Muhi Klára
Apák és fiúk, káderek és másként gondolkodók. Röpdolgozat a szamizdat koráról. Erdélyi Dániel elsõfilmje.
Mindenekelõtt egy ellentmondásról szólnék, amely a múltidézõ, szocializmust faggató filmek szaporodásával – A kis utazás, Moszkva tér s most legfrissebben Erdélyi Dániel Elõre! címû elsõfilmje – egyre nyilvánvalóbb: az ezredfordulós mozitükör még meglehetõsen homályos. A diktatúra áldozatait (újabban így nevezzük magunkat) a legfrissebb szocializmus-filmekhez képest ama elátkozott negyven év (úgy tudjuk, politikailag manipulált) kisebb mesterei is plasztikusabban ábrázolták. Formanyelvi, esztétikai értelemben például sokkal nagyobb ambíciókkal – és ami különös, összehasonlíthatatlanul több együttérzéssel. Emlékezzünk csak például Szörény Rezsõ vagy Gábor Pál alakjaira, vagy a Végülbõl Jozef Krónerre, aki Maár Gyula filmjében megállíthatatlanul zokog, s akinek árkos, megcsalatott arca a közép-kelet-európai történelem e félévszázados kudarcának ikonja lehetne. Ahogyan a hetvenes-nyolcvanas évek filmesei leltározták napi veszteségeinket, megzápuló, elrohadó ambícióinkat – az a dühvel vegyes fájdalom ezekben a múltba tekintõ filmekben ma fellelhetetlen.
De miért is? A számos ok közül talán a legnyilvánvalóbb, hogy „arccal (s lélekkel) elõre” vagyunk a rendszerváltás sokadik évében is. (Vélhetõen mert még mindig nem látszik, mire megy ki ez az egész.) És mert igen kétséges, igazán kíváncsi e ma a közönség arra, hogy honnan is jövünk. (Majd a következõ raj, egy teljes történelmi felejtés állapotában persze kíváncsi lesz.) Következésképp ezek a filmes visszatekintések is valamiként alkalmiak, felületesek, feladatszerûen megoldottak. Mert a rendszerváltás ugye nem annyi, amennyi ebbõl a Moszkva tér gimnazistáinak horizontján megjelent? Mint ahogyan minden bizonnyal a szamizdat mozgalmat sem az Elõre! címû film segítségével fogjuk újraértékelni.
Erdélyi Dániel – a tehetséges Simó-osztály újabb bemutatkozó tagja – egyébként korrektül felmondja a leckét. A nyolcvanas évek elejének lakótelepi iskolája tényleg ilyen, szinte fényképezhetetlenül jellegtelen hely volt. Az iskolai köpenyek már tényleg szabadon lifegtek az alsósokon is. A párttitkár bornírt évnyitó beszédére a sorból való kiájulás volt minden bizonnyal a legadekvátabb válasz, s valóban, holmi trikócímke kasírozással alázták meg magukat az értelmiségi anyukák. A miliõt pontosan felskicceli a fiatal rendezõ, a film minden szeglete sivár, szürke és izgalommentes. Tulajdonképpen a szüzsé is rendesen összeáll. A görcsös, jótanuló párttitkár (Gáspár Sándor) és a szamizdatokkal lázító álmatag vegyész (Váta Lóránd) fia a suliban természetesen barátok, s ezt aztán ügyesen ki lehet bontani. A lakásgondokkal küzdõ tiszta tekintetû, sudár tanárnõ (Marozsán Erika) – aki csak kicsit adja oda magát azért a szolgálati bérleményért – dramaturgiailag mintaszerûen képes kiélezni a helyzetet: párttitkár és ellenálló hamarosan nemcsak mint apukák és honpolgárok, de mint begerjedt férfiak is farkasszemet néznek egymással. S van-e jobban kiválasztott hely és pillanat a tetõponti szcénára, mint egy osztálykirándulás, amelyhez a párttitkár kölcsönzi a káderesen elegáns vadászházat, a szamizdatos apuka pedig adja a kísérõszülõt. Az Elõre! gördülékenyen lebonyolított film, nem nélkülözi a tempót, a korra jellemzõ fordulatokat, mûködik a Lolka–Bolka-szerû gyerekpáros is, csak az egészbõl hiányzik valami… Mindenekelõtt az együttérzés és a személyesség (végtére is egy kései Négyszáz csapásról beszélünk), amely rákényszeríthette volna Erdélyi Dánielt, hogy karakteresebb válaszokat találjon munkatársaival azokra a filmkészítéskor szokásosan adódó kérdésekre, miféle stílusban is szeretne mesélõdni ez a történet, s hova is álljon a kamera?
Egyetlen jelenet van, ahol élet költözik ebbe a steril dolgozatba. Az ellenálló apuka a fogadóórán a karcsú tanárnõ közelségében kizökken kissé, elsüllyed körülötte minden: lakótelepi otthon, kémcsövek, kasírozott trikók, rendszerszidó titkos irodalom, s hazafelé menet egyszerûen elfelejti, hogy a fiát is magával hozta. Ez a váratlan amnézia pillanatokra rést üt a film fád hangnemén, s kimozdítja abból a langy kisrealizmusból, amibe beleragadt. De csak pillanatokra. Kicsit empatikusabban, ha lehet kérni, és több kíváncsisággal a szamizdatosok – de a párttitkárok iránt is. Fõként, ha apáink!
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2751 |
