Varró Attila
Az ördög ezen a fesztiválon is a részletekben rejlett: a feledhető versenyszekció helyett a mellékprogramokban.
Ha egy filmfesztivál színvonala csupán a versenyprogram és a köré szervezett médiaesemények alapján kerülne megítélésre, az idei mustra Karlovy Varyban keserű kudarcnak bizonyulna. Szinte hihetetlen, hogy az egész földkerekség filmterméséből nem telik legalább tucatnyi versenyképes alkotásra Velence, Cannes, San Sebastian árnyékában – az idei kínálat azonban mintha ezt bizonyította volna. A lappangó gyanút, miszerint idén jobb lett volna egyszerűen a nemzeti filmszemle kínálatát felkínálni zsűrinek és közönségnek, megerősíteni látszik az a tény, hogy két cseh produkció is bekerült a fő szekcióba: ráadásul egyikük a nagydíjjal, a másik pedig a közönség trófeájával távozhatott a záróünnepségről.
A Knoflikarival komoly feltűnést keltett Petr Zelenka második nagyjátékfilmje legalább olyan egyértelműen érdemelte ki a Kristály Glóbuszt, mint előző évben az Amelie csodálatos élete: eredetiség, közvetlenség és szellemesség tekintetében nemcsak a lapos mezőnyből ragyogott ki, de méltó utódja volt Jeunet világsikerének is. Igaz, Az ördög éve szűkebb, főleg helyi közönséghez szól és vitathatatlanul kevésbé látványos (noha akad benne néhány váratlan speciális effektus) – alkotói módszerében pedig közelebb áll a tavalyi élvonal másik kitüntetett darabjához, a Chicóhoz. Bizarr áldokumentumfilm, főszerepben az önmagát adó/alakító Jaromir Nohavica folkénekessel és egy (fiktív) holland dokumentumfilmessel, akik egy vidéki alkoholelvonóban próbálják közös összefogással újraindítani karrierjüket. Archív anyagokon megelevenedő visszaemlékezések, friss koncertfelvételek és mágikus álomjelenetek keverednek a vegyes technikával rögzített képsorokon, a történet ezekből a színes mozaikdarabokból áll össze a teljes kép igénye nélkül. Zelenka könnyed, szinte szemtelen szabadsággal ötvözi a fikciót és valóságot, miközben egy pillanatra sem távolodik el alaptémájától: művész-főhőse húsbavágóan őszinte (ön)portréjától.
Hasonlóan kíméletlen önvallomása emeli némiképp a versenytársak fölé Zdenec Tyc Széltolókját is, amely Tereza Bouckova írónő erősen önéletrajzi ihletésű forgatókönyvéből készült: fiatal értelmiségi házaspár költözik egy vidéki kisvárosba, hogy új, előítéletektől mentes környezetet kínáljanak két örökbefogadott román kiskamasznak. A fiúk azonban az első hetektől szembekerülnek a szomszédsággal, a folyamatos konfliktusok pedig lassanként a harmonikusnak hitt családi kapcsolatokat is kikezdik. Zdenec filmje félúton reked a Családi tűzfészek kényelmetlen hiperrealizmusa és a Családi kör-epizódok didaktikus rekonstrukciói között: egyenetlen, helyenként melodramatikus, de legalább őszinte alkotás. Ezzel szemben a rendezői díjjal jutalmazott kanadai Khaled visszataszító példája az ellenkező végletnek: a címszereplő félvér kisfiú tragikus sorsát olcsó és hatásvadász módon, kereskedelmi tévés szájíz szerint mutatja be, miközben az újsütetű DV-dokumentarizmus formai puritanizmusával próbálja hitelesíteni történetét. Már a film pármondatos szinopszisa is sokat elárul: a nyomorúságos körülmények között élő tízéves Khaled édesanyja hirtelen halála után – félve az állami gondozástól – a hálószobába rejti a tetemet, majd a külvilág számára megkísérli továbbra is egy funkcionáló család látszatát kelteni. Bevásárol és ebédet készít magának (bár csak sámliról éri el a mikrót), egyedül próbálja kimosni hajából gonosz osztálytársai rágógumiját, néha pedig hozzábújik az oszladozó mamához. Kínos kliséfigurák és meghatni, megrázni vágyás mindenáron – a kívánt életszag helyett csupán átható, édeskés hullaszag lengi be a filmet.
A zsűri különdíját kiérdemlő Hontalanul Afrikában az egyetlen mű a díjazott mezőnyben, ami emlékeztet arra, hogy a film hagyományos eszközeivel is lehet és érdemes még történeteket mesélni: az 1938-ban Németországból Kenyába emigráló zsidó család beilleszkedési kísérletének meséje hibátlanul passzolna a hollywoodi fősodorba, miközben nem távolodik el Afrikától sem. Szerény, de nemes vállalás: egyszerű, precízen megírt forgatókönyv és finom karakterábrázolás jellemzi, legnagyobb erénye a visszafogott, ám hatásos operatőri munka, amelynek köszönhetően még a napsütötte szavannák totáljai sem válnak képeskönyv-illusztrációkká. Míg Stephan Zweig ezúttal méltó utódok kezében tudhatta irodalmi művét, Arthur Miller már messze nem járt ilyen jól: Gyújtópont című regénye a harmincas évek urbánus Amerikájában eluralkodó antiszemitizmusról szentimentális tanmesévé szelídül Neil Slavin rendezésében. A tisztességben megőszült amerikai divat- és portréfotós saját bevallása szerint harminc évig készült arra, hogy Miller-adaptációjával bemerészkedjen Mozgóképföldjére, így elméletileg elég ideje lett volna arra, hogy eltűnődjön karakterein. Ennek ellenére csupán igen hatásos reklámfotókat kapunk az árnyékban ólálkodó terrorral szembeszálló kisemberekről: poros pózok, mesterkélt beállítások és a legjobb színészi alakításnak (William H. Macy) járó rutin-elismerés a végeredmény. Az orosz versenymű legalább nem mímelt művészi szándékokat: Nyikolaj Lebegyev Csillagjában nyíltan közhelyes kommerszfilmet kerekített felderítő hősei köré, elvetemült és gyáva wermachtosokkal, színes kalandokkal, kulisszahasogató szimbolikával („Föld hívja Csillagot, Csillag jelentkezz!” – keresi a szép rádióslány a vonalak mögött rekedt osztagot), valamint egy darab remekül kivitelezett légitámadással. Tehette mindezt a versenymezőnyben – amely az idei Cannes-i, berlini trendet, sajnos vakon, követve kínált a II. világháború idején játszódó opusokat közönségének.
Szerencsére 260 film közt a főprogramon túl is éppen elég néznivaló akadt. A legfrissebb díjnyertesekből válogató Horizont kínálatában magától értetődő volt olyan jeles darabokkal randevúzni, mint az új Kaurismäki-film, Joszeliani Hétfő reggele, az osztrák Kánikula vagy az amerikai Szörnyek bálja. A szekció kevésbé reklámozott részében azonban remekműgyanús filmek is felbukkantak. A mexikói Japón és az indiai Harcos egyazon tartalom két szélsőséges megfogalmazásának egyformán kiemelkedő példája: mindkét (első)film látványos transzcendens utazást dokumentál egy távoli hegyvidéken, amely során az elidegenedett, élettagadó főhős személyes megváltásra talál. Carlos Reygadas lecsupaszított történetéhez, amely egy öngyilkosságra készülő középkorú művész apró hegyi faluban töltött utolsó napjait meséli el, már-már zavaróan nyers látványvilágot társít. Látszólag céltalanul pásztázó kézikamerával rögzített hosszú képsorokat ötvöz szédítő körpanorámákkal, Herzogot idéző párás pannókra agresszív közelképeket vág kérges arcokról, megkopott tárgyakról vagy akár egy frissen letépett galambfejről. Egyenetlen, durva felvételei azonban mintha szüntelenül idegen rituálékat örökítenének meg, minden pillanatukon átsugárzik egyfajta ünnepélyes méltóság – hatperces záróképe ritka reveláció: egyszerre szívszorító és mellbevágó, híven a példaképül választott Tarkovszkij szelleméhez.
A brit születésű Asif Kapadia inkább a klasszikus zsánerfilm járművét választotta spirituális road-movie-jához: a Harcos némi leegyszerűsítéssel Bollywood és a spagetti-western nászának is tekinthető, de távolról sem úgy, mint azt a Fekete tigris könnyei után gondolnánk. A történet szikár ugyan, de közönségigényhez szabott, akadnak benne fordulatok, drámai konfliktusok és apró katarzisok a kellő pillanatban, így a film akár multiplexbarátnak is nevezhető. Névtelen hőse kivételes képességű kardforgató, aki misztikus látomást követően kilép kegyetlen hűbérura szolgálatából, és fegyverét elásva zarándokútra indul a Himalájában megbúvó szülőfalujába. Vándorlása során rejtőznie kell, mivel volt társai felsőbb parancsra és némi vérdíj fejében a nyomába erednek, hogy fia után vele is végezzenek. Hasonlóan Reygadashoz, Kapadia sem a cselekményre helyezi a hangsúlyt: főszereplői helyett a precíz szakmai tudással komponált, víztiszta felvételek beszélnek, a zsánerséma pedig csupán mankó az emberi bűnhődésről és a megtisztulás lehetőségéről szóló meditáció felképesítéséhez. Míg a mexikói filmnél Tarkovszkij és Kiarostami hatása kísért, az indiai párdarab inkább Ford Kutatókját vagy Melville Szamuráját idézi meg két feledhetetlen óra erejéig.
A koreai Kim Ki-duk igen nagy érdeklődéssel kísért retrospektív sorozata ellenére a távol-keleti mezőnyben idén a japán alkotások domináltak: közülük került ki a fesztivál harmadik csodája. Igen feltűnő volt, hogy a féltucat műből álló tokiói össztermés elsősorban a kamaszlélek gyötrelmeit illusztrálta változatos és többnyire szórakoztató módon: kezdve a szatirikus hangvételű Rosttól, a Kék tavasz adrenalindús manga-adaptációján át, egészen a melankolikus szépségű Kamaszlányig. Az erős csapat vezéregyéniségének azonban kétségtelenül Iwai Shunji hatodik filmje bizonyult: a Mindent Lily Chou Chou-ról ránézésre a Kölykök japán reinkarnációjának tűnik, mivel cselekményét tekintve nem több féltucat kültelki kiskamasz viharos (lopással, szexszel, erőszakkal zsúfolt) hétköznapjaiból komponált életkép-sorozatnál. A videóklip-generációs Iwai azonban nem csupán kőkeméyn dokumentarista felvételeire segít rá erőteljes stilizációval, de elliptikus szüzséjét egy költői párhuzamos szállal ellenpontozza. A címszereplő Lily helyi popsztár, amolyan Björk/Suzanne Vega keverék, aki a rendező képzeletéből született meg, majd lett egy népszerű weboldal révén virtuális idollá. Iwai az erre a site-ra érkezett rajongói e-mailekből és on-line csevegésekből válogat szövegrészeket, amelyeket hol egyszerű sötét háttér elé, hol egy álombeli táj lírai képsoraira vetít. A virtuális térben kibontakozó meghitt eszmecserék és a kamasz-látlelet karcos jelenetei egyre szorosabban kötődnek egymáshoz, egészen a drámai végkifejletig, ahol a sosemvolt sztár koncertjén összeolvad a két párhuzamos dimenzió. A Mindent Lily Chou Chou-ról minden didaktikus vagy érzelgős sallang nélkül beszél arról, hogy a mai tizenévesek élete csupán kommunikáció-képtelenségük folytán tűnik érzelemszegénynek: miközben a néző elszörnyedve figyeli az egyre kegyetlenebbé váló kölyökcsapatot, akaratlanul ugyanazokkal a főhősökkel azonosul pármondatos önvallomásaikat betűzgetve. Akárcsak a Japón és a Harcos meséje, mintha csak az Iwai-film is azt sugallja: néha nem csupán az ördög, de a megváltás is a részletekben rejlik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 47-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2747 |
