Bakács Tibor Settenkedő
Az egyenes adások sokkoló dokumentumképei után a terrort filmképben is el kell beszélni.
Szeptember 11. Kiváló téma, hogy az ember kétflekkes kisesszét írjon belőle. Politológiait, kultúrantropológiait, esztétikait, futurológiait, de beszélhet a hadtudományon belül a korlátozott csapásról, a totális megsemmisítés katonai-politikai doktrinájáról is. Attól függ, hogy a szerző értelmiségi létformájának reflektív jellege mit hoz ki belőle. Noam Chomsky például az amerikaiak orrára húzza Nicaraguát, Libanont, de még Osama bin Ladent is, hisz Afganisztán tálib és mudzsahedin törzseit a CIA és a kormány fegyverezték fel s képezték ki. Igaza van.
Oriana Fallaci még Chomskynál is dühösebb azokra, akik olyanokat írnak, mint a világhírű nyelvész. Fallaci képtelen tolerálni a demokráciákkal szembeni intoleráns véleményeket, a liberalizmusában önmaga ellen forduló intellektueleket. Erkölcsi alapállása mögött Európa húzódik meg, aminek modern formáját Amerikában látja. A keresztre feszítettek meggyilkolását és megalázását nem fogadja el az iszlám kamikazéktól. Igaza van. És persze, hogy igaza van Umberto Ecónak is, aki a vallásháborúk feltámadásától fél, avval a kicsi különbséggel, hogy e háborúban mindegyik fél (jó ez a szó itt és most) rendelkezik tömegpusztító fegyverrel. Igaza van Fukuyamának, amikor a történelem végéről beszél, vagy Derridának, amikor a közös bűn hordalékával, posztmodern korunk szétesésével fenyeget. Szeptember 11. filozófiai jelentőségét és igazságának teljességét még ma sem érthetjük. Hogyan is lenne ez lehetséges, amikor e sorok írása közben is háborúra készül a világ nyugati és déli fele. Az USA Afganisztán után meg akarja támadni Irakot is. Igaza van, mert egy diktátor és tömeggyilkos kezébe nukleáris fegyver kerülhet, amit szívbaj nélkül használna. S igaza van azoknak az európaiaknak is, akik ezelőtt tizenöt évvel nem nézték jó szemmel Irak amerikai felfegyverzését, Szaddam Husszein pénzelését, az ellenzék ledarálását. Vagyis ugyanaz a hibás logikai áramkör bénítja a megtámadott és megrémült világ polgárait. Nem lesz könnyű túlélni saját történelmünket.
*
Vajon a moziban – most hogy bemutatják a 11’09’’01-et, tizenegy különböző nemzetiségű rendezőnek a terrortámadás évfordulójára készített tizenegy perc, kilenc másodperc, meg egy képkockányi rövidfilmjeiből összeállított antológia-filmjét – kiderül e valami több és más? Ellentmondó és kaotikus írások olvasása helyett látok-e konkrét képeket, amelyek feloldják e televízió képernyőjén látott sokkot?
Apropó televízió. A romániai forradalom közvetítésekor éreztem először, hogy a média totálissá vált. A második eltérített repülő becsapódását a toronyba műholdas élő műsorban magam is láttam. Vagyis hülye vagyok, ha zavaros esszékre koncentrálok, amikor csak konkrét képek vannak kiugráló emberekről, szürkeporos arcokról, menekülő tűzoltókról. A szituációk meg pont olyanok, amiket Hollywood használ, ha szórakoztatni akar a plazákban. Most akkor mi legyen a képpel? (E művészettörténeti kérdésre az afgánok válasza a mozi és a televízió betiltása volt.)
A 11’09’’01 nemzetközi vállalkozásában ezzel a kérdéssel minden rendező küszködött. A színvonal hihetetlen hullámzása is erre vezethető vissza. A tizenegy perces kisfilmek között dilettáns munka éppúgy előfordul, mint remekmű. Azt nehéz megválaszolni, hogy a remekműben mennyire kell politikailag korrektnek lenni. Jó példa erre Ken Loach mozija. George Bush beszéde a szabadság és a demokrácia megvédéséről minden egészséges ember helyeslésével találkozhat. Ám ha e beszéd kockáit összevágom, mint azt Loach tette, az 1973-as chilei katonai puccs képeivel, Alliende elnök meggyilkolásával, amely éppen szeptember 11-ére esett, hát mocorog a kisördög az emberben. Némely kritikus szerint tahó illetlenség szeptember 11-e kapcsán felemlegetni, mennyi mindent tett az USA idegen államok szuverenitásának eltiprásakor. S igazuk van – ahogyan Ken Loach-nak is. A művészeten és a filmen belül érdektelen az illem és az etikett logikája, csak a kifejezés ereje számít. Szegény Stockhausen is ebbe a dilemmába bukott be, amikor elirigyelte Osama bin Laden alkotóerejét, mondván, egy művész képtelen arra, hogy ilyen vizuális és anyagi hatást érjen el. (Stockhausen természetesen kegyvesztett lett.)
A 11’09’’01-ben leginkább a mexikói rendező, Alejandro González Inárritu nézett szembe az adornói lehetetlenséggel, s a kép helyett tizenegy percen át sötét vásznat mutatott, amit ritkán világított meg egy-egy ember kaszáló zuhanása. A hangcsíkon voltak inkább a képek, olyanok, amiket belül látunk, ha kétségbeesett telefonhangot, puffanást vagy mást, az élet végét jelentő jelet hallunk.
Claude Lelouch filmjében egy süketnéma nő ír szakító levelet pasijának, aki jeltolmácsként dolgozik, éppen turistacsoportot vezet a Toronyban. A háttérben a tévé, benne valami katasztrófafilm, hülyeség az egész: összeomlik benne a World Trade Center.
A hülyeség sajnos politikai kategória. Mira Nair indiai filmes is ennek a politikai hülyeségnek a nyomába ered, a nyomozás végeredménye egy fikciós dokumentumfilm. Azt az esetet dolgozza fel, amit a média a maga érzéketlensége miatt oly kiválóan csinál. Élt New Yorkban egy muszlim fiatalember, aki eltűnt otthonról a kritikus napokban. Az alkaidás vád már az aznapi híradóban tényként jelenik meg. Nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy hónapokkal később derült csak ki, terrorista helyett áldozattal állunk szemben, egy muszlim tűzoltóról van szó, aki mentés közben halt meg.
Kíváncsi voltam, hogy a bosnyák filmes, Danis Tanovic, a maga háztáji tapasztalataival, mit tud ehhez még hozzátenni? Amit láttam, világossá tette számomra, hogy a szenvedésben szolidárisak csak egyet tehetnek: különféle értelmezések helyett szolidárisak feltétel nélkül. A baj az, hogy a szolidaritás kétirányú cselekvés, s több filmecskében is kétely merült fel ebben. Ken Loach például bízik abban, hogy ugyanúgy nem felejtik el Nicaraguát az amerikaiak intellektuelek, mint az európaiak szeptember 11-ét. A bosnyák nők Srebrenicában mind a mai napig felvonulnak a város főterén, kezükben lemészárolt férjük, gyerekük fényképével. Szeptember 11-én egy pillanatra megtorpannak a tévé előtt a virágos kendőjű nők. Kimenjenek-e ma is felvonulni, emlékezni? A tanakodás véget ér, kimennek. Néma vonulásuk csak a halottaknak szól. Kihez is kéne még szólni? Főleg akkor, ha az ember nem politikus.
A legszebb és legsilányabb filmet, fura mód – vagy talán mégsem – épp az érintett két állam filmese alkotta. Sean Penn filmjében az ötlet remek, mint általában a treatmenteknél szokás. Az egyedül élő, halott feleségét gyászoló férfi hamarabb ébred fel, mert ágyára odasüt a nap. Az a nap, amit azelőtt a Torony árnyékolt le. Szerintem teljesen elhibázott a napsütés szemantikai jelentését összekötni szeptember 11-ével. Nem a fikcióban fellelhető fizikai lehetetlenség képeszt el (semmilyen nap nem sütött akkor, mindenütt por és szürke sötétség), hanem haiku jellege. Akár tehetséges magyar filmes is gondolhatott volna ilyen nagyot.
*
Az én szeptember 11-emet az „afgán” film markolta meg. Iránban vagyunk, menekülttáborban, a föld közepéig nyúló kútból vizet próbálnak húzni. Egy fiatal tanárnő megpróbálja elmagyarázni a hét-nyolc éves kicsiknek, mi történt. Nem könnyű megértetni velük, hogy mi a felhőkarcoló, kicsoda Bush vagy Osama, mit jelent a terrortámadás. Nincs semmiféle információjuk a civilizációról. Ám koruktól függetlenül komoly teológiai vitát folytatnak a pisisek arról, hogy Isten öl-e vagy nem, kivel van, gyilkossal vagy áldozattal. Talán nincs rettentőbb a várható jövőnél, gondoltam, főleg ha ezeket a hitvitát folytató gyerekeket látom.
Talán háború lesz megint. Simán leírom ezt a mondatot, semmi nem akadályozza meg a tempót és a kifejezést. Vagyis szeptember 11. után a háború réme házi szőttesünkké vált. Vele s nem ellenére élünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 32-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2744 |
| előző 1 következő |   | új komment |
Vajdizolka  | #1 dátum: 2006-01-03 15:33 | Válasz |
| A "katasztrófafilm" tévéhíradó.Miért hülyeség az egész? | ||
