Bakács Tibor Settenkedõ
Az egyenes adások sokkoló dokumentumképei után a terrort filmképben is el kell beszélni.
Szeptember 11. Kiváló téma, hogy az ember kétflekkes kisesszét írjon belõle. Politológiait, kultúrantropológiait, esztétikait, futurológiait, de beszélhet a hadtudományon belül a korlátozott csapásról, a totális megsemmisítés katonai-politikai doktrinájáról is. Attól függ, hogy a szerzõ értelmiségi létformájának reflektív jellege mit hoz ki belõle. Noam Chomsky például az amerikaiak orrára húzza Nicaraguát, Libanont, de még Osama bin Ladent is, hisz Afganisztán tálib és mudzsahedin törzseit a CIA és a kormány fegyverezték fel s képezték ki. Igaza van.
Oriana Fallaci még Chomskynál is dühösebb azokra, akik olyanokat írnak, mint a világhírû nyelvész. Fallaci képtelen tolerálni a demokráciákkal szembeni intoleráns véleményeket, a liberalizmusában önmaga ellen forduló intellektueleket. Erkölcsi alapállása mögött Európa húzódik meg, aminek modern formáját Amerikában látja. A keresztre feszítettek meggyilkolását és megalázását nem fogadja el az iszlám kamikazéktól. Igaza van. És persze, hogy igaza van Umberto Ecónak is, aki a vallásháborúk feltámadásától fél, avval a kicsi különbséggel, hogy e háborúban mindegyik fél (jó ez a szó itt és most) rendelkezik tömegpusztító fegyverrel. Igaza van Fukuyamának, amikor a történelem végérõl beszél, vagy Derridának, amikor a közös bûn hordalékával, posztmodern korunk szétesésével fenyeget. Szeptember 11. filozófiai jelentõségét és igazságának teljességét még ma sem érthetjük. Hogyan is lenne ez lehetséges, amikor e sorok írása közben is háborúra készül a világ nyugati és déli fele. Az USA Afganisztán után meg akarja támadni Irakot is. Igaza van, mert egy diktátor és tömeggyilkos kezébe nukleáris fegyver kerülhet, amit szívbaj nélkül használna. S igaza van azoknak az európaiaknak is, akik ezelõtt tizenöt évvel nem nézték jó szemmel Irak amerikai felfegyverzését, Szaddam Husszein pénzelését, az ellenzék ledarálását. Vagyis ugyanaz a hibás logikai áramkör bénítja a megtámadott és megrémült világ polgárait. Nem lesz könnyû túlélni saját történelmünket.
*
Vajon a moziban – most hogy bemutatják a 11’09’’01-et, tizenegy különbözõ nemzetiségû rendezõnek a terrortámadás évfordulójára készített tizenegy perc, kilenc másodperc, meg egy képkockányi rövidfilmjeibõl összeállított antológia-filmjét – kiderül e valami több és más? Ellentmondó és kaotikus írások olvasása helyett látok-e konkrét képeket, amelyek feloldják e televízió képernyõjén látott sokkot?
Apropó televízió. A romániai forradalom közvetítésekor éreztem elõször, hogy a média totálissá vált. A második eltérített repülõ becsapódását a toronyba mûholdas élõ mûsorban magam is láttam. Vagyis hülye vagyok, ha zavaros esszékre koncentrálok, amikor csak konkrét képek vannak kiugráló emberekrõl, szürkeporos arcokról, menekülõ tûzoltókról. A szituációk meg pont olyanok, amiket Hollywood használ, ha szórakoztatni akar a plazákban. Most akkor mi legyen a képpel? (E mûvészettörténeti kérdésre az afgánok válasza a mozi és a televízió betiltása volt.)
A 11’09’’01 nemzetközi vállalkozásában ezzel a kérdéssel minden rendezõ küszködött. A színvonal hihetetlen hullámzása is erre vezethetõ vissza. A tizenegy perces kisfilmek között dilettáns munka éppúgy elõfordul, mint remekmû. Azt nehéz megválaszolni, hogy a remekmûben mennyire kell politikailag korrektnek lenni. Jó példa erre Ken Loach mozija. George Bush beszéde a szabadság és a demokrácia megvédésérõl minden egészséges ember helyeslésével találkozhat. Ám ha e beszéd kockáit összevágom, mint azt Loach tette, az 1973-as chilei katonai puccs képeivel, Alliende elnök meggyilkolásával, amely éppen szeptember 11-ére esett, hát mocorog a kisördög az emberben. Némely kritikus szerint tahó illetlenség szeptember 11-e kapcsán felemlegetni, mennyi mindent tett az USA idegen államok szuverenitásának eltiprásakor. S igazuk van – ahogyan Ken Loach-nak is. A mûvészeten és a filmen belül érdektelen az illem és az etikett logikája, csak a kifejezés ereje számít. Szegény Stockhausen is ebbe a dilemmába bukott be, amikor elirigyelte Osama bin Laden alkotóerejét, mondván, egy mûvész képtelen arra, hogy ilyen vizuális és anyagi hatást érjen el. (Stockhausen természetesen kegyvesztett lett.)
A 11’09’’01-ben leginkább a mexikói rendezõ, Alejandro González Inárritu nézett szembe az adornói lehetetlenséggel, s a kép helyett tizenegy percen át sötét vásznat mutatott, amit ritkán világított meg egy-egy ember kaszáló zuhanása. A hangcsíkon voltak inkább a képek, olyanok, amiket belül látunk, ha kétségbeesett telefonhangot, puffanást vagy mást, az élet végét jelentõ jelet hallunk.
Claude Lelouch filmjében egy süketnéma nõ ír szakító levelet pasijának, aki jeltolmácsként dolgozik, éppen turistacsoportot vezet a Toronyban. A háttérben a tévé, benne valami katasztrófafilm, hülyeség az egész: összeomlik benne a World Trade Center.
A hülyeség sajnos politikai kategória. Mira Nair indiai filmes is ennek a politikai hülyeségnek a nyomába ered, a nyomozás végeredménye egy fikciós dokumentumfilm. Azt az esetet dolgozza fel, amit a média a maga érzéketlensége miatt oly kiválóan csinál. Élt New Yorkban egy muszlim fiatalember, aki eltûnt otthonról a kritikus napokban. Az alkaidás vád már az aznapi híradóban tényként jelenik meg. Nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy hónapokkal késõbb derült csak ki, terrorista helyett áldozattal állunk szemben, egy muszlim tûzoltóról van szó, aki mentés közben halt meg.
Kíváncsi voltam, hogy a bosnyák filmes, Danis Tanovic, a maga háztáji tapasztalataival, mit tud ehhez még hozzátenni? Amit láttam, világossá tette számomra, hogy a szenvedésben szolidárisak csak egyet tehetnek: különféle értelmezések helyett szolidárisak feltétel nélkül. A baj az, hogy a szolidaritás kétirányú cselekvés, s több filmecskében is kétely merült fel ebben. Ken Loach például bízik abban, hogy ugyanúgy nem felejtik el Nicaraguát az amerikaiak intellektuelek, mint az európaiak szeptember 11-ét. A bosnyák nõk Srebrenicában mind a mai napig felvonulnak a város fõterén, kezükben lemészárolt férjük, gyerekük fényképével. Szeptember 11-én egy pillanatra megtorpannak a tévé elõtt a virágos kendõjû nõk. Kimenjenek-e ma is felvonulni, emlékezni? A tanakodás véget ér, kimennek. Néma vonulásuk csak a halottaknak szól. Kihez is kéne még szólni? Fõleg akkor, ha az ember nem politikus.
A legszebb és legsilányabb filmet, fura mód – vagy talán mégsem – épp az érintett két állam filmese alkotta. Sean Penn filmjében az ötlet remek, mint általában a treatmenteknél szokás. Az egyedül élõ, halott feleségét gyászoló férfi hamarabb ébred fel, mert ágyára odasüt a nap. Az a nap, amit azelõtt a Torony árnyékolt le. Szerintem teljesen elhibázott a napsütés szemantikai jelentését összekötni szeptember 11-ével. Nem a fikcióban fellelhetõ fizikai lehetetlenség képeszt el (semmilyen nap nem sütött akkor, mindenütt por és szürke sötétség), hanem haiku jellege. Akár tehetséges magyar filmes is gondolhatott volna ilyen nagyot.
*
Az én szeptember 11-emet az „afgán” film markolta meg. Iránban vagyunk, menekülttáborban, a föld közepéig nyúló kútból vizet próbálnak húzni. Egy fiatal tanárnõ megpróbálja elmagyarázni a hét-nyolc éves kicsiknek, mi történt. Nem könnyû megértetni velük, hogy mi a felhõkarcoló, kicsoda Bush vagy Osama, mit jelent a terrortámadás. Nincs semmiféle információjuk a civilizációról. Ám koruktól függetlenül komoly teológiai vitát folytatnak a pisisek arról, hogy Isten öl-e vagy nem, kivel van, gyilkossal vagy áldozattal. Talán nincs rettentõbb a várható jövõnél, gondoltam, fõleg ha ezeket a hitvitát folytató gyerekeket látom.
Talán háború lesz megint. Simán leírom ezt a mondatot, semmi nem akadályozza meg a tempót és a kifejezést. Vagyis szeptember 11. után a háború réme házi szõttesünkké vált. Vele s nem ellenére élünk.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 32-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2744 |
| elõzõ 1 következõ |   | új komment |
Vajdizolka  | #1 dátum: 2006-01-03 15:33 | Válasz |
| A "katasztrófafilm" tévéhíradó.Miért hülyeség az egész? | ||
