Varró Attila
Az ördög ezen a fesztiválon is a részletekben rejlett: a feledhetõ versenyszekció helyett a mellékprogramokban.
Ha egy filmfesztivál színvonala csupán a versenyprogram és a köré szervezett médiaesemények alapján kerülne megítélésre, az idei mustra Karlovy Varyban keserû kudarcnak bizonyulna. Szinte hihetetlen, hogy az egész földkerekség filmtermésébõl nem telik legalább tucatnyi versenyképes alkotásra Velence, Cannes, San Sebastian árnyékában – az idei kínálat azonban mintha ezt bizonyította volna. A lappangó gyanút, miszerint idén jobb lett volna egyszerûen a nemzeti filmszemle kínálatát felkínálni zsûrinek és közönségnek, megerõsíteni látszik az a tény, hogy két cseh produkció is bekerült a fõ szekcióba: ráadásul egyikük a nagydíjjal, a másik pedig a közönség trófeájával távozhatott a záróünnepségrõl.
A Knoflikarival komoly feltûnést keltett Petr Zelenka második nagyjátékfilmje legalább olyan egyértelmûen érdemelte ki a Kristály Glóbuszt, mint elõzõ évben az Amelie csodálatos élete: eredetiség, közvetlenség és szellemesség tekintetében nemcsak a lapos mezõnybõl ragyogott ki, de méltó utódja volt Jeunet világsikerének is. Igaz, Az ördög éve szûkebb, fõleg helyi közönséghez szól és vitathatatlanul kevésbé látványos (noha akad benne néhány váratlan speciális effektus) – alkotói módszerében pedig közelebb áll a tavalyi élvonal másik kitüntetett darabjához, a Chicóhoz. Bizarr áldokumentumfilm, fõszerepben az önmagát adó/alakító Jaromir Nohavica folkénekessel és egy (fiktív) holland dokumentumfilmessel, akik egy vidéki alkoholelvonóban próbálják közös összefogással újraindítani karrierjüket. Archív anyagokon megelevenedõ visszaemlékezések, friss koncertfelvételek és mágikus álomjelenetek keverednek a vegyes technikával rögzített képsorokon, a történet ezekbõl a színes mozaikdarabokból áll össze a teljes kép igénye nélkül. Zelenka könnyed, szinte szemtelen szabadsággal ötvözi a fikciót és valóságot, miközben egy pillanatra sem távolodik el alaptémájától: mûvész-fõhõse húsbavágóan õszinte (ön)portréjától.
Hasonlóan kíméletlen önvallomása emeli némiképp a versenytársak fölé Zdenec Tyc Széltolókját is, amely Tereza Bouckova írónõ erõsen önéletrajzi ihletésû forgatókönyvébõl készült: fiatal értelmiségi házaspár költözik egy vidéki kisvárosba, hogy új, elõítéletektõl mentes környezetet kínáljanak két örökbefogadott román kiskamasznak. A fiúk azonban az elsõ hetektõl szembekerülnek a szomszédsággal, a folyamatos konfliktusok pedig lassanként a harmonikusnak hitt családi kapcsolatokat is kikezdik. Zdenec filmje félúton reked a Családi tûzfészek kényelmetlen hiperrealizmusa és a Családi kör-epizódok didaktikus rekonstrukciói között: egyenetlen, helyenként melodramatikus, de legalább õszinte alkotás. Ezzel szemben a rendezõi díjjal jutalmazott kanadai Khaled visszataszító példája az ellenkezõ végletnek: a címszereplõ félvér kisfiú tragikus sorsát olcsó és hatásvadász módon, kereskedelmi tévés szájíz szerint mutatja be, miközben az újsütetû DV-dokumentarizmus formai puritanizmusával próbálja hitelesíteni történetét. Már a film pármondatos szinopszisa is sokat elárul: a nyomorúságos körülmények között élõ tízéves Khaled édesanyja hirtelen halála után – félve az állami gondozástól – a hálószobába rejti a tetemet, majd a külvilág számára megkísérli továbbra is egy funkcionáló család látszatát kelteni. Bevásárol és ebédet készít magának (bár csak sámliról éri el a mikrót), egyedül próbálja kimosni hajából gonosz osztálytársai rágógumiját, néha pedig hozzábújik az oszladozó mamához. Kínos kliséfigurák és meghatni, megrázni vágyás mindenáron – a kívánt életszag helyett csupán átható, édeskés hullaszag lengi be a filmet.
A zsûri különdíját kiérdemlõ Hontalanul Afrikában az egyetlen mû a díjazott mezõnyben, ami emlékeztet arra, hogy a film hagyományos eszközeivel is lehet és érdemes még történeteket mesélni: az 1938-ban Németországból Kenyába emigráló zsidó család beilleszkedési kísérletének meséje hibátlanul passzolna a hollywoodi fõsodorba, miközben nem távolodik el Afrikától sem. Szerény, de nemes vállalás: egyszerû, precízen megírt forgatókönyv és finom karakterábrázolás jellemzi, legnagyobb erénye a visszafogott, ám hatásos operatõri munka, amelynek köszönhetõen még a napsütötte szavannák totáljai sem válnak képeskönyv-illusztrációkká. Míg Stephan Zweig ezúttal méltó utódok kezében tudhatta irodalmi mûvét, Arthur Miller már messze nem járt ilyen jól: Gyújtópont címû regénye a harmincas évek urbánus Amerikájában eluralkodó antiszemitizmusról szentimentális tanmesévé szelídül Neil Slavin rendezésében. A tisztességben megõszült amerikai divat- és portréfotós saját bevallása szerint harminc évig készült arra, hogy Miller-adaptációjával bemerészkedjen Mozgóképföldjére, így elméletileg elég ideje lett volna arra, hogy eltûnõdjön karakterein. Ennek ellenére csupán igen hatásos reklámfotókat kapunk az árnyékban ólálkodó terrorral szembeszálló kisemberekrõl: poros pózok, mesterkélt beállítások és a legjobb színészi alakításnak (William H. Macy) járó rutin-elismerés a végeredmény. Az orosz versenymû legalább nem mímelt mûvészi szándékokat: Nyikolaj Lebegyev Csillagjában nyíltan közhelyes kommerszfilmet kerekített felderítõ hõsei köré, elvetemült és gyáva wermachtosokkal, színes kalandokkal, kulisszahasogató szimbolikával („Föld hívja Csillagot, Csillag jelentkezz!” – keresi a szép rádióslány a vonalak mögött rekedt osztagot), valamint egy darab remekül kivitelezett légitámadással. Tehette mindezt a versenymezõnyben – amely az idei Cannes-i, berlini trendet, sajnos vakon, követve kínált a II. világháború idején játszódó opusokat közönségének.
Szerencsére 260 film közt a fõprogramon túl is éppen elég néznivaló akadt. A legfrissebb díjnyertesekbõl válogató Horizont kínálatában magától értetõdõ volt olyan jeles darabokkal randevúzni, mint az új Kaurismäki-film, Joszeliani Hétfõ reggele, az osztrák Kánikula vagy az amerikai Szörnyek bálja. A szekció kevésbé reklámozott részében azonban remekmûgyanús filmek is felbukkantak. A mexikói Japón és az indiai Harcos egyazon tartalom két szélsõséges megfogalmazásának egyformán kiemelkedõ példája: mindkét (elsõ)film látványos transzcendens utazást dokumentál egy távoli hegyvidéken, amely során az elidegenedett, élettagadó fõhõs személyes megváltásra talál. Carlos Reygadas lecsupaszított történetéhez, amely egy öngyilkosságra készülõ középkorú mûvész apró hegyi faluban töltött utolsó napjait meséli el, már-már zavaróan nyers látványvilágot társít. Látszólag céltalanul pásztázó kézikamerával rögzített hosszú képsorokat ötvöz szédítõ körpanorámákkal, Herzogot idézõ párás pannókra agresszív közelképeket vág kérges arcokról, megkopott tárgyakról vagy akár egy frissen letépett galambfejrõl. Egyenetlen, durva felvételei azonban mintha szüntelenül idegen rituálékat örökítenének meg, minden pillanatukon átsugárzik egyfajta ünnepélyes méltóság – hatperces záróképe ritka reveláció: egyszerre szívszorító és mellbevágó, híven a példaképül választott Tarkovszkij szelleméhez.
A brit születésû Asif Kapadia inkább a klasszikus zsánerfilm jármûvét választotta spirituális road-movie-jához: a Harcos némi leegyszerûsítéssel Bollywood és a spagetti-western nászának is tekinthetõ, de távolról sem úgy, mint azt a Fekete tigris könnyei után gondolnánk. A történet szikár ugyan, de közönségigényhez szabott, akadnak benne fordulatok, drámai konfliktusok és apró katarzisok a kellõ pillanatban, így a film akár multiplexbarátnak is nevezhetõ. Névtelen hõse kivételes képességû kardforgató, aki misztikus látomást követõen kilép kegyetlen hûbérura szolgálatából, és fegyverét elásva zarándokútra indul a Himalájában megbúvó szülõfalujába. Vándorlása során rejtõznie kell, mivel volt társai felsõbb parancsra és némi vérdíj fejében a nyomába erednek, hogy fia után vele is végezzenek. Hasonlóan Reygadashoz, Kapadia sem a cselekményre helyezi a hangsúlyt: fõszereplõi helyett a precíz szakmai tudással komponált, víztiszta felvételek beszélnek, a zsánerséma pedig csupán mankó az emberi bûnhõdésrõl és a megtisztulás lehetõségérõl szóló meditáció felképesítéséhez. Míg a mexikói filmnél Tarkovszkij és Kiarostami hatása kísért, az indiai párdarab inkább Ford Kutatókját vagy Melville Szamuráját idézi meg két feledhetetlen óra erejéig.
A koreai Kim Ki-duk igen nagy érdeklõdéssel kísért retrospektív sorozata ellenére a távol-keleti mezõnyben idén a japán alkotások domináltak: közülük került ki a fesztivál harmadik csodája. Igen feltûnõ volt, hogy a féltucat mûbõl álló tokiói össztermés elsõsorban a kamaszlélek gyötrelmeit illusztrálta változatos és többnyire szórakoztató módon: kezdve a szatirikus hangvételû Rosttól, a Kék tavasz adrenalindús manga-adaptációján át, egészen a melankolikus szépségû Kamaszlányig. Az erõs csapat vezéregyéniségének azonban kétségtelenül Iwai Shunji hatodik filmje bizonyult: a Mindent Lily Chou Chou-ról ránézésre a Kölykök japán reinkarnációjának tûnik, mivel cselekményét tekintve nem több féltucat kültelki kiskamasz viharos (lopással, szexszel, erõszakkal zsúfolt) hétköznapjaiból komponált életkép-sorozatnál. A videóklip-generációs Iwai azonban nem csupán kõkeméyn dokumentarista felvételeire segít rá erõteljes stilizációval, de elliptikus szüzséjét egy költõi párhuzamos szállal ellenpontozza. A címszereplõ Lily helyi popsztár, amolyan Björk/Suzanne Vega keverék, aki a rendezõ képzeletébõl született meg, majd lett egy népszerû weboldal révén virtuális idollá. Iwai az erre a site-ra érkezett rajongói e-mailekbõl és on-line csevegésekbõl válogat szövegrészeket, amelyeket hol egyszerû sötét háttér elé, hol egy álombeli táj lírai képsoraira vetít. A virtuális térben kibontakozó meghitt eszmecserék és a kamasz-látlelet karcos jelenetei egyre szorosabban kötõdnek egymáshoz, egészen a drámai végkifejletig, ahol a sosemvolt sztár koncertjén összeolvad a két párhuzamos dimenzió. A Mindent Lily Chou Chou-ról minden didaktikus vagy érzelgõs sallang nélkül beszél arról, hogy a mai tizenévesek élete csupán kommunikáció-képtelenségük folytán tûnik érzelemszegénynek: miközben a nézõ elszörnyedve figyeli az egyre kegyetlenebbé váló kölyökcsapatot, akaratlanul ugyanazokkal a fõhõsökkel azonosul pármondatos önvallomásaikat betûzgetve. Akárcsak a Japón és a Harcos meséje, mintha csak az Iwai-film is azt sugallja: néha nem csupán az ördög, de a megváltás is a részletekben rejlik.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 47-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2747 |
