Takács Ferenc
1972. január 30-án Észak-Írország Derry nevű városában a tartományban ekkor már néhány éve közvetlen rendfenntartó szerepkört ellátó brit hadsereg katonái tüzet nyitottak a katolikus lakosság polgárjogi mozgalmának az egyenlő elbánást követelő és az internálások ellen tiltakozó felvonulóira. A békésnek induló tüntetés ennek a vasárnapnak a délutánján szomorú mérleggel zárult: harmincegynéhány tüntetőt ért találat, s közülük tizenhármat halálos lövés. Az ügyet brit katonai oldalról gyors vizsgálat után lezárták, a vizsgálóbizottság jelentése szerint a brit katonák csupán viszonozták a tüzet és fellépésük arányban állt az erőszakosan fellépő tömeg képviselte fenyegetéssel.
Paul Greengrass filmje (2002: berlini Arany Medve-díj, Sundance Filmfesztivál közönségdíj) ennek a napnak az eseményeit mondja el. Mindkét oldalon viszontlátjuk – a névtelen tömegtől körülvéve – mindazokat az ismert észak-ír politikai szereplőket és a saját nevükön szereplő brit katonatiszteket, akik részesei voltak a nap eseményeinek. A film egyébként semmi kétséget nem hagy afelől, hogy ha akadt egyáltalán, aki rálőtt a brit katonákra (ez sem biztos egyébként), ezt csupán a katonák lövéseinek az eldördülése után, mintegy arra válaszolva tette; a brit hadsereg – gyaníthatóan magasabb brit politikai körök jóváhagyásával, sőt sugalmazására – eleve példát akart statuálni, akár a legvéresebb eszközökkel is.
Filmes újságírást látunk tehát, tényfeltáró mozgókép-zsurnalisztikát. Így a film publicisztikai közlendőjének ismertetése után aligha lehetne mondanivalónk a filmről mint filmről. De ezúttal mégis van mondanivalónk. Tudjuk, hogy a legjobbak – egy George Orwell, egy Bálint György – kezén az újságírás is lehet magasrendű művészet, s Greengrass kezén a filmes újságírás ilyen magasrendű művészetté finomodik. Paradox, bár teljesen logikus módon éppen avval, hogy magasfokú filmművészeti tudatossággal és gondos eszközhasználattal kelti fel, mégpedig teljes sikerrel, az eszköztelenség, művészietlenség, megcsinálatlanság és a nyers tényszerűség illúzióját, illetve érzetét. A szereplők cinema directes módon a saját szavaikkal mondják el, amit el kell mondaniuk, a kézikamera fegyelmezetlenül, ügyetlenül, „élőben” veszi a történtek lényegtelen és esetleges elemeit, az egyes snittek vágatlan és szerkesztetlen híradó-nyersanyagnak látszanak. A tudatos művészietlenségnek ehhez a rendkívül hatásos fokához nem kevés műgondra és művészi tehetségre van szükség: a film mindezt meg is kapja rendezőjétől, s így azután filmként is helytáll magáért, mégpedig derekasan.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2753 |
