Muhi Klára
Apák és fiúk, káderek és másként gondolkodók. Röpdolgozat a szamizdat koráról. Erdélyi Dániel elsőfilmje.
Mindenekelőtt egy ellentmondásról szólnék, amely a múltidéző, szocializmust faggató filmek szaporodásával – A kis utazás, Moszkva tér s most legfrissebben Erdélyi Dániel Előre! című elsőfilmje – egyre nyilvánvalóbb: az ezredfordulós mozitükör még meglehetősen homályos. A diktatúra áldozatait (újabban így nevezzük magunkat) a legfrissebb szocializmus-filmekhez képest ama elátkozott negyven év (úgy tudjuk, politikailag manipulált) kisebb mesterei is plasztikusabban ábrázolták. Formanyelvi, esztétikai értelemben például sokkal nagyobb ambíciókkal – és ami különös, összehasonlíthatatlanul több együttérzéssel. Emlékezzünk csak például Szörény Rezső vagy Gábor Pál alakjaira, vagy a Végülből Jozef Krónerre, aki Maár Gyula filmjében megállíthatatlanul zokog, s akinek árkos, megcsalatott arca a közép-kelet-európai történelem e félévszázados kudarcának ikonja lehetne. Ahogyan a hetvenes-nyolcvanas évek filmesei leltározták napi veszteségeinket, megzápuló, elrohadó ambícióinkat – az a dühvel vegyes fájdalom ezekben a múltba tekintő filmekben ma fellelhetetlen.
De miért is? A számos ok közül talán a legnyilvánvalóbb, hogy „arccal (s lélekkel) előre” vagyunk a rendszerváltás sokadik évében is. (Vélhetően mert még mindig nem látszik, mire megy ki ez az egész.) És mert igen kétséges, igazán kíváncsi e ma a közönség arra, hogy honnan is jövünk. (Majd a következő raj, egy teljes történelmi felejtés állapotában persze kíváncsi lesz.) Következésképp ezek a filmes visszatekintések is valamiként alkalmiak, felületesek, feladatszerűen megoldottak. Mert a rendszerváltás ugye nem annyi, amennyi ebből a Moszkva tér gimnazistáinak horizontján megjelent? Mint ahogyan minden bizonnyal a szamizdat mozgalmat sem az Előre! című film segítségével fogjuk újraértékelni.
Erdélyi Dániel – a tehetséges Simó-osztály újabb bemutatkozó tagja – egyébként korrektül felmondja a leckét. A nyolcvanas évek elejének lakótelepi iskolája tényleg ilyen, szinte fényképezhetetlenül jellegtelen hely volt. Az iskolai köpenyek már tényleg szabadon lifegtek az alsósokon is. A párttitkár bornírt évnyitó beszédére a sorból való kiájulás volt minden bizonnyal a legadekvátabb válasz, s valóban, holmi trikócímke kasírozással alázták meg magukat az értelmiségi anyukák. A miliőt pontosan felskicceli a fiatal rendező, a film minden szeglete sivár, szürke és izgalommentes. Tulajdonképpen a szüzsé is rendesen összeáll. A görcsös, jótanuló párttitkár (Gáspár Sándor) és a szamizdatokkal lázító álmatag vegyész (Váta Lóránd) fia a suliban természetesen barátok, s ezt aztán ügyesen ki lehet bontani. A lakásgondokkal küzdő tiszta tekintetű, sudár tanárnő (Marozsán Erika) – aki csak kicsit adja oda magát azért a szolgálati bérleményért – dramaturgiailag mintaszerűen képes kiélezni a helyzetet: párttitkár és ellenálló hamarosan nemcsak mint apukák és honpolgárok, de mint begerjedt férfiak is farkasszemet néznek egymással. S van-e jobban kiválasztott hely és pillanat a tetőponti szcénára, mint egy osztálykirándulás, amelyhez a párttitkár kölcsönzi a káderesen elegáns vadászházat, a szamizdatos apuka pedig adja a kísérőszülőt. Az Előre! gördülékenyen lebonyolított film, nem nélkülözi a tempót, a korra jellemző fordulatokat, működik a Lolka–Bolka-szerű gyerekpáros is, csak az egészből hiányzik valami… Mindenekelőtt az együttérzés és a személyesség (végtére is egy kései Négyszáz csapásról beszélünk), amely rákényszeríthette volna Erdélyi Dánielt, hogy karakteresebb válaszokat találjon munkatársaival azokra a filmkészítéskor szokásosan adódó kérdésekre, miféle stílusban is szeretne mesélődni ez a történet, s hova is álljon a kamera?
Egyetlen jelenet van, ahol élet költözik ebbe a steril dolgozatba. Az ellenálló apuka a fogadóórán a karcsú tanárnő közelségében kizökken kissé, elsüllyed körülötte minden: lakótelepi otthon, kémcsövek, kasírozott trikók, rendszerszidó titkos irodalom, s hazafelé menet egyszerűen elfelejti, hogy a fiát is magával hozta. Ez a váratlan amnézia pillanatokra rést üt a film fád hangnemén, s kimozdítja abból a langy kisrealizmusból, amibe beleragadt. De csak pillanatokra. Kicsit empatikusabban, ha lehet kérni, és több kíváncsisággal a szamizdatosok – de a párttitkárok iránt is. Főként, ha apáink!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2751 |
