Vajda Judit
A reality show-k – bármennyire bizonygatják is készítõik – távol esnek a valóságtól. A mûfajt azonban ez szemmel láthatóan nem érdekli: a valóságshow hazánkban is megteremtette a maga valóságát.
„…üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából…”
A hazai média a valóságshow-k korát éli. Magyarországon szeptemberben három reality show is elindult – enyhén szólva túlkínálat van tehát az ilyen típusú mûsorokból. A nézõ szinte már nem is tud olyan csatornára kapcsolni, ahol nem Zsanett-tel és Itivel, Lorenzóval és Leslie-vel, vagy éppen Bubbával és Maryvel kell szembesülnie.
Ha vannak is kisebb-nagyobb eltérések, az alapkoncepció a magyar reality show-ban sem változott: tíz-tizenkét embert elzárnak a külvilágtól (palánkkal körbekerített házba, elhagyatott erdészlakba vagy egy stúdióban felépített luxusvillába költöztetik õket), különbözõ feladatokat kell végrehajtaniuk, illetve különbözõ megpróbáltatásokon kell átesniük, miközben szinte minden mozdulatukat kamerák és mikrofonok rögzítik. A játéknak persze van egy nyertese is (vagy a legeredményesebb, vagy a nézõknek legszimpatikusabb résztvevõ), aki többmillió forintot vihet haza.
A kulcslyuk-effektus, a másik meglesésének, kifigyelésének vágya az emberiséggel egyidõs, a filmmûvészetnek is a voyeurizmus az alapja (errõl talán Hitchcock tudna a legtöbbet mesélni), a szexiparban pedig külön ágazat épül a leskelõdés elemi ösztönére.
A kamerák által folyamatosan megfigyelt és ellenõrzött társadalom disztópiája George Orwell 1984 címû mûvében jelent meg elõször – ezt valósítják meg kicsiben a valóságshow-k, ahogy azt a legnagyobb hírnévre szert tett „format” neve és jelmondata jelzi is (Big Brother. „A Nagy Testvér mindent lát” – az eredeti mûben szemmel tart). De inspirálóan hathatott a mûfaj megszületésére Philip Zimbardo börtöntanulmányként elhíresült szociálpszichológiai kísérlete is (legalábbis a mûsorkészítõk elõszeretettel hivatkoznak rá). 1971 nyarán az amerikai Stanford Egyetem pincéjében kamerákkal és mikrofonokkal felszerelt, szimulált, de az igazihoz hasonló börtönt alakítottak ki. Tizennyolc önkéntes diákot véletlenszerûen két csoportra osztottak: valaki fogoly, valaki börtönõr lett. A pszichológus és társai a szerepteljesítést akarták ily módon vizsgálni, a kéthetesre tervezett kísérletet azonban hat nap múlva le kellett állítani. Az õrök ugyanis olyan tökéletesen azonosultak szerepükkel, hogy rövid idõ múltán a legszelídebbek is értelmetlen és megalázó feladatokat végeztettek a foglyokkal, minden apró hibáért megbüntették õket és kegyetlenkedtek velük. Az önkéntesek viselkedése patologikussá kezdett válni, az egyik rab idegrohamot kapott, többen pszichoszomatikus tüneteket produkáltak – a pszichológusok jobbnak látták tehát, ha félbeszakítják a kísérletet, maga Zimbardo pedig úgy nyilatkozott, hogy ezt soha nem szabad megismételni.
Ennek ellenére harminc évvel késõbb két angol pszichológus, Alex Haslam és Steve Reicher – kisebb módosításokkal – megismételték a börtönkísérletet, amelynek ezúttal konkrét kapcsolata is volt a televíziós valóságshow-val, mivel ötletüket a BBC egyik stúdiójában valósították meg. A csatorna négy részben A kísérlet címmel le is adta mûsorában a rögzített anyagot. A kezdeményezést – amelyet sokan a Big Brother legextrémebb verziójának kiáltottak ki – szintén idõ elõtt (a tervezettnél két nappal korábban) abba kellett hagyni. (A mozikban épp most látható egy Zimbardo ihlette német játékfilm, A kísérlet. – A szerk.)
A reality show mûfaj úttörõjének az 1992-ben az MTV-n (Music Television) debütált ValóVilág tekinthetõ. Az azóta már tizenkettedik szezonját élõ mûsor hét, körülbelül fél évre összeköltözõ fiatal együttélésének bonyodalmait követi nyomon, a színhely minden évben más és más amerikai vagy angol nagyváros (a legelsõ show New Yorkban játszódott, de volt már Real World Miamiban, Los Angelesben és Londonban is, legutóbb pedig Las Vegas volt a helyszín). Itt még nem a kukkolás vagy a túlélés a fõ cél, hanem a fiatalok mindennapjainak rögzítése; ennyiben akár a kameratöltõtoll vagy Andy Warhol kísérleti filmjeinek folytatásaként is felfogható.
A következõ mérföldkõ a mûfaj történetében 1999. Ekkor indította útjára a holland Endemol a Big Brothert, minden idõk legnépszerûbb tévésorozatát, amely azóta már több mint húsz országban futott nagy sikerrel – formatként, televíziós licencmûsorként értékesítve. Így jutott el hazánkba is, de szerepelt már az olasz, a norvég, a német, a mexikói, a dél-afrikai, az orosz, a brazil, az ausztrál és a brit televíziók mûsorán, az Egyesült Államokban pedig már a negyedikre lehet jelentkezni. A Big Brother a nézettségi rekordokon kívül tabukat is döntöget: legfõbb különbsége a The Real Worldhöz képest, hogy itt – nomen est omen – mindenhol, még a fürdõszobában és a mellékhelyiségben is veszik a kamerák a szereplõket, semmibe véve az emberi méltóságot és az intimszférát. Éppen ezért a mûsor ellen szinte minden országban tiltakozó akciók indultak: Görögországban antiglobalizációs megmozdulás keretében tüntettek ellene, Oroszországban az ortodox egyházon és pszichológusokon kívül az ûrhajósok, Lengyelországban pedig neves filmrendezõk (köztük Wajda, Kawalerowicz és Zanussi) emelték fel szavukat a show embertelensége ellen.
A klasszikus felosztás szerint a valóságshow-k két fõ csoportját a túlélõshow-k és a kukkolóshow-k alkotják. Az elõbbi esetében lakatlan szigetre (Survivor), katonai bázisra (Boot Camp, Bázis) vagy az erdõ mélyére (A Farm) költöztetik a bátor jelentkezõket, ahol aztán különbözõ szellemi, de elsõsorban fizikai kihívásnak, megpróbáltatásnak és megaláztatásnak vetik alá õket: találják fel magukat egy lakatlan szigeten, éljenek túl egy katonai kiképzést, vagy lássák el magukat villanyáram és civilizációs kényelmi eszközök nélkül, ahogy azt szépapáink tették. A másik almûfaj, a kukkolóshow klasszikus példája a Big Brother és a ValóVilág, ahol – ha vannak is játékos feladatok – a hangsúly azon van, hogy Norman Bates-ként kileshetjük a szereplõket még a fürdõszobában is. (Ma már – az internet révén – bárki lehet Nagy Testvér, a világhálón keresztül megválaszthatjuk, melyik kamerán át leskelõdjünk a valóságshow résztvevõire, de egy klikkeléssel rácsatlakozhatunk a kedvenc/gyûlölt szereplõk mikroportjára is. Ki-ki elkészítheti a maga „nagyobb, hosszabb, vágatlan” Big Brotherjét.)
Idõközben azonban a reality mûfajnak egyéb variánsai és vadhajtásai is keletkeztek. Megjelentek az ún. sztárcsináló valóságsorozatok, ahol azt kísérhetjük figyelemmel, ahogy megalakul és útjára indul egy – a mûsor kedvéért – frissen felfedezett sztárcsapat. A magyar közönség is láthatott ilyet a közelmúltban (Üstökös, Popsztárok), ahogy Popstars címmel a világ számos más országában szintén futott már ez utóbbi format.
A Big Dietben (Nagy fogyókúra) fogyókúrázók szenvedéseit figyelhette a nézõ, az Államokban viszont egy baptista közösség indított keresztény reality show-t Igazságkeresés: Kalifornia címmel. Angliában pedig megszületett a Pig Brother (Malac Testvér), amely a mûfaj paródiájának is felfogható, hiszen itt emberek helyett politikusok nevét viselõ disznók a fõszereplõk, rájuk szavazhat, az õ sorsukról dönthet a nézõ.
A mûfaj a hõskorszak óta eltelt években dogmatizálódott: kialakultak a formatok rendkívül szigorú, merev szabályai, másrészt radikalizálódott, hiszen a „valósághoz” hozzászoktatott és függõvé tett nézõknek mind erõsebb hatásokra van szükségük. A Szabadulás a börtönbõl résztvevõinek börtönbõl kell megszökniük, A kísértések szigete kiválasztott szereplõit pedig szexuális csábításokkal próbálják meg partnerüktõl elválasztani a mûsorkészítõk által felkért statiszták. A legdrasztikusabb azonban minden bizonnyal a Music Television Zaklatás címû mûsora, amelyben mit sem sejtõ párok hotelszobájába megcsonkított holttestet rejtett a tévés stáb, és lefilmezték a halálra rémült áldozatok reakcióját. Megfigyelhetõ a változás: itt már tudtuk és beleegyezésük nélkül filmezik az embereket. A következõ lépés talán már a Truman Show világa lesz…
Habár a hazai közönség már több valóságshow-t is láthatott (Tégla, Balatoni napló, Bár, Bázis, Üstökös, Popsztárok), a Big Brother formatfertõzése egészen eddig elkerült minket.
Most azonban csatlakozhatunk Európához és az egész globalizálódó médiavilághoz: ugyanazt a mûsort nézhetjük meg, mint néhány éve a németek, a britek vagy a hollandok – csak magyar szereplõkkel. A format receptje miatt a magyar készítõknek meg van ugyan kötve a kezük (a formatban megszabott nemcsak a játékosok, hanem a mûsorvezetõk ivararánya is – a magyarhoz hasonlóan a lengyel és a német BB-t is egy férfi és egy nõi mûsorvezetõ vezette), de azért megpróbálják magyarítani a mûsort – elég erõltetett módon (például olyan feladatokkal, hogy a játékosok szervezzenek hortobágyi pusztanapot kirakodóvásárral, néptáncbemutatóval, szabad tûzön fõzéssel).
A ValóVilágot ezzel szemben kifejezetten úgy hirdetik, mint „az RTL Klub kreatív alkotóinak egyedi kezdeményezését, melyet a magyar nézõk igényeihez alkalmazkodva dolgoztak ki”. Ennek ellenére az olyan elhanyagolható különbségeket leszámítva, mint hogy itt nem tizenkét, hanem tíz játékos szerepel és nem egyszerre, hanem a közönség szavazatai alapján, fokozatosan érkeznek a ValóVilág Villába, lényegi változás nincs a már jól ismert kukkolóshow-khoz képest: a ValóVilág is csak a Big Brother klónja. Sõt az Endemol egyik legjövedelmezõbb örökségét felhasználva még a nézõi interaktivitást is megfejelik az olyan, a nézõknek szóló játékokkal, mint „ha megtalálja Stohl Buci arcát hatszor, húszezer forint üti a markát” (a német BB-adásokat szintén kísérték betelefonálós játékok).
A Farm elsõsorban abban különbözik fent ismertetett társaitól, hogy nem kukkoló-, hanem túlélõshow. A mûsort a Viasat3 úgy tünteti fel, mint „az elsõ emberi léptékû valóságshow-t, amely nemcsak idilli, hanem érdekes is”, és „amelyben a szereplõk nem exhibicionizmusukról tesznek tanúbizonyságot, hanem a rátermettségükrõl”. A Farmban a valóság tényleg nem a szereplõk nemi szervénél ér véget, az etikátlanság vádja azonban itt is felmerülhet, tekintve, hogy a játék szabályai szerint (a játékosoknak maguknak kell elõteremteni az élelmet száz évvel ezelõtti gazdálkodóeszközökkel) a stáb gyakorlatilag éhezteti a farmlakókat.
A valóságshow-k megjelenése hazánkban is egybeesik azzal a trenddel, hogy a kisembert, az átlagnézõt minél jobban be kell vonni a média világába. A manapság divatos talk show-kban, kibeszélõshow-kban már nem a sztároké a fõszerep, hanem Kiss Györgyné kétgyermekes családanyáé vagy Kovács János logisztikusé. (A trend erejét jelzi, hogy idõközben a Claudia show is váltott, sztárok helyett immár ott is civilek hozzák az attrakciót.)
A realityk azonban nemcsak a talk show-k, hanem a vetélkedõk és a szappanoperák egyenes ági leszármazottai is. Vetélkedõelemek voltak már a Téglában és A leggyengébb láncszemben is, melyet azért neveztek átmenetnek a reality show és a kvízjáték között, mivel a játékosok minden kör végén kiszavazták egymást, valamint reflektáltak saját – ezzel kapcsolatos – érzéseikre és gondolataikra. Rokonságukat a szappanoperákkal pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy alkotóik gondoskodnak a folyamatosságról (Tegnap a Farmon, Holnap a Farmon összefoglaló az elõzõ/következõ rész tartalmából) és a redundanciáról (annak érdekében, hogy még az is követhesse az összezárt lakók életét, aki kihagyott egy pár részt, a kulcsjeleneteket többször is lejátsszák, és összefoglalják az addigi történéseket), továbbá minden epizódot cliffhangerrel zárnak (úgy próbálják ébren tartani a nézõk figyelmét, hogy megmutatják, milyen izgalmak várnak ránk és a lakókra a következõkben). Árulkodó az is, hogy Nyugaton real life soapnak, illetve docu soapnak is nevezik a valóságshow-kat.
A dokumentum elnevezés azonban rögtön megkérdõjelezõdik, mivel a dokumentumfilmben látható esemény anélkül is megtörténik (vagy megtörtént), hogy lefilmezik, a reality show-kban azonban felcserélõdik ok és okozat: a valóságshow eseményeit nem azért filmezik le, mert végbementek, hanem azért mennek végbe, mert lefilmezik õket. Ez két dolgot feltételez: 1. azt is lefilmezik, amikor nem történik semmi (remek példákat láthatunk erre a ValóVilágban, ahol valós idõben mutatnak olyan hétköznapi eseményeket, mint a fogmosás és az étkezés); 2. gondoskodnak róla, hogy mindig történjen valami. Erre a Big Brother a legjobb példa, ahol a játékosok majdnem teljes idejét kitöltik azok a – leginkább egy fõiskolai gólyatábor hangulatát idézõ – feladatok, amelyekkel a „Nagy Testvér” megbízza õket (tréfás reklámfilm készítése, a Taj Mahal felépítése kockacukorból, minél több keménytojás megpucolása két perc alatt).
A show tehát közelebb áll – hogy filmes példánál maradjunk – a dokumentum-játékfilmekhez, mivel a rendezõk és a szerkesztõk nemcsak a manipuláció olyan hagyományos eszközeivel élnek, mint a vágás vagy az aláfestõ zene, hanem a forgatókönyv vázát is õk alakítják azzal, hogy megmondják, mit csináljanak a szereplõk (akik nem is biztos, hogy önmagukat játsszák a mûsorban).
Még nagyobb a manipuláció lehetõsége A Farmban, ahol jóval több olyan hatáselemet használnak, amelyekkel a hagyományos dokumentum- és játékfilmek is élnek. Már jó elõre, néhány operatõr által felvett jeleneteket látunk, melyeket lírai vágóképek szakítanak meg (lengõ hinta képe, tócsában tükrözõdõ lombok), mindezt pedig aláfestõ zene és a játékosok által mondott narráció kíséri. Mindezek ellenére talán ez a mûsor a legvalóságosabb, mivel nemcsak az akcióra helyezik a hangsúlyt: az arcokon hosszan kitartott közelikkel, a szereplõk beszéltetésével a lelki történéseket is megpróbálják ábrázolni, míg a Big Brotherben elsõsorban a játékos feladatok és a szexuális aktusok jelentik a dramaturgiai csúcspontokat.
Habár a három magyar valóságshow-ban a nyertes pénzdíja meghaladja a hazai átlagkereset százszorosát (a Big Brotherben 15 millió, A Farmban 8 millió forintot, a ValóVilágban pedig luxuslakást, autót, két üdülést és egy éven keresztül havi egymillió forintos életjáradékot lehet nyerni mintegy 33 millió forintos összértékben), a jelentkezõk számára mégsem a (jó)lét a tét. Nyilatkozataikból az derül ki, hogy egyrészt kalandvágyból jelentkeztek a mûsorba, másrészt maguknak akarnak bizonyítani (de ezzel tulajdonképpen a média teremtette elvárásoknak felelnek meg). Noha a bekerülés feltétele, hogy az ember minimum hastáncos, sziklamászó vagy legalább önkéntes tûzoltó legyen, a játékosok hétköznapi, mindennapi emberek (ahogy az egyik show állítja: hétköznapi hõsök), és nem vágynak másra, mint egy emlékezetes élményre, amirõl majd mesélhetnek az unokáiknak. A pénz – mivel nem biztos és nem kézzelfogható – mint motiváció a sokadik helyre szorul.
Ezen kívül nem feltétlenül gondolták át mindannyian, mibe is vágnak bele. Sokan hírnévre és médiakarrierre számítanak, de ez csapdahelyzet, mivel nagy részük nem éri el a célját, és csak „tizenöt percre lesz híres”. Németországban és Nagy-Britanniában volt ugyan rá példa, hogy csakugyan híressé vált némely valóságshow-szereplõ, de ez nagyon ritka. Az elsõ magyar reality show, a Bár gyõztese, Tiger rövid fellángolás után szintén eltûnt a média süllyesztõjében.
Ragó Anett pszichológus (MTA Pszichológiai Kutató Intézet) szerint a legtöbben azért nem lesznek klasszikus médiasztárok, mert a nézõk nem ilyen hõsökre vágynak; nem szeretik, ha nem tökéletesek a szereplõk. (A ValóVilágba például érkezett olyan nézõi reklamáció, hogy az egyik nõi játékos, Györgyi fesse ki magát, mert smink nélkül „bányarém”, de egyébként is gyakoriak a szereplõket kritizáló sms-ek és telefonok.)
A játékosokra ezen kívül is nagy nyomás nehezedik: õk a mikroport köldökzsinórjával kapcsolódnak a mi (valódi) világunkhoz, de visszajelzéseket kívülrõl nem kapnak, csak a csoporttól. Minden nap ugyanazokat az arcokat látják, a monotóniát csak a kiszavazási procedúra szakítja meg. Könnyedén megtörténhet tehát, hogy kiborulnak (A Farm egyik játékosa, Attila például a harmadik héten már nem bírta idegileg a megterhelést, és inkább abbahagyta a játékot).
Sok nézõ nem is tudatosítja, hogy a show testileg és lelkileg lemeztelenített szereplõi valódi, élõ emberek – a szappanoperák hõseiként viszonyulnak hozzájuk: szorítanak, szurkolnak nekik, azonosulnak velük. A jövõ szappanoperáiban talán már nem a Berényi család, hanem hús-vér emberek játsszák a szerepeket.
Mindhárom hazai valóságshow készítõi azt próbálják a nézõkbe sulykolni, hogy az õ mûsoruk az egyetlen, a valódi, a hamisítatlan valóság, de szakértõk szerint a valóság ábrázolása mindhárom mûsortól igen távol áll.
Kéri Teréz szociológus (Vitéz János Fõiskola, társadalomtudományi tanszék) szerint a szereplõk szélsõséges határhelyzetbe kerülnek, a készítõk által megtervezett mûvi valóság keretei között játsszák szerepeiket. A mûfajban rejlõ lehetõségeket a csatornák nem használják ki, megmaradnak a legolcsóbb szórakoztatás színvonalán. Ráadásul olyan mintát (az üres, értéktelen élet modelljét) közvetítenek, amit nem lenne jó, ha a fiatalok követnének.
Ragó Anett szintén úgy véli, hogy a mesterséges környezetben látott események nem tekinthetõek a valóság részének, mivel mindenki máshogy viselkedik, ha tudja, hogy kamera rögzíti a szavait és gesztusait (hiszen még a családi fotóhoz is pózba vágjuk magunkat). A szereplõk gyakorlatilag a médiában látott elemeket játsszák vissza a médiába. Valóban kialakul egy csoport, amelyben elkezdenek mûködni a csoportdinamikai elemek, de ez a társas kapcsolat kevéssé hasonlít a mindennapi életben mûködõ közösségek mûködéséhez. A valóságshow abnormális helyzetre épül, az emberek a hétköznapi életben nincsenek ilyen sokáig összezárva, a mindennapokban éppenséggel az ilyen izolált állapotot igyekszünk elkerülni.
A mûsorkészítõk azonban szemmel láthatóan nem hajlandóak tudomásul venni, hogy életidegen valóságuk nem az igazi valóság. Kreáltak egy világot, amelynek megvannak a maga sajátos szabályai (a Big Brotherben egy mintegy negyven oldalas szabálykönyv, A Farmban az ún. Tízparancsolat, a ValóVilágban pedig a Villaszabályok segítenek eligazodni a versenyzõknek). A show-k résztvevõi a napilapok címoldalának állandó szereplõi, kamerák elõtt élt életük történései a televíziókban és a rádiókban az országos, sõt nemzetközi politikai és közéleti eseményekkel egyenlõ súllyal jelennek meg. Az RTL Klub külön kis híradóban számol be a ValóVilág „tényeirõl”, és teletext szolgáltatásában felhívja rá a nézõk figyelmét, hogy „amennyiben a ValóVilágban különleges események zajlanak, megszakítják mûsorukat” (utoljára ilyen akkor történt, amikor 2001. szeptember 11-én terrortámadás érte a World Trade Centert).
Senkit nem érdekel tehát, hogy a reality show-k szemernyivel sem valóságosabbak, mint a média bármely más eleme, mondjuk a szappanoperák. A valóságshow-k világa megteremtette a maga valóságát és mára – mintegy önmagát beteljesítõ jóslatként – a nézõk és a résztvevõk számára valósággá is vált.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2739 |
