Bikácsy Gergely
Jacques Rivette a film és a színház mesteri ötvözője, de mozija sohasem színpadias.
Élet a színházban – színház az életben. Rivette kedvelt témája, alig van filmje, ahol másról volna szó, alig van színház-filmje, mely ne volna szellemes, élénk, villózó. Nagyon komolyan vett játékra gondoljunk: korai filmjeiben élet, őrület, halál, mélybe zuhanás villózott fekete fénnyel. Idősödve, tucatnyi opusszal a háta mögött kicsit szelídebben, de nem kevésbé szellemesen játssza színház-filmjeit. Aki majd most találkozik vele először, annak gyorsan el kell mondanunk, hogy nem „színházias” mozgókép várja, nem fényképezett színpad, hanem film és valódi mozi, a képi és gondolati fantázia remek percei. Aki meg jó emlékei között őrzi aFöldi szerelem szobaszínházi bonyodalmait vagy a sajnos nálunk nem vetített Négyek bandájának gyilkosság-játékát, hasonló felnőtt-játékra számíthat.
A Négyek bandájában ifjú színésznő-jelöltek keverednek rejtélyes bűnügyekbe, melyek rejtélye csak mind ürügy a színház és az élet bonyodalmas kapcsolatának nyomozásához. Egy buzgó nyomozó azonban magát a bűnügyet és nem a színház rejtélyét kutatja, ezért őt megölik a lányok. A bűnrejtélyt soha, a színházat azonban komolyan kell vennünk. Már a lassan klasszikusnak számító Céline és Julie két kamaszosan egzaltált hősnője is bábjátékot csinált a valóságból, s egy elképzelt múltbeli bűnt kutatva csónakáztak a jelen és jövő, a játék és a valóság között.
Rivette legjobb filmjeiben mindig átjárható a képzelt és a valódi világ zord határa. Most is. A szobabelsők színházi világításban fénylenek vagy homálylanak: a lakásbejáratnál mintha színpadi függöny húzódna félre. Itt majdnem minden belsőben zajlik: színpad vagy régies könyvtár, zárt terek, ahova bejárat nyílik, csapdaféle itt minden szoba, szellemi labirintus: bejönni könnyű, kimenni a legkevésbé. Az igazi kijáratot, a méltó kijáratot nehéz megtalálni. Kedvünk támad ott maradni a híres és ódon párizsi Arsenal-könyvtárban, ahol Goldoni-kézirat után kutat az egyik játékos.
Ez a szó (Őze Lajos kedvelt meghatározása: színjátékos) illik a film minden szereplőjére. Egyszer valamelyikük a tetőn menekül. E tetőjáró színésznőt az a Jeanne Balibar játssza, akit néhány éve a művészmozik közönsége a szellemes Isten látja lelkem… című értelmiségi öniróniában láthatott. Balibart most hóbortos filozófiatanár zaklatná (egykori szeretője), és nem holmi gyilkos. Régi Rivette filmekben a szereplők kedvelt tartózkodási helye volt a párizsi háztető-labirintus: nosztalgia íze lett ennek a kis jelenetnek. Mára kiürültek a szürreális tetők, foszlik az ős némafilm-Fantomas-ból is táplálkozó mítosz, és eltűntek az ott bóklászó figurák. Bóklásznak azért tovább máshol. Két színész, egy filozófia-tanár és egy balett-tanárnő élete kuszálódik össze vidoran. Van itt játék-bűnügyi szál, nagyon értékes gyűrű el- és visszalopásával. Kerül egy kalandor nőcsábász mellékfigura, aki csak addig látszik felszínes fércrajznak, amíg sültrealistán akarjuk nézni ezt a filmet, és ez hiba volna: Rivette egész életművében csak a nem régi Jeanne d’Arc esetében lepett meg a hiteles (ráadásul történelmi) valóságrajz.
Jó, hogy a nagyon igényes és nagyon elismert Szép bajkeverő után Rivette ismét visszatért a mozgókép-színházhoz. Jó, hogy rábukkant Pirandellóra: eddigi művei is hasonlóak voltak a kecskeszakállas mesteréihez. A mai francia filmben Alain Resnais a másik nagy színház/film ötvöző, de újabban csak a (bár igényes) rövid lejáratú szórakoztatás vonzza. Rivette a mozi szomorkásabb színjátékosa; Pirandello az őrület egyik legnagyobb modern drámaírója. Rivette – bár régi, Őrült szerelem című remekében színésznő-hőse valóban megőrült – odáig ma már nem merészkedik el, mai figuráinak tető-akrobata számai alatt most védőháló feszül. A L’amour fou idején még vérre, élesbe, őrületbe futott a film és színház között ingázó kisvasút, ma hommage mindez, mint amikor a komoly bohóc szomorkásan meghajol. A védőháló fölött Rivette szomorú mosollyal figyeli hálóban kapálózó, életben maradó figuráit.
A filmbeli színházrendező egy kiadatlan, talán nem is létező Goldoni-darab kézirata után kutat – Rivette pedig egy ismeretlen, kiadatlan, eddig nem is létezett Pirandello-darabot írt át filmvászonra. Főalakjai mind Pirandello-színműbe valók, csak egy harsány asszonyság hódol Goldoni zsenijének: persze épp ő találja meg az Il Festino Veneziano című, soha nem volt Goldoni-kéziratot a szakácskönyvek között.
A védőháló nemcsak metafora, szó szerint kell érteni. Féltékeny férj és ex-szerető párbajt vív a zsinórpadláson: a vesztes lezuhan, de csak a kifeszített védőhálóra. Ekkor aztán az összes szereplő felköltözik a színpadra, most már nem is leplezik a Pirandello-ihletést, író, rendező és színészek kiváló stílusérzékkel vonják a színpad kárpitját saját fiktív világukra. Mosolyogva egyesül Rivette filmje meg a képzelt Pirandello képzelt drámája, és a szereplők nosztalgikus táncra perdülnek.
Itáliában a Taviani-testvérek talán „súlyosabb, igazibb” Pirandellót alkottak több kiváló filmjükkel (Káosz; Nevetek, nevetsz). Itt viszont semmi sem „súlyos”. De azért, mert Rivette könnyedén szaladgál a zsinórpadláson, és marionett-táncra biztatja teremtményeit, nem felejti ki a színpadi tragikumot. Csak észrevétlenné varázsolja, finom ostyába csomagolja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2750 |
