Hirsch Tibor
Egy Almodóvar-film főmotívumai: vér, test, szex, perverzió a szexben, betegség, erőszak, halál. Most sincs másképp, hősei férfiak, akik kómába esett imádottjukba szerelmesek.
Pikáns helyzet kritikát írni egy olyan filmről, amelynek alkotója a filmkritikusokról is pozitíve megemlékezik, munkára bíztatja őket, szorgalmatosságra, ami az ő esetükben természetesen maga a néma Mű körüli okos fecsegés. Olyanféle kulturális zsolozsmázás, melynek jogát filmrendezők általában nem ismerik el, sőt kikérik maguknak, paraziták kedvtelésének tekintik. Pedro Almodóvar viszont immár bíztat rá. „Beszélj hozzá!” – unszol rögtön a címmel, amit filmje homlokára ír. A rendező, sokadik megfejtésként, ezt mondja róla: „A Beszélj hozzá egy film, a moziról, mely beszélgetés tárgya…” Máshol: „…film arról, ahogy egy elmesélt film megállítja az időt, beépül annak életébe, aki meséli, és annak is, aki hallgatja.” Különös megjegyzés egy olyan darabról, amelyről amúgy sokára jutna eszünkbe, hogy valamiféle meta-mozit látunk, vagy akárcsak tágabban értendő művészetről szóló példázatot. Hiszen a filmben férfiak szerepelnek és nők, változatos, sőt fantasztikus kapcsolat-hálóban egymással, csak úgy, mint rendesen Almodóvarnál. Érdekes persze, hogy a nők hallgatnak, a férfiak beszélnek. Pontosabban csak az egyik férfi beszél rögtön, Benigno, a képzett betegápoló kómában fekvő, örök szerelemre kiválasztott kedveséhez, Aliciához. A másik, bizonyos Marco nevezetű, először igen-igen szófukar, bár szerelem által inspirálva ír sikeres útikönyveket. Vagyis beszél, de nem a lényegről, és nem a Lényeghez. Viszont tud sírni. Ez méltóvá teszi Benigno figyelmére, aki ugyanitt a szanatórium baljós intimitásában megosztja vele a maga tudását: „Beszélj hozzá!”
Beszélj hozzá, mármint saját öntudatlan szeretődhöz. Fésüld meg, mosdasd, öltöztesd, ha nő, ha műalkotás. Esetleg erőszakold meg. Ami persze nem is erőszak. Csak szánalmas, mindazonáltal patetikus férfiúi létezés. Ha Nő, úgy aprócska hímként, a mellékelt példázat-film szerinti „zsugorodó szerelmesként” nyüzsögd körbe. Ha Mű, úgy kritikusként, dramaturgként bújj belé, vesszél el benne.
De főképpen beszélj. „A Beszélj hozzá olyan film, mely a mesélés élvezetéről szól, a szó élvezetéről, mely fegyver a magány, a betegség, a halál és az őrület ellen.” Ez is a rendező gondolata, aki nem mellékesen sok-sok saját szót és mondatot halmoz föl filmje körül. Hogy a néma női test és lélek műalkotás volna, ez éppenséggel közhely-metafora, viszont hogy a műalkotás helyett állhat (fekhet) úgy is, hogy ezúttal az interpretáció mikéntje érdekel minket (mely jó mulatság, és csakis férfimunka), ez igencsak eredeti közelítés.
Még egy utolsó Almodóvar-idézet: „A Mindent anyámról szétnyíló színházi függönnyel fejeződött be, mögötte az elsötétített színpaddal. A Beszélj hozzá ugyanezzel a szétnyíló függönnyel kezdődik. A Mindent anyámról főalakjai színésznők, művésznők, nők, akik rendelkeznek a játék képességével színpadon és színpadon kívül. A Beszélj hozzá főszerepe a narrátoroké, akik élet helyett beszélnek bárkinek, aki hallja őket, és legfőképpen annak, aki nem…” Vagyis nem ők vannak a színpadon, viszont beszélnek a Műről és legfőképpen, ahogy maga Almodóvar magyarázza, beszélnek a Műhöz.
A Beszélj hozzá valóban egy néma Művel kezdődik: Pina Bausch táncol Purcell zenéjére, a Café Müller című produkcióban. Nőt látunk, sőt nőket, akik öntudatlanul lebegnek, kínlódnak, vagy éppen alvajáróként kergetik magukat az ócska kávéházi díszletben, és mi más dolga is volna a nyomorult férfipincérnek, mint időben elhúzni útjukból asztalt és széket, megannyi földi tárgyat, amely a nem földi – földöntúlian kiszámíthatatlan – finom mozgás otromba akadálya lehet.
Férfiként bizony van ezen mit megkönnyezni annak, aki tíz évig tologatta a székeket egy szép, fiatal heroin-függő műalkotás útjából, aki nyilván a Bausch-nőalak gyors változata. Helyette találja majd meg a film folytatásában Marco, a sírós férfiú, Lydiát, a női torreádort, aki művészete lényege szerint halálosan veszélyes akadályok között táncolja végig a maga forgó-pörgő útját. Ez a „magát kergető Bausch” persze a film e színpadi prelúdiumában is az egyik alternatíva. A másik a „lebegő Bausch”.
Ha lehet rangsorolni, ő lesz majd a fontosabb. Munkát ő is ad: attól hogy nem mozdul, még épp elég földi ócskaságot kell útjából eltakarítani. Hogy a mű és művésznő (Nő–Mű) méltósággal lebeghessen, akad elég dolog, manikűrtől mosdatásig, a neki szóló kedvenc zene biztosításig, és főleg a szavakig. Merthogy Alicia, a táncosnő az a kómában fekvő műalkotás, akihez rögtön az elején beszél a maga narrátora, mű-magyarázója, kritikusa, Benigno. Szavak sokaságával kínálja hozzá a Csipkerózsika-ébresztő kontextust. Mert hiszen erről van szó, a fecsegésnek végül is jövőbe mutató célja van. A mi férfi-dolgunk is szerelmes ápolóhoz méltó feladat: mesélni szoktunk a műről (a filmről), ahogy most is, hogy a mű (a film) föleszméljen. Ébredjen föl először is nekünk magunknak. De – és ez volna a Beszélj hozzá keserves csattanója – ha ez nem megy, ébredjen másoknak legalább. Ilyen történet még úgysem született soha, még csak képes nyelven sem. A hősi narrátor és szövegmagyarázó legendája, aki meghal, de mű és nő (talán bizony a művészet?) általa él tovább.
Tényleg ennyire fontos az Almodóvar-féle nemek harcában a győztes és vesztes kihirdetése? Általában és pályája egészét tekintve nem. Annyira semmiképpen sem, mint mondjuk Hitchcocknál, Ferrerinél vagy Greenaway-nél. Almodóvar nem félti magát és férfihősét a nőtől, mint Hitchcock, nem „nő-irigy”, mint Ferreri (amennyiben a női nem iránti irigységnek számít női útként meghirdetni a Túlélés férfi-komplexussal ábrázolandó útját). A greenaway-i párhuzamban már több minden megfontolandó, főként ez utóbbi film tükrében. Greenaway női közül a legtöbbet ugyancsak „lebegő létezésre” találta ki teremtőjük, amennyiben a megfelelő filmekben hozzárendeltetnek vízhez, káoszhoz, halálhoz, művészethez. Az úszva-lebegve elképzelendő éles kontúrok nélkül való asszonyszemélyeket Greenaway-nél ugyancsak egy vagy több fontoskodó férfiú veszi körül, mérés, számolás, fecsegés, sarkos reflexió megannyi szánalmas mestere.
Almodóvarnál sincs ez másképpen, csak persze nála hús-vér férfiak és nők szerepelnek, és hiába a halált-hozó lebegés a nőknél, hiába a fontoskodás a férfiaknál, nála azért szeretnünk kell nőt is, férfit is. Ezen a körön, a nyilvánvaló szeretet körén belül, a spanyol filmes fenegyerek világában eddig tényleg a nők voltak az érdekesebbek, legtöbbször a fontosabbak. A lebegő, avagy pörgő-forgó nő, akinek vonulása útjából az utolsó pillanatban mégiscsak elkerülnek a kávéházi székek, a Tűsaroktól az Eleven húsig mindig megússza: túlél valami majdnem túlélhetetlent érzelmileg vagy fizikailag. A férfi viszont, aki Almodóvar nőalakjai előtt a székeket húzogatja, általában rosszul jár. Várhat rá halál, börtön, magány, megnyomorodás, kire melyik. De ez azért mégsem greenaway-i férfivégzet: Almodóvar filmjeiben ugyanis végül a bukásra ítélt férfi vagy éppen transzvesztita is bekéredzkedik a frivol katarzisba, és a nők maguk közé fogadják. Más kérdés, hogy eddig, ahogy maga a rendező céloz rá, minden művésznő több figyelmet kapott, mint a mindenkori szék-húzogató. Vagyis, bár a Beszélj hozzá teli van szerető figyelemmel férfihősei iránt, azért mégiscsak eszünkbe idézi az – életműtől annyira távol eső – greenaway-i fontoskodókat, ahogy mindenféle „lebegő” nőket fecsegnek körbe. Például, hogy mindjárt Lydiához, Aliciához hasonló magatehetetlent említsünk, a Z.O.O. mosolygós és nyomorék napszimbólumát látogatják hasonlóképpen az ottani iker-hősök, férfiak természetesen, akik ott is vágyakoznak, értelmeznek, megfejtést keresnek, buknak és pusztulnak. Almodóvar ikrei közül viszont csak egynek kell pusztulni, bukásról pedig szó sincs, mindkettőt ki lehet kiáltani a maga férfi-projektje győztesének. Benigno meghal, de föltámasztja szerelmét, Aliciát, Marco pedig élni fog, mert föltámasztotta önmagát.
A Beszélj hozzá cselekményében provokatív zárványként terpeszkedik egy hét perces némafilm: bizarr és szertelen, a kora-húszas évek stílusában. Ha tényleg születhetett volna ilyen, hát fantasztikus fél-pornóként, nagyközönség felé kacsintó avantgárd játszadozásként tenné helyére a filmtörténész. Amúgy a varázsitaltól zsugorodó szeretőről szól, aki Hüvelyk Matyiként sem nyugszik, izeg-mozog, vágyja és szervezi a majdnem lehetetlent, míg csak be nem sétál alvó kedvese óriás-barlangnak mutatott nemi szervébe. Ahol – ez volna a happy end – mint törpe-forma pénisz meg is találja helyét, küldetése célját.
Hagyjuk most a problémás Greenaway-t: a némán lebegő nőalak és az apró hím kettősére Karinthy Frigyes Capilláriájából emlékezhet a magyar néző. Míg szegény Benigno csak saját látomásos önképe szerint rajongó hím-törpe, aki megtermékenyíti szerelmét, majd meghal, addig a Capillária „bullokjai” valóban aprócska fallosz-férgek, akiket a szó szerint vízben lebegő, áttetsző szépségű óriáshölgyek vacsorára fogyasztanak el élvezet és utód-teremtés céljából. Persze sok minden akad Karinthy fantasztikus történetében, aminek Almodóvar világához semmi köze, ám a szerelmes férfi-reflexivitás (fecsegés) kötelességének sokszoros hangsúlyozása itt is, ott is, mégiscsak tanulságos hasonlóság. A nő, a nyomorult kis bullokok szemében sorsnak, végzetnek, önmagával beérő istenségnek tűnik. És a bullokok nem szűnnek meg beszélni róla, általa és körülötte. Beszélnek hozzá is, rajongva, elvarázsoltan, ha közelükbe kerül. Karinthynál ennyi volna a nő katalizálta bölcselet. Almodóvarnál, a Beszélj hozzá tanulsága szerint, ugyanez a fecsegés volna a nőhöz és műhöz való természetesként ábrázolt narrátor-viszony. Férfi-törpék áldozata a kómában szendergő szépség oltárán. Lehet történet-mesélés, és tényleg lehet filmkritika is. Szövegelés és szerelem. A rendező szavaival: hogy bele ne őrüljünk.
Sokat emlegettük a történetmesélést, de azért a Beszélj hozzá történetét nagyjából és egészében mégsem volna kedvünk elmesélni. A film sugallatával tökéletes ellentmondásban: Almodóvar filmjei elmesélhetetlenek. Pedig e filmeknek lényeges értéke a látványos fordulatokkal kibontakozó történet, fontos, talán legfontosabb erénye a nagyszerűen szerkesztett, pontosan követhető mese-építmény.
Amúgy van ilyen elmesélhetetlen, mégis pontosan összerakott narratíva a spanyol kultúrában, és éppen Almodóvar magánmítoszának része. A bikaviadal az a játék, művészet, szertartás, társadalmi esemény, amelynek biztosan van cselekménye, és mégis, ellenségei és szerelmesei szerint egybehangzóan, lehetetlen elmesélni. Almodóvar utolsó filmje mintha visszamenőleg is megerősítené a sejtést, hogy a rendező korábbi történeteiben is meghatározó a viadalok dramaturgiája.
A Beszélj hozzá, ahogy rendezőjétől megszoktuk, figyelemfelkeltő furcsasággal kezdődik: ezúttal filmbe applikált, sokkolóan erős hatású balett-darabbal. Mint amikor a torero fogadja az arénába eresztett bikát. Mert hogy a bika mi vagyunk, a közönség. Sok dolgunk nincs, ahogy a bikának sem lehet: látni és nem látni a rendező akarata szerint. A nem-látás majdnem annyira fontos, mint a látás: a matador képességeit dicséri, ha elégszer becsap minket, ha egy ideig – éppen amíg kell – rossz irányba nézünk, rossz felé fordulunk, ha figyelmünket eltereli az Almodóvarnál nagyon színes muleta, ha túlzott figyelemre méltatunk egy alakot, motívumot, ha nekirontunk a mellékes cselekményfordulatnak, pedig a lényeg máshol van, a döfés majd máshonnan jön. Ha végig akad csodálkozni valónk. Látványos játszadozás nézői figyelmünkkel: ez maga a film, maga a viadal.
Fontos a ritmus is, talán a legfontosabb: egy bikaviadalon más rendje van a várakozásnak és a meglepetésnek, mint Hollywood akármely feszültségteli termékében: spanyol filmes így különbözteti meg magát tengeren innen és tengeren túl.
A sokkoló felütés után hagyomány szerint az arénában a picadorok jönnek. Mi nézők – a bika – ilyenkor egyelőre tájékozódni próbálunk. Csak nagy, tömbszerű alakokat látunk, lándzsával, lovon. Ebben a mostani filmben például gyorsan megértjük, hogy van két férfi, van két nő, előbb-utóbb mindenki találkozni fog mindenkivel. Rendes szerelmi bonyodalmat várunk, azt hisszük, értjük a helyzetet, fordulunk hát a számunkra kijelölt irányba, és már érezzük is a picák döfését: valami, amit még nem értünk, izgalmas hiányérzetet kelt, nem akar egyszerűen illeszkedni, még csak művészfilm-klisét sem találunk hozzá.
Várunk. Várjuk a folytatást: bonyolódik a történet, jönnek a banderillók. Gyalogosok, hegyes végű karcsú pálcákkal. Ezek most már igazi apró meglepetések, élesek és közeliek, kötődnek a részletekhez. Nem csupán a történet fonala mentén leselkednek, de egy-egy képsorba rejtve is, amikor tekintetünket a kamera egy ideig elandalítja, mondjuk a hős szemét kölcsönvéve ifjú táncos lányokra leselkedünk az ablakon keresztül, közben a kép sarkában már ott rejtőzködik az igazi, nézőnek tartogatott látvány-sokk, az igazi dramaturgiai meglepetés, Alicia, a halottaiból föltámadt balerina.
Hát ezek volnának a könnyű, de hegyes, párosával elhelyezendő szúró-alkalmasságok Almodóvarnál. Végül, amikor már elegendő banderilla fityeg bennünk, és várakozással, de kellően összezavarva, fáradt inakkal bóklászunk körbe az arénában, az elmesélendő, de elmesélhetetlen történetben, melynek most már legalább a határait ismerjük, elérkezik a matador pillanata. Tudjuk, a torero munkájának megítélése bonyolult mesterség, alig világosabbak a szempontok a filmkritikusénál. Mégis, a szakértői útmutatások szerint három irányelv minden körülmények között figyelembe veendő: uralom a bika felett, kecsesség, bátorság.
Ami az uralmat illeti: a spanyol rendező azzal kíván matador-módjára uralkodni a nézőn, hogy muletája – a kamera – biztos mozdulataival végleg arra tereli tekintetünket, amerre kívánja. Ha egy Almodóvar-film feszültsége a végére mégis esne – volt már ilyen –, csak úgy eshet meg a baj, ahogy az igazi arénában is: a néző ideje korán belefárad a meglepetésekbe, akár a bika, aki túl hamar föladta.
Ami a kecsességet illeti: Almodóvar úgy könnyed, ahogy a torero. A bikaviadal kecsesség-fogalma és filmjeinek eleganciája azonos gyökerű. Egy corrida főmotívumai: vér, bűz, emberi verejték, állati fájdalom, gyilkolás. Egy Almodóvar-film főmotívumai: vér, test, szex, perverzió a szexben, betegség, erőszak, halál. Aki e két felsorolás elemeiből össze tud rakni bármiféle törékenyen finomságot, olyat, amit a Beszélj hozzá is kínál – matador és filmrendező a talpán.
Ami a bátorságot illeti: ez egy matadornál magától értetődő, a filmrendezőnél viszont megfejtendő erény. Az emlegetett némafilm betéttel, a Zsugorodó szeretővel kapcsolatosan Almodóvar a saját magával készített fantázia-interjúban rákérdez: „És nem féltél?” Válaszol is magának: „De igen.” Az olvasó nem érti rögtön, aztán kiderül, a félelem, amiről kérdez, amire válaszol, egész egyszerűen az ötlet ízléstelenségére vonatkozik. Hét perces film a filmben, mint torero-kunszt. Lehet ilyen egy túl édes mosoly, túl szenvedélyes ölelés, túl regényes epizód. Egyetlen rossz mozdulat, hosszabb, rövidebb, gyorsabb, lassúbb, mint kellene, és a bika-közönség szeme előtt máris oszlik a varázslat, színes kendő helyett meglátja a védtelen és ügyetlen matadort.
Nem lehet nem észrevenni: Almodóvar hegyes szarvak helyett az ordító giccs közvetlen közelében táncol. Eddig még sosem lépett mellé.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/12 04-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2766 |
