Bikácsy Gergely
Jacques Rivette a film és a színház mesteri ötvözõje, de mozija sohasem színpadias.
Élet a színházban – színház az életben. Rivette kedvelt témája, alig van filmje, ahol másról volna szó, alig van színház-filmje, mely ne volna szellemes, élénk, villózó. Nagyon komolyan vett játékra gondoljunk: korai filmjeiben élet, õrület, halál, mélybe zuhanás villózott fekete fénnyel. Idõsödve, tucatnyi opusszal a háta mögött kicsit szelídebben, de nem kevésbé szellemesen játssza színház-filmjeit. Aki majd most találkozik vele elõször, annak gyorsan el kell mondanunk, hogy nem „színházias” mozgókép várja, nem fényképezett színpad, hanem film és valódi mozi, a képi és gondolati fantázia remek percei. Aki meg jó emlékei között õrzi aFöldi szerelem szobaszínházi bonyodalmait vagy a sajnos nálunk nem vetített Négyek bandájának gyilkosság-játékát, hasonló felnõtt-játékra számíthat.
A Négyek bandájában ifjú színésznõ-jelöltek keverednek rejtélyes bûnügyekbe, melyek rejtélye csak mind ürügy a színház és az élet bonyodalmas kapcsolatának nyomozásához. Egy buzgó nyomozó azonban magát a bûnügyet és nem a színház rejtélyét kutatja, ezért õt megölik a lányok. A bûnrejtélyt soha, a színházat azonban komolyan kell vennünk. Már a lassan klasszikusnak számító Céline és Julie két kamaszosan egzaltált hõsnõje is bábjátékot csinált a valóságból, s egy elképzelt múltbeli bûnt kutatva csónakáztak a jelen és jövõ, a játék és a valóság között.
Rivette legjobb filmjeiben mindig átjárható a képzelt és a valódi világ zord határa. Most is. A szobabelsõk színházi világításban fénylenek vagy homálylanak: a lakásbejáratnál mintha színpadi függöny húzódna félre. Itt majdnem minden belsõben zajlik: színpad vagy régies könyvtár, zárt terek, ahova bejárat nyílik, csapdaféle itt minden szoba, szellemi labirintus: bejönni könnyû, kimenni a legkevésbé. Az igazi kijáratot, a méltó kijáratot nehéz megtalálni. Kedvünk támad ott maradni a híres és ódon párizsi Arsenal-könyvtárban, ahol Goldoni-kézirat után kutat az egyik játékos.
Ez a szó (Õze Lajos kedvelt meghatározása: színjátékos) illik a film minden szereplõjére. Egyszer valamelyikük a tetõn menekül. E tetõjáró színésznõt az a Jeanne Balibar játssza, akit néhány éve a mûvészmozik közönsége a szellemes Isten látja lelkem… címû értelmiségi öniróniában láthatott. Balibart most hóbortos filozófiatanár zaklatná (egykori szeretõje), és nem holmi gyilkos. Régi Rivette filmekben a szereplõk kedvelt tartózkodási helye volt a párizsi háztetõ-labirintus: nosztalgia íze lett ennek a kis jelenetnek. Mára kiürültek a szürreális tetõk, foszlik az õs némafilm-Fantomas-ból is táplálkozó mítosz, és eltûntek az ott bóklászó figurák. Bóklásznak azért tovább máshol. Két színész, egy filozófia-tanár és egy balett-tanárnõ élete kuszálódik össze vidoran. Van itt játék-bûnügyi szál, nagyon értékes gyûrû el- és visszalopásával. Kerül egy kalandor nõcsábász mellékfigura, aki csak addig látszik felszínes fércrajznak, amíg sültrealistán akarjuk nézni ezt a filmet, és ez hiba volna: Rivette egész életmûvében csak a nem régi Jeanne d’Arc esetében lepett meg a hiteles (ráadásul történelmi) valóságrajz.
Jó, hogy a nagyon igényes és nagyon elismert Szép bajkeverõ után Rivette ismét visszatért a mozgókép-színházhoz. Jó, hogy rábukkant Pirandellóra: eddigi mûvei is hasonlóak voltak a kecskeszakállas mesteréihez. A mai francia filmben Alain Resnais a másik nagy színház/film ötvözõ, de újabban csak a (bár igényes) rövid lejáratú szórakoztatás vonzza. Rivette a mozi szomorkásabb színjátékosa; Pirandello az õrület egyik legnagyobb modern drámaírója. Rivette – bár régi, Õrült szerelem címû remekében színésznõ-hõse valóban megõrült – odáig ma már nem merészkedik el, mai figuráinak tetõ-akrobata számai alatt most védõháló feszül. A L’amour fou idején még vérre, élesbe, õrületbe futott a film és színház között ingázó kisvasút, ma hommage mindez, mint amikor a komoly bohóc szomorkásan meghajol. A védõháló fölött Rivette szomorú mosollyal figyeli hálóban kapálózó, életben maradó figuráit.
A filmbeli színházrendezõ egy kiadatlan, talán nem is létezõ Goldoni-darab kézirata után kutat – Rivette pedig egy ismeretlen, kiadatlan, eddig nem is létezett Pirandello-darabot írt át filmvászonra. Fõalakjai mind Pirandello-színmûbe valók, csak egy harsány asszonyság hódol Goldoni zsenijének: persze épp õ találja meg az Il Festino Veneziano címû, soha nem volt Goldoni-kéziratot a szakácskönyvek között.
A védõháló nemcsak metafora, szó szerint kell érteni. Féltékeny férj és ex-szeretõ párbajt vív a zsinórpadláson: a vesztes lezuhan, de csak a kifeszített védõhálóra. Ekkor aztán az összes szereplõ felköltözik a színpadra, most már nem is leplezik a Pirandello-ihletést, író, rendezõ és színészek kiváló stílusérzékkel vonják a színpad kárpitját saját fiktív világukra. Mosolyogva egyesül Rivette filmje meg a képzelt Pirandello képzelt drámája, és a szereplõk nosztalgikus táncra perdülnek.
Itáliában a Taviani-testvérek talán „súlyosabb, igazibb” Pirandellót alkottak több kiváló filmjükkel (Káosz; Nevetek, nevetsz). Itt viszont semmi sem „súlyos”. De azért, mert Rivette könnyedén szaladgál a zsinórpadláson, és marionett-táncra biztatja teremtményeit, nem felejti ki a színpadi tragikumot. Csak észrevétlenné varázsolja, finom ostyába csomagolja.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2750 |
