Vajda Judit
A reality show-k – bármennyire bizonygatják is készítőik – távol esnek a valóságtól. A műfajt azonban ez szemmel láthatóan nem érdekli: a valóságshow hazánkban is megteremtette a maga valóságát.
„…üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából…”
A hazai média a valóságshow-k korát éli. Magyarországon szeptemberben három reality show is elindult – enyhén szólva túlkínálat van tehát az ilyen típusú műsorokból. A néző szinte már nem is tud olyan csatornára kapcsolni, ahol nem Zsanett-tel és Itivel, Lorenzóval és Leslie-vel, vagy éppen Bubbával és Maryvel kell szembesülnie.
Ha vannak is kisebb-nagyobb eltérések, az alapkoncepció a magyar reality show-ban sem változott: tíz-tizenkét embert elzárnak a külvilágtól (palánkkal körbekerített házba, elhagyatott erdészlakba vagy egy stúdióban felépített luxusvillába költöztetik őket), különböző feladatokat kell végrehajtaniuk, illetve különböző megpróbáltatásokon kell átesniük, miközben szinte minden mozdulatukat kamerák és mikrofonok rögzítik. A játéknak persze van egy nyertese is (vagy a legeredményesebb, vagy a nézőknek legszimpatikusabb résztvevő), aki többmillió forintot vihet haza.
A kulcslyuk-effektus, a másik meglesésének, kifigyelésének vágya az emberiséggel egyidős, a filmművészetnek is a voyeurizmus az alapja (erről talán Hitchcock tudna a legtöbbet mesélni), a szexiparban pedig külön ágazat épül a leskelődés elemi ösztönére.
A kamerák által folyamatosan megfigyelt és ellenőrzött társadalom disztópiája George Orwell 1984 című művében jelent meg először – ezt valósítják meg kicsiben a valóságshow-k, ahogy azt a legnagyobb hírnévre szert tett „format” neve és jelmondata jelzi is (Big Brother. „A Nagy Testvér mindent lát” – az eredeti műben szemmel tart). De inspirálóan hathatott a műfaj megszületésére Philip Zimbardo börtöntanulmányként elhíresült szociálpszichológiai kísérlete is (legalábbis a műsorkészítők előszeretettel hivatkoznak rá). 1971 nyarán az amerikai Stanford Egyetem pincéjében kamerákkal és mikrofonokkal felszerelt, szimulált, de az igazihoz hasonló börtönt alakítottak ki. Tizennyolc önkéntes diákot véletlenszerűen két csoportra osztottak: valaki fogoly, valaki börtönőr lett. A pszichológus és társai a szerepteljesítést akarták ily módon vizsgálni, a kéthetesre tervezett kísérletet azonban hat nap múlva le kellett állítani. Az őrök ugyanis olyan tökéletesen azonosultak szerepükkel, hogy rövid idő múltán a legszelídebbek is értelmetlen és megalázó feladatokat végeztettek a foglyokkal, minden apró hibáért megbüntették őket és kegyetlenkedtek velük. Az önkéntesek viselkedése patologikussá kezdett válni, az egyik rab idegrohamot kapott, többen pszichoszomatikus tüneteket produkáltak – a pszichológusok jobbnak látták tehát, ha félbeszakítják a kísérletet, maga Zimbardo pedig úgy nyilatkozott, hogy ezt soha nem szabad megismételni.
Ennek ellenére harminc évvel később két angol pszichológus, Alex Haslam és Steve Reicher – kisebb módosításokkal – megismételték a börtönkísérletet, amelynek ezúttal konkrét kapcsolata is volt a televíziós valóságshow-val, mivel ötletüket a BBC egyik stúdiójában valósították meg. A csatorna négy részben A kísérlet címmel le is adta műsorában a rögzített anyagot. A kezdeményezést – amelyet sokan a Big Brother legextrémebb verziójának kiáltottak ki – szintén idő előtt (a tervezettnél két nappal korábban) abba kellett hagyni. (A mozikban épp most látható egy Zimbardo ihlette német játékfilm, A kísérlet. – A szerk.)
A reality show műfaj úttörőjének az 1992-ben az MTV-n (Music Television) debütált ValóVilág tekinthető. Az azóta már tizenkettedik szezonját élő műsor hét, körülbelül fél évre összeköltöző fiatal együttélésének bonyodalmait követi nyomon, a színhely minden évben más és más amerikai vagy angol nagyváros (a legelső show New Yorkban játszódott, de volt már Real World Miamiban, Los Angelesben és Londonban is, legutóbb pedig Las Vegas volt a helyszín). Itt még nem a kukkolás vagy a túlélés a fő cél, hanem a fiatalok mindennapjainak rögzítése; ennyiben akár a kameratöltőtoll vagy Andy Warhol kísérleti filmjeinek folytatásaként is felfogható.
A következő mérföldkő a műfaj történetében 1999. Ekkor indította útjára a holland Endemol a Big Brothert, minden idők legnépszerűbb tévésorozatát, amely azóta már több mint húsz országban futott nagy sikerrel – formatként, televíziós licencműsorként értékesítve. Így jutott el hazánkba is, de szerepelt már az olasz, a norvég, a német, a mexikói, a dél-afrikai, az orosz, a brazil, az ausztrál és a brit televíziók műsorán, az Egyesült Államokban pedig már a negyedikre lehet jelentkezni. A Big Brother a nézettségi rekordokon kívül tabukat is döntöget: legfőbb különbsége a The Real Worldhöz képest, hogy itt – nomen est omen – mindenhol, még a fürdőszobában és a mellékhelyiségben is veszik a kamerák a szereplőket, semmibe véve az emberi méltóságot és az intimszférát. Éppen ezért a műsor ellen szinte minden országban tiltakozó akciók indultak: Görögországban antiglobalizációs megmozdulás keretében tüntettek ellene, Oroszországban az ortodox egyházon és pszichológusokon kívül az űrhajósok, Lengyelországban pedig neves filmrendezők (köztük Wajda, Kawalerowicz és Zanussi) emelték fel szavukat a show embertelensége ellen.
A klasszikus felosztás szerint a valóságshow-k két fő csoportját a túlélőshow-k és a kukkolóshow-k alkotják. Az előbbi esetében lakatlan szigetre (Survivor), katonai bázisra (Boot Camp, Bázis) vagy az erdő mélyére (A Farm) költöztetik a bátor jelentkezőket, ahol aztán különböző szellemi, de elsősorban fizikai kihívásnak, megpróbáltatásnak és megaláztatásnak vetik alá őket: találják fel magukat egy lakatlan szigeten, éljenek túl egy katonai kiképzést, vagy lássák el magukat villanyáram és civilizációs kényelmi eszközök nélkül, ahogy azt szépapáink tették. A másik alműfaj, a kukkolóshow klasszikus példája a Big Brother és a ValóVilág, ahol – ha vannak is játékos feladatok – a hangsúly azon van, hogy Norman Bates-ként kileshetjük a szereplőket még a fürdőszobában is. (Ma már – az internet révén – bárki lehet Nagy Testvér, a világhálón keresztül megválaszthatjuk, melyik kamerán át leskelődjünk a valóságshow résztvevőire, de egy klikkeléssel rácsatlakozhatunk a kedvenc/gyűlölt szereplők mikroportjára is. Ki-ki elkészítheti a maga „nagyobb, hosszabb, vágatlan” Big Brotherjét.)
Időközben azonban a reality műfajnak egyéb variánsai és vadhajtásai is keletkeztek. Megjelentek az ún. sztárcsináló valóságsorozatok, ahol azt kísérhetjük figyelemmel, ahogy megalakul és útjára indul egy – a műsor kedvéért – frissen felfedezett sztárcsapat. A magyar közönség is láthatott ilyet a közelmúltban (Üstökös, Popsztárok), ahogy Popstars címmel a világ számos más országában szintén futott már ez utóbbi format.
A Big Dietben (Nagy fogyókúra) fogyókúrázók szenvedéseit figyelhette a néző, az Államokban viszont egy baptista közösség indított keresztény reality show-t Igazságkeresés: Kalifornia címmel. Angliában pedig megszületett a Pig Brother (Malac Testvér), amely a műfaj paródiájának is felfogható, hiszen itt emberek helyett politikusok nevét viselő disznók a főszereplők, rájuk szavazhat, az ő sorsukról dönthet a néző.
A műfaj a hőskorszak óta eltelt években dogmatizálódott: kialakultak a formatok rendkívül szigorú, merev szabályai, másrészt radikalizálódott, hiszen a „valósághoz” hozzászoktatott és függővé tett nézőknek mind erősebb hatásokra van szükségük. A Szabadulás a börtönből résztvevőinek börtönből kell megszökniük, A kísértések szigete kiválasztott szereplőit pedig szexuális csábításokkal próbálják meg partnerüktől elválasztani a műsorkészítők által felkért statiszták. A legdrasztikusabb azonban minden bizonnyal a Music Television Zaklatás című műsora, amelyben mit sem sejtő párok hotelszobájába megcsonkított holttestet rejtett a tévés stáb, és lefilmezték a halálra rémült áldozatok reakcióját. Megfigyelhető a változás: itt már tudtuk és beleegyezésük nélkül filmezik az embereket. A következő lépés talán már a Truman Show világa lesz…
Habár a hazai közönség már több valóságshow-t is láthatott (Tégla, Balatoni napló, Bár, Bázis, Üstökös, Popsztárok), a Big Brother formatfertőzése egészen eddig elkerült minket.
Most azonban csatlakozhatunk Európához és az egész globalizálódó médiavilághoz: ugyanazt a műsort nézhetjük meg, mint néhány éve a németek, a britek vagy a hollandok – csak magyar szereplőkkel. A format receptje miatt a magyar készítőknek meg van ugyan kötve a kezük (a formatban megszabott nemcsak a játékosok, hanem a műsorvezetők ivararánya is – a magyarhoz hasonlóan a lengyel és a német BB-t is egy férfi és egy női műsorvezető vezette), de azért megpróbálják magyarítani a műsort – elég erőltetett módon (például olyan feladatokkal, hogy a játékosok szervezzenek hortobágyi pusztanapot kirakodóvásárral, néptáncbemutatóval, szabad tűzön főzéssel).
A ValóVilágot ezzel szemben kifejezetten úgy hirdetik, mint „az RTL Klub kreatív alkotóinak egyedi kezdeményezését, melyet a magyar nézők igényeihez alkalmazkodva dolgoztak ki”. Ennek ellenére az olyan elhanyagolható különbségeket leszámítva, mint hogy itt nem tizenkét, hanem tíz játékos szerepel és nem egyszerre, hanem a közönség szavazatai alapján, fokozatosan érkeznek a ValóVilág Villába, lényegi változás nincs a már jól ismert kukkolóshow-khoz képest: a ValóVilág is csak a Big Brother klónja. Sőt az Endemol egyik legjövedelmezőbb örökségét felhasználva még a nézői interaktivitást is megfejelik az olyan, a nézőknek szóló játékokkal, mint „ha megtalálja Stohl Buci arcát hatszor, húszezer forint üti a markát” (a német BB-adásokat szintén kísérték betelefonálós játékok).
A Farm elsősorban abban különbözik fent ismertetett társaitól, hogy nem kukkoló-, hanem túlélőshow. A műsort a Viasat3 úgy tünteti fel, mint „az első emberi léptékű valóságshow-t, amely nemcsak idilli, hanem érdekes is”, és „amelyben a szereplők nem exhibicionizmusukról tesznek tanúbizonyságot, hanem a rátermettségükről”. A Farmban a valóság tényleg nem a szereplők nemi szervénél ér véget, az etikátlanság vádja azonban itt is felmerülhet, tekintve, hogy a játék szabályai szerint (a játékosoknak maguknak kell előteremteni az élelmet száz évvel ezelőtti gazdálkodóeszközökkel) a stáb gyakorlatilag éhezteti a farmlakókat.
A valóságshow-k megjelenése hazánkban is egybeesik azzal a trenddel, hogy a kisembert, az átlagnézőt minél jobban be kell vonni a média világába. A manapság divatos talk show-kban, kibeszélőshow-kban már nem a sztároké a főszerep, hanem Kiss Györgyné kétgyermekes családanyáé vagy Kovács János logisztikusé. (A trend erejét jelzi, hogy időközben a Claudia show is váltott, sztárok helyett immár ott is civilek hozzák az attrakciót.)
A realityk azonban nemcsak a talk show-k, hanem a vetélkedők és a szappanoperák egyenes ági leszármazottai is. Vetélkedőelemek voltak már a Téglában és A leggyengébb láncszemben is, melyet azért neveztek átmenetnek a reality show és a kvízjáték között, mivel a játékosok minden kör végén kiszavazták egymást, valamint reflektáltak saját – ezzel kapcsolatos – érzéseikre és gondolataikra. Rokonságukat a szappanoperákkal pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy alkotóik gondoskodnak a folyamatosságról (Tegnap a Farmon, Holnap a Farmon összefoglaló az előző/következő rész tartalmából) és a redundanciáról (annak érdekében, hogy még az is követhesse az összezárt lakók életét, aki kihagyott egy pár részt, a kulcsjeleneteket többször is lejátsszák, és összefoglalják az addigi történéseket), továbbá minden epizódot cliffhangerrel zárnak (úgy próbálják ébren tartani a nézők figyelmét, hogy megmutatják, milyen izgalmak várnak ránk és a lakókra a következőkben). Árulkodó az is, hogy Nyugaton real life soapnak, illetve docu soapnak is nevezik a valóságshow-kat.
A dokumentum elnevezés azonban rögtön megkérdőjeleződik, mivel a dokumentumfilmben látható esemény anélkül is megtörténik (vagy megtörtént), hogy lefilmezik, a reality show-kban azonban felcserélődik ok és okozat: a valóságshow eseményeit nem azért filmezik le, mert végbementek, hanem azért mennek végbe, mert lefilmezik őket. Ez két dolgot feltételez: 1. azt is lefilmezik, amikor nem történik semmi (remek példákat láthatunk erre a ValóVilágban, ahol valós időben mutatnak olyan hétköznapi eseményeket, mint a fogmosás és az étkezés); 2. gondoskodnak róla, hogy mindig történjen valami. Erre a Big Brother a legjobb példa, ahol a játékosok majdnem teljes idejét kitöltik azok a – leginkább egy főiskolai gólyatábor hangulatát idéző – feladatok, amelyekkel a „Nagy Testvér” megbízza őket (tréfás reklámfilm készítése, a Taj Mahal felépítése kockacukorból, minél több keménytojás megpucolása két perc alatt).
A show tehát közelebb áll – hogy filmes példánál maradjunk – a dokumentum-játékfilmekhez, mivel a rendezők és a szerkesztők nemcsak a manipuláció olyan hagyományos eszközeivel élnek, mint a vágás vagy az aláfestő zene, hanem a forgatókönyv vázát is ők alakítják azzal, hogy megmondják, mit csináljanak a szereplők (akik nem is biztos, hogy önmagukat játsszák a műsorban).
Még nagyobb a manipuláció lehetősége A Farmban, ahol jóval több olyan hatáselemet használnak, amelyekkel a hagyományos dokumentum- és játékfilmek is élnek. Már jó előre, néhány operatőr által felvett jeleneteket látunk, melyeket lírai vágóképek szakítanak meg (lengő hinta képe, tócsában tükröződő lombok), mindezt pedig aláfestő zene és a játékosok által mondott narráció kíséri. Mindezek ellenére talán ez a műsor a legvalóságosabb, mivel nemcsak az akcióra helyezik a hangsúlyt: az arcokon hosszan kitartott közelikkel, a szereplők beszéltetésével a lelki történéseket is megpróbálják ábrázolni, míg a Big Brotherben elsősorban a játékos feladatok és a szexuális aktusok jelentik a dramaturgiai csúcspontokat.
Habár a három magyar valóságshow-ban a nyertes pénzdíja meghaladja a hazai átlagkereset százszorosát (a Big Brotherben 15 millió, A Farmban 8 millió forintot, a ValóVilágban pedig luxuslakást, autót, két üdülést és egy éven keresztül havi egymillió forintos életjáradékot lehet nyerni mintegy 33 millió forintos összértékben), a jelentkezők számára mégsem a (jó)lét a tét. Nyilatkozataikból az derül ki, hogy egyrészt kalandvágyból jelentkeztek a műsorba, másrészt maguknak akarnak bizonyítani (de ezzel tulajdonképpen a média teremtette elvárásoknak felelnek meg). Noha a bekerülés feltétele, hogy az ember minimum hastáncos, sziklamászó vagy legalább önkéntes tűzoltó legyen, a játékosok hétköznapi, mindennapi emberek (ahogy az egyik show állítja: hétköznapi hősök), és nem vágynak másra, mint egy emlékezetes élményre, amiről majd mesélhetnek az unokáiknak. A pénz – mivel nem biztos és nem kézzelfogható – mint motiváció a sokadik helyre szorul.
Ezen kívül nem feltétlenül gondolták át mindannyian, mibe is vágnak bele. Sokan hírnévre és médiakarrierre számítanak, de ez csapdahelyzet, mivel nagy részük nem éri el a célját, és csak „tizenöt percre lesz híres”. Németországban és Nagy-Britanniában volt ugyan rá példa, hogy csakugyan híressé vált némely valóságshow-szereplő, de ez nagyon ritka. Az első magyar reality show, a Bár győztese, Tiger rövid fellángolás után szintén eltűnt a média süllyesztőjében.
Ragó Anett pszichológus (MTA Pszichológiai Kutató Intézet) szerint a legtöbben azért nem lesznek klasszikus médiasztárok, mert a nézők nem ilyen hősökre vágynak; nem szeretik, ha nem tökéletesek a szereplők. (A ValóVilágba például érkezett olyan nézői reklamáció, hogy az egyik női játékos, Györgyi fesse ki magát, mert smink nélkül „bányarém”, de egyébként is gyakoriak a szereplőket kritizáló sms-ek és telefonok.)
A játékosokra ezen kívül is nagy nyomás nehezedik: ők a mikroport köldökzsinórjával kapcsolódnak a mi (valódi) világunkhoz, de visszajelzéseket kívülről nem kapnak, csak a csoporttól. Minden nap ugyanazokat az arcokat látják, a monotóniát csak a kiszavazási procedúra szakítja meg. Könnyedén megtörténhet tehát, hogy kiborulnak (A Farm egyik játékosa, Attila például a harmadik héten már nem bírta idegileg a megterhelést, és inkább abbahagyta a játékot).
Sok néző nem is tudatosítja, hogy a show testileg és lelkileg lemeztelenített szereplői valódi, élő emberek – a szappanoperák hőseiként viszonyulnak hozzájuk: szorítanak, szurkolnak nekik, azonosulnak velük. A jövő szappanoperáiban talán már nem a Berényi család, hanem hús-vér emberek játsszák a szerepeket.
Mindhárom hazai valóságshow készítői azt próbálják a nézőkbe sulykolni, hogy az ő műsoruk az egyetlen, a valódi, a hamisítatlan valóság, de szakértők szerint a valóság ábrázolása mindhárom műsortól igen távol áll.
Kéri Teréz szociológus (Vitéz János Főiskola, társadalomtudományi tanszék) szerint a szereplők szélsőséges határhelyzetbe kerülnek, a készítők által megtervezett művi valóság keretei között játsszák szerepeiket. A műfajban rejlő lehetőségeket a csatornák nem használják ki, megmaradnak a legolcsóbb szórakoztatás színvonalán. Ráadásul olyan mintát (az üres, értéktelen élet modelljét) közvetítenek, amit nem lenne jó, ha a fiatalok követnének.
Ragó Anett szintén úgy véli, hogy a mesterséges környezetben látott események nem tekinthetőek a valóság részének, mivel mindenki máshogy viselkedik, ha tudja, hogy kamera rögzíti a szavait és gesztusait (hiszen még a családi fotóhoz is pózba vágjuk magunkat). A szereplők gyakorlatilag a médiában látott elemeket játsszák vissza a médiába. Valóban kialakul egy csoport, amelyben elkezdenek működni a csoportdinamikai elemek, de ez a társas kapcsolat kevéssé hasonlít a mindennapi életben működő közösségek működéséhez. A valóságshow abnormális helyzetre épül, az emberek a hétköznapi életben nincsenek ilyen sokáig összezárva, a mindennapokban éppenséggel az ilyen izolált állapotot igyekszünk elkerülni.
A műsorkészítők azonban szemmel láthatóan nem hajlandóak tudomásul venni, hogy életidegen valóságuk nem az igazi valóság. Kreáltak egy világot, amelynek megvannak a maga sajátos szabályai (a Big Brotherben egy mintegy negyven oldalas szabálykönyv, A Farmban az ún. Tízparancsolat, a ValóVilágban pedig a Villaszabályok segítenek eligazodni a versenyzőknek). A show-k résztvevői a napilapok címoldalának állandó szereplői, kamerák előtt élt életük történései a televíziókban és a rádiókban az országos, sőt nemzetközi politikai és közéleti eseményekkel egyenlő súllyal jelennek meg. Az RTL Klub külön kis híradóban számol be a ValóVilág „tényeiről”, és teletext szolgáltatásában felhívja rá a nézők figyelmét, hogy „amennyiben a ValóVilágban különleges események zajlanak, megszakítják műsorukat” (utoljára ilyen akkor történt, amikor 2001. szeptember 11-én terrortámadás érte a World Trade Centert).
Senkit nem érdekel tehát, hogy a reality show-k szemernyivel sem valóságosabbak, mint a média bármely más eleme, mondjuk a szappanoperák. A valóságshow-k világa megteremtette a maga valóságát és mára – mintegy önmagát beteljesítő jóslatként – a nézők és a résztvevők számára valósággá is vált.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2739 |
