Vágvölgyi B. András
A Big Brother popkulturális etalon, csak 9.11. nagyobb médiaeseménye az ezredelõnek. A totalitarianizmusok egyik leghatásosabb irodalmi szimbóluma egy pénzköpõ tévéshow-nak adta a nevét.
Az athéni taxisofõr kõmosott farmerben érkezik a görög Big Brother beköltözésekor, ott a fiúszoba kék, a lányoké rózsaszín, kicsit gyengébben bútorozott cucc, mint a magyar tv2-é, képi megformáltságban a belgrádi Pink TV is lehetne, amúgy minden ugyanaz: jacuzzi, tahóság, rock’n’roll. A Big Brother lengyel változatában (Wielki Brat) a mûsorvezetõ Grzegorz Miecugow inkább a sportriporter Gulyás László hasonmása és évjárata, mint a Tilláé, látványilag OK, a sok szõke embertõl skandináv-fílinges IKEA-dizájn az adás; mikor a Nagy Testvér megszólal lengyelül, akkor a Márvány- és Vasember ötlik fel.
*
Mert én a címbe is belekötnék, ha már az élõfába nem lehet! Holocaust-kvíz sincs, meg Gulag-vetélkedõ sem, Recsk-kuplé, KZ-show és kitelepítés-operett sem. (Igaz: Terror Háza viszont van.) A XX. század közepi totalitarianizmusok egyik leghatásosabb irodalmi szimbóluma egy pénzszarógéphez adta a nevét, amely ma, itt, az egyik kollapszus elõtt álló tévécsatorna utolsó mentsvára maradt – s lõn. Végigsöpört több földrészen, bejött sokaknak, új és újabb nemzetkarakterisztikáknak lett elemzési platformja a Big Brother, popkulturális etalon, tényleg csak 9.11. nagyobb médiaeseménye az ezredelõnek.
Ám az csak a látszat, játszi tünemény, hogy a Big Brother show-t Hollandiában találták ki, és a jog tévedése, hogy a licensztulajdonos az Endemol B.V. Természetesen japán médiaperverzióval állunk szemben, perverzióban ugyanis Japán a sirály, a médiához is van lövésük, ha kicsit furcsa is, és nemcsak a hardverhez. Konkrétan egy Kitano Takeshi nevû színészhez, filmrendezõhöz kötõdik, aki a megélhetés frontján, mint tévésztár próbál talpon maradni. Beat Takeshi – ez a tévés mûvészneve – számtalan kegyetlen kvíz-show, vetélkedõ és egyéb szórakoztató mûsor atyja és arca, géniusza, tavalyelõtt a Battle Royale címû film fõszereplõje volt. Rendezte: Fukasaku Kinji. A filmben egy gimnáziumi osztály kicsiny, szubtropikus szigetre utazik (ilyenbõl van vagy négyezer Japánban), a fõszereplõ, a kísérõ tanár, mondja: a sziget be van kamerázva, és csapdákkal telített, õ maga visszavonul a vezérlõterembe, de utoljára még közli az osztállyal: a játék pár napig tart, és élve egy, azaz EGY nebuló fogja elhagyni az óceánnal körülvett földdarabot. Gyilkolóeszközök nagy mennyiségben hozzáférhetõek, Kitano egy okvetetlenkedõ lány homlokába kést állít – ezzel adja meg az alaphangulatot. Robbanó nyakörvet kap az egész osztály, ha három nap után egynél több kis osztálytárs van életben, akkor távirányítással mindenki nyakörvét felrobbantják. Let’s start! Enjoy!
Mindehhez képest a Big Brother persze Barbie-verzió.
A Big Brother a titánok harcának, a két legnagyobb kereskedelmi tévé trendfordításának eszköze, s momentán a médiával foglalkozó közbeszéd legfõbb tárgya Magyarországon. Sokan megszólaltak Big Brother-ügyben. Ki az entertainment növekvõ szerepét kárhoztatja a médiában („A magyar média nem hanyagolhatja el tanúságtevõ felelõségét a mulatság kedvéért, mert ha maga mond le a tisztességes, pártatlan tájékoztatás alapelvének érvényesítésérõl, akkor nem látja el társadalmi feladatát, s méltatlan arra a bizalomra, amit megkapott” – Nádori Péter) –, ki a természetesnek és valósnak gondolt „vágatlan” verziókat abszolutizáló közvéleményt megcélzó plebejus újításnak látja a dolgot, melynek persze gyökerei is vannak („...az új avantgárd mûvészet kísérletezõ kedve egyfelõl és a szociálpszichológia mûhelyei másfelõl réges-régen bevezették a magasabb kultúra és a tudomány szféráiba azt az új technikát, amellyel most a ’valóságshow’ mûfajában a tévénézõk millióit szórakoztatják szerte a világon” – Babarczy Eszter). Vagy a ’98-as „impeachment”-re, Clinton elnök televíziós gyónására vezeti vissza a reality show eredetét: „A televízió által létezik tehát a politika és a valóság” (Dessewffy Tibor). Mind mélyen igaz. Ha akarjuk, persze a valóságmutatvány analízisével visszamehetünk a szûznemzésig, Platón barlangjához is. Egy ilyen kaliberû dolognál (1,5 milliárd jó magyar forint csak a kampánya) tényleg átfolyik minden mindenen, beszélhetünk „a média hatalmáról”, meg az elektronikus sajtó által létezett világról, Mátrix-paradigmáról, virtuális realitásról, a cybertérbe számûzött egzisztenciáról és az „alkotmányos és emberi jogok televízióbeli korlátozásáról”; mondhatunk bármit – önnön fixációnktól vezérelve –, úgyis sokan ordibálnak, de nem érdekes, mert senki sem figyel. Egy régi barátom, az elsõ magyar reality show (Bár) egyik producere volt, azt meséli, az egyik csávó ott megkattant, azóta is pszichiáterhez jár. Igaz viszont, hogy a nyertes nevéhez már bormárka is kötõdik. A Tiger Cuvée 2000 amerikaias út: nemcsak antik mesék, középkori királydrámák, Szindbádosan polgári történetek színezhetik PR-marketing szempontból egy bor mitológiáját, hanem gyorsan hervadó popkulturális toposzokkal is meg lehet tölteni azokat; igaz csak rövid idõre. Az ORTT – valamint Gyulay püspök – megtámadta a show-t, hogy már a szereplõválogatásnál hibázott a csatorna, levitte a színvonalat, nem kap elegendõ szerepet az intellektus, explicit szex is látható este tizenegy elõtt (7 millió HUF bünti). A csatorna meg összecsinálta magát, mert az egyik szereplõ kevéssé cizellált, látensen rasszista és történelmi szempontból nem kellõen árnyalt, rosszindulatú megjegyzést tett a volt miniszterelnökre. (Mintha nem pronyó politikai véleményeknek lennénk kitéve folyamatosan a tömegközlekedésen, nyilvános szórakozóhelyeken, interneten és egyéb társas helyeken – hogy a szélsõséges sajtót és médiát most ne is említsem.)
Aztán mindenkibõl kihozza ez nagy verseny a bensõjében szunnyadó médiateoretikust: „A Stohl azért jobb a ValóVilágban, mert 1000 %-ig vállalja fel a macsóparasztot, a Tilla meg a maga 72 órás, alternatívabb hátterével folyton kikacsint, idézõjelbe rak, a nézõ meg leveszi, hogy ez nem kóser.”
Tilla (Till Atilla), a „bonyolult sztár” – utóbbi kifejezés kezd epitethon ornanssá válni – észak és dél megkülönböztethetõségét látja a dologban. Szóval, ez egy ilyen északi dolog, feszült munkavállalók és vállalatvezetõk körében egy ilyen perverz dolog, a németeknél, ha kúrnak, az egy ilyen vicces, ordenáré dolog sok beszólással. A magyarok az észak és a dél között vannak: egy hét után kúrtak, ami nagyon ritka. A braziloknál például egy hónapig bírták az önmegtartóztatást, aztán viszont olyan gruppenszex kerekedett, hogy szüneteltetni kellett az adást.
Magyarországon nincsen sztárgyár, mindenki maga találja meg az imidzsét, nincs személyi menedzser és tréner, sokáig a PR-t is a „sztár”-nak magának kell csinálni. Sztár [star] ang 1. csillag; divatos, ünnepelt, felkapott színpadi v. filmmûvész 2. tágabb értelemben: megkülönböztetett bánásmódban részesülõ, a többiek fölé emelt, elkapatott egyén [sportban, iskolában stb.] Az Idegen Szavak Kéziszótára, amelybõl mindezt idemásoltam, elég régi kiadású [1965], kellene egy újabb definíció! Mégpedig amint azt Keresztury Tibor debreceni íróbarátom paradigmatikusan mondotta volt: Magyarországon sztár az, akinek integet a paraszt.
Nincs új a Nap alatt. Média és valóság át meg áttöri egymás határait, legyen szabad csak Orson Welles Mars-lakóira vagy Oszama bin Laden repülõire utalnom. „– Megnézted este a hadifoglyok akasztását? – kérdezte Syme. – Dolgoztam – felelte Winston közömbösen. – Bizonyára bemutatják majd a moziban.” (George Orwell: 1984) A katonaságnál volt egy körlettársam, aki mindennap kapott levelet az anyukájától, és õ is hasonló rendszerességgel írt. Ez sokaknak feltûnt. Mezõgazdasági munkán voltunk valahol, õt elvitték éjszakai csirkerakodásra, vagy valami ilyesmire, mikor valaki felvetette: nézzük má’ meg, miket ír neki a’ zanyja, mirõl tudnak ennyit locsogni írásban. Eléggé elítélendõ módon, egyenruhába bújtatott kamaszok, ugye, elolvastunk néhány levelet, elõre megfontolt szándékkal, csoport tagjaként, különös kegyetlenséggel. Elsõbb szénné röhögtük magunkat, késõbb beleszomorodott a sivárságba mindenki: konvencionális üdvözlések, minimál-információk után ugyanis a Szabó család címû rádiófolyam részletes és kimerítõ ismertetése, és mélyreható elemzése töltötte ki a kedves mama leveleit; s tartalmából visszakövetkeztethetõen: a fiúét is. Családtagként írtak a szereplõkrõl, s mivel ez jó húsz évvel ezelõtt volt, megkockáztathatunk egy olyan merész kijelentést, hogy a média/valóság határvonala már a Big Brother érkezését megelõzõn is elasztikus volt.
A Big Brother nem médiaforradalom, még csak nem is paradigmaváltás; ami miatt tanulmányozásra érdemes, az a marketing- és PR-technológia, ahogy a dolog össztársadalmi méretben fel van építve. Plasztik és púrhab, hasonló állagú szereplõknek és nézõknek. Még néhány kiszavazó-show, még néhány õszinte, emberi tragédia, felemelkedés és bukás, szex a nappaliban, visítás a bugyogófürdõben, és ne felejtsük Orwell regényzáró sorait: „Ó, kegyetlen, szükségtelen félreértés! Ó, konok, önfejû számkivetés a szeretõ kebelrõl! Két ginszagú könnycsepp szivárgott le orra tövébe. De most már rendben van, a küzdelemnek vége. Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette Nagy Testvért.”
Arra viszont kíváncsi lennék, hogy mi lenne, ha a tv2 leadná fõmûsoridõben Fukasaku Kinji filmjét (Battle Royale) Kitano Takeshi fõszereplésével.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2740 |
