy – kisebb – része ténylegesen kollázs, mégpedig olyan, amely kísértetiesen emlékeztet filmjeinek egy-egy kimerevített képkockájára. Íme a másik ok, amiért nem kell feltétlenül ábrázoló képeket festenie. Akit kimerít a film túl sok és túl könnyen kapott illúziója, annak már nem hiányzik az illúziókeltés, akár más anyagban sem.
Tehát viszonylag kevés a valódi kollázs: ami van, az is igyekszik levetni a látvány csalóka képzeteit. Annál több a lettrista, konceptuális, minimalista, art brut és gesztuskép: Kitaj pop artjától Fontana lyukasztásain, Tapies keresztjein át Sol LeWitt személytelen geometriájáig.
Greenaway csapdája a szakértő néző számára éppen ez a műfaji seregszemle. Ő maga ugyanis se nem személytelen, se nem popos, se nem gesztusfestő, egyáltalán nem. Csak az eszközei azok. Ezért gondolhatják, hogy absztraktok a képei. Hát igen, de miféle absztrakció az, amely a Szajnába fulladt holttestek különböző elszíneződéseit rendezi akkurátus négyzetekbe? Vagy amely a Prospero újabb teremtményeiről szóló Greenaway-regénykézirat lapjaiból készít kollázsokat, lettrista firkákat? És amely a vér színváltozásait rögzíti? Amely a festék fröccsenéséből történetet kreál? Amely sziporkázó elméjének asszociációzuhatagát ezúttal mint egyszerre vizualizálandó és egyszerre megsemmisítendő alapanyagnak tekinti – akárcsak Caliban tette a Prospero könyveiben? A tudatalatti lázadása a szellem ellen – de mégis a szellem győz.
Greenaway tehát nem absztrakt festő. Ugyanakkor figyelemre méltóak festői értékei. Angolosan hűvös és érzékeny a színskálája – sokféle zöld, szürkéskék, okkerek, ezüstös felhőszínek, jól megválasztott akkordok: sárgák kékesszürkével, barna-vörös-szürke, zöld-kékesibolya – fanyar színek, amolyan Gainsborough-i és Constable-i színek. Igaz, éppen az ő tájfestészetüket utasítja el Greenaway kezdettől fogva. Nem érdekli „a megfigyelésen alapuló munka”, az ő szavaival élve. A benne rejtező későbbi filmes és avantgárd művész kezdettől lázadt az ilyesmi ellen. Kezdettől mocorgott benne a könyveket telesározó, széttépő modern Caliban-brutál-művész. Csakhogy Greenaway Caliban, Ariel és Prospero egy személyben: szelleme sohasem hagyja el, sőt kitalálta magának a rendszabályzó varázspálcát – a geometriát.
Sokat írtak már Greenaway geometriájáról, nem részletezem.
A geometria az az eszköz, amellyel a natúrába belevisszük a mértéket, s általa a szellemet.
Ám ez a natúra még mindig tele van illúzióval. Az illúzió is legyőzhető: síkszerűséggel. A kollázs titka például az, hogy a felragasztott fotók részben őrzik az illúziót, de a rájuk ragasztott papírok és egyéb anyagok meg is semmisítik a képi mélységet… A síkszerűség végletekig fokozása avantgárd kötelesség. Greenaway is állandóan laposít, de nem azért, hogy szép síkszerű képeket hozzon létre, hanem azért, mert a természetelvűség széttörése, ellaposítása, geometrizálása új nyelvvel kecsegtet. És Greenaway nyelve éppen ez a szövevényes, egyszerre vegetatív, egyszerre szellemi képződmény, olyan, mint egy épület, amelyet befon az őserdei vegetáció… Ezen az új nyelven azonban filmjeiben beszél a legmeggyőzőbben.
A filmrendező Greenaway valahogy úgy viszonyul a képzőművész Greenaway-hez, ahogy a táblaképfestő Leonardo viszonyult a hadigépeket, repülő- és vízijárműveket tervező, tudományos rajzait költői szövegekkel kísérő Leonardóhoz.
A Trattato della pittura egy-egy lapja jelentse ma itt a táblaképet, s a valahai festményből legyen ma film.
Greenaway módra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/12 14-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2768 |
