Vaskó Péter
Rendezett anyagiakkal bíró, nemdohányzó, negyvenes nő nemdohányzó rendezett, snájdig férjét úgy ütik el az úttesten, hogy minimum hármat pattan az autók szélvédőjén. Igyekezzünk jól megjegyezni ezt a jelenetet, mert ez az utolsó dinamikus képsor. Kapuzárás előtt álló szépasszonyunk véletlenül felfedezi, hogy kivasalt exférjének 7 évig szeretője volt. Rövid vívódás után elindul, hogy megkeresse egykori vetélytársnőjét. A film itt kanyarodik rá a főútvonalra: kiderül ugyanis, hogy a másik nő nem nő volt, hanem épp ellenkezőleg. A rendezett szépasszony visszafogott kalandjainak innentől egy szomorú-vidám, érzelemgazdag homoszexuális kollektíva ad keretet. Itt szokás szerint megtanulhatja megérteni önmagát, és megérteni a melegeket: jé, azok ugyanolyan emberek, mint a többi, sőt.
Mintha Rohmert látnánk olaszban, sok-sok érzelem, még annál is több dialógus, és csak annyi cselekvés, amennyi nem zavarja a nyugodt beszédhez való egyenletes lélegzetvételt. Sajnos hiányzik azonban a francia erkölcs-koreográfusra jellemző fegyelem és a figyelmet végig ébren tartó intellektuális izgalom. Van sok szép kép, meleg színek, egy kis vidámság, sok puha szomorúság és a mediterrán életörömöt ellenpontozó, elmaradhatatlan fekete szárnyú AIDS.
Van tehát megannyi finomság, éppen csak a szíven ütő erős élmény hiányzik. Az önismétlő lelki masszázsban és tanító-nevelő óvatosságban nagyrészt elvész a film sava-borsa. A meleg vonal sajgó édességű megközelítése nem hoz túl sokat a konyhára, a „jólnevelt polgárasszony kalandja az élettel” című műfajban pedig a Montenegro minimum három kört ver rá.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2755 |
