Kazovszkij El
A Fassbinder-filmek rejtett operai mûvek, a Querelle-ben a díszlet, a látványosan stilizált képi hatások miatt letagadhatatlan a romantikus opera ihletése.
Tolvajnapló
Genet-rõl mindent elolvastam, ami elérhetõ volt, ismertem a drámáit, csak magát A tolvaj naplóját nem, mert akkor még nem volt meg magyarul. Furcsa szeretet, amit Genet iránt érzek: ha picit más lenne a logikája, már nem feltétlenül érzenék így. Abban a pillanatban, hogy szociális helyzetként nézem a drámáit, ahogy egyes feldolgozások teszik, már nem tetszenek. De õ a kedvenc XX. századi szerzõm, a színházhoz is úgy kerültem, hogy nem tudtam nemet mondani egy Genet-elõadás díszlet- és jelmeztervezésére. És amikor meghallottam, hogy Fassbinder a Querelle rendezésére készül, fantasztikus izgalom fogott el, akkora várakozás volt bennem…, erre szokták azt mondani, hogy ha ennyire várnak valamit, akkor az nem fog bejönni. Velem ez még nem fordult elõ, valószínûleg azért, mert valahogy érzékelem, hogy mi az, ami nekem igazán fontos, meghallok valami szirénaszerû búgást, és vonz magához ellenállhatatlanul. Éppen a bemutató idején Párizsban voltam hosszabb ideig, és elõre kinéztem azokat a mozikat, ahová el akarok menni, elõre megvettem a jegyet és nézegettem a fotókat, a plakátokat… Persze, a Fassbinderrel való viszonyom még jóval a Querelle elõtt alakult ki, s nem is kulminálódik a Querelle-ben. Genet és Fassbinder egymásra épülése tette ennyire fontos filmmé, mert ha meg kellene neveznem Fassbinder általam legnagyobbnak tartott dolgait, akkor az Amikor 13 újhold van egy évben lenne. Ha nekem kellene bemutatnom õt, akkor ezt a két filmet feltétlenül ajánlanám, és aztán a korai fekete-fehér filmeket, mindet, a Katzelmachertõl (A digó) kezdve. Nagyon vártam tehát a filmet, és fura érzéssel nézegettem a képeket, hogy mi lesz a szereplõkkel, mert a fõhõs itt egy tökéletes tárgy, mindenkinek a figyelme és vágya rá irányul, muszáj, hogy tessen az embernek. Ezt nem hittem volna el (Brad Davisrõl), ha nem tudom, hogy Fassbinder talán az egyetlen rendezõ, aki meg tudja csinálni, aki képes olyan fõszereplõt tenni a tárgy helyébe, akibe szerelmesnek kell lenni, miközben egyáltalán nem tetszik. Õ az egyetlen rendezõ, akinek beugrom az összes csapdájába, tehát elfogadom a helyzetet, és annak alapján viszonyulok a figurákhoz. Legtöbbször csúnya szereplõket alkalmaz, de amikor kell, abban a pillanatban beléjük lehet szeretni. Pontosan abba, akibe kell, aki a tárgy szerepében van, szinte mindegy, hogy néz ki, mert olyan a beállítása, a viselkedése, és olyan erõk hatnak rá, olyan erõteljes a szívó hatása, hogy az ember mindannyiszor beleesik a csapdába. Amikor már benn ültem a moziban, még akkor sem hittem a szememnek. Mert ráadásul ennek a filmnek a képi világa is nagyon közel áll hozzám, ha egy kicsit hunyorítok, majdhogynem a saját képeimet látom. Volt már egypár, hihetetlenül izgalmas színvilágú filmje, de azokban nem a szín volt a lényeg, és hát mondom, hogy nekem mennyire kedvesek a fekete-fehér filmjei is. A Querelle látványossága nyilván Genet-bõl fakad, akinek döbbenetes a nyelve, az egész Genet-hatás háromnegyed része nyelvbõl áll, és ezt nem lehetett máshogy visszaadni. A párbeszédek, a szöveg nem alkotják a film lényegét, miközben a regényben ez maga az anyag, a szövet és a forma is. A filmben, viszont be kellett hozni egy másik elemet, ami ezt a totális költõiséget, ráadásul rafinált, érzéki költõiséget valami mással megjeleníti, és ez a képi nyelv. A párbeszédek valójában illusztratívabbak, mint a képek.
A Querelle mint népmese
Egyébként Genet könyve, meg a film is számomra leginkább népmese. De a többi Fassbinder-film is olyan hatást tesz rám, mint a népmese, annyira tömör, arányos, olyan lecsiszolt, akár a tengerparti kavicsok, mindegyik példázatot tartalmaz, és ebben az értelemben is közel áll bizonyos fajta népmeséhez, ami lehet varázsmese és állatmese. A példázat viszont nem arra vonatkozik, ahogyan a népmesékben sem, hogyan kell megoldani egy helyzetet, hanem arra, hogyan nem lehet. Vagy olyan a példázat, hogy lássuk be, szinte lehetetlen megoldani, annyira tele van ellentmondással, vagy arra vonatkozik, hogyan nem lehet megoldani úgy egy helyzetet, ahogyan azt a mechanikus moralisták javasolnák. És ezt nemcsak az egyszerû, példázatra törekvõ szerkezettel magyarázom, hanem az arányokkal és a ritmussal is. Fassbinder ritmusa valószínûleg tökéletesen azonos a rám jellemzõ ritmussal, azzal a ritmussal, amire rögtön reagálok, és amivel a képeimet is szerkesztem. Ezért ugrott be a Querelle esetében a kimondottan képi, képzõmûvészetileg képi beállítással kapcsolatban a hasonlóság. Én már akkor rezonálok, amikor még csak a szereplõket írják ki. Elindul a fõcím, a zene, és kész… S ez nem a zeneszerzõ hatása, akinek a zenéjével más filmekben is találkoztam, de ott egyáltalán nem érdekelt. Tehát önmagában ez a zene nem hat, eszembe sem jutna önmagában hallgatni, de ezekkel a vágásokkal és képritmussal hihetetlen a hatása. Tudom, hogy a zenében vagy a képzõmûvészetben fõleg milyen ritmusok hatnak rám: a nem egyenletes, kimondottan siettetõ, folyamatosan gyorsuló, elõrerohanó ritmusok (tulajdonképpen idegesítõk is lehetnének) nagyon megfelelnek az alkatomnak, tehát fiziológiailag hatnak rám.
A tiszt én vagyok
Igazából nem Querelle figurája az érdekes, hanem az a viszonyháló, ami õt körülveszi – ahogy általában is a viszonyra reagálok, egy olyan viszonyra, amelyben valamelyik oldallal kapásból azonosulni tudok. Mert én úgy nézek filmet, mint a kisgyerek, mindennel azonnal azonosulok, amivel lehet, végigizgulom az egészet, és mivel a tiszt figurájával teljesen azonosulni tudok, ezért lehet számomra Querelle alakja tárgy. Ha ez a tiszt-figura nem volna, akkor nem tudom, mi lenne, de hát benne van Genet könyvében, és Fassbinder is nagyszerûen jeleníti meg, minden más ennek a háttere és mellékútja, amelynek a végén ez a viszony tökéletesen népmesei módon, happy enddel zárul. A Querelle szinte az egyetlen Fassbinder-film, ami hihetetlen módon happy enddel zárul. És hogy mitõl õrülünk meg Querelle-tõl? Mert õ a vágyak tárgya, és ezt szinte bármilyen színész eljátszhatta volna. Persze a törékenysége nagyon fontos, a kiszolgáltatottságnak és a veszélyességnek ez a keveréke, egyáltalán, az ellentmondásosság. Attól is népmesei, hogy van egy hõs, akire már várunk. Ahová és amikor megérkezik, ott már minden viszony túlontúl bonyolult, túl ellentmondásos, de unalmasan az, mert már régóta nyúzzák egymást a szereplõk, mindenki elfáradt a másiktól, hihetetlenül vágynak a friss húsra. Ráadásul, ha beindul egy ilyen vágy-kör, utána presztízskérdés lesz megszerezni azt a tárgyat. Elég már az is, ha egy fontos ember számára izgalmas lesz a tárgy. Itt az egyetlen nõi szereplõ figyel fel rá, s mivel Querelle a nõ szeretõjének az öccse, már eleve kiemelt helyzetben van. Lysiane-nal együtt figyel föl rá a férje, Nono, a kocsma tulajdonosa. Hogy miért pont rá, amikor ezer matróz fordul meg nála? Ez az isteni kiválasztottság, ami benne van minden mitikus hõsben. De nézhetjük a visszájáról is: ha valaki elkezdi vagy újrakezdi az életét, egy új városban vagy egy új korszakban, például a kamaszkorban, ugyanezt élheti át. Belép, és akkor valami elkezdõdik körülötte. Ez a másik oldala annak a helyzetnek, amikor egy régi társaságban jelenik meg egy új ember, aki azonnal erõs érzelmeket, vágyakat vált ki, szinte megvadulnak tõle. De ettõl független a tiszt és Querelle viszonya, hiszen az már korábban exponálódik. S a hajó kikötésének háttérvihara hozza meg a happy endet. Azért lehetséges az egymásra találás, mert Querelle átesik a beavatáson. Vadászat indul, amelyben õ a préda, de olyan préda, akire vadászni veszélyes. A matróz megölése, ami egyébként teljesen indokolatlan, csak arra kell, hogy ez kiderüljön. Egyébként nagyon jó, hogy a fõ szál háttere egy szövevény, egy erdõ, hogy futnak itt mellékszálak, mellékfigurák, mivel ebben a hálóban izgalmasabbá válik a példázat. Mindez persze Genet-ben is benne van, de Fassbindernél is mindig ilyesmit érzékelek: mindegyik filmje kicsit erdõszerû, rengeteg szereplõt mozgat, s mindig példázatra törekvõ, világos üzenet alakul ki a film végén, de nem ebbõl a példázatból áll maga a film. Ez egy egymástól független történeteket rezgetõ háló, közepén a célkereszttel, ez a népmesei, példázatos jelleg marad meg a nézõben a film megnézése után. Közben, persze, nem példázatot néz és lát az ember, de ha egy év múlva visszagondol rá, akkor igen.
Fassbinder mint operaszerzõ
Most láttam a Vízcseppek forró kövönt Ozontól, aki érdekes, új parafrázisa Fassbindernek, igazi francia, miközben Fassbinder hihetetlenül német rendezõ (és ettõl még közelebb áll hozzám). Döbbenetes volt nézni a Fassbinder-anyagból készült filmet, mert ez egyszerre persziflázs, majdnem szatíra, miközben tökéletesen fassbinderi felállás, mesei–operai szerkezet, de francia humorral, francia alliterációkkal, francia nyelvi és képi stílusban, amitõl könnyebb és kifinomultabb lesz, de közben mégis ugyanolyan. Onnan jutott eszembe az opera, hogy közben bemutatták a 8 nõt is. Nem egy nagy film, de nekem tetszett, fõleg azért, mert vígopera jellegû. Ha nem énekelnének benne, akkor is opera lenne, mint ahogy a Vízcseppek… is az, bár nem vígopera, inkább melodráma. Ezért is köze van Fassbinderhez, csak egy másfajta nemzeti kultúrán belül. És ahogy most eszembe jut a Katzelmacher vagy A dögvész istenei, amit szintén nagyon szeretek, azok is operai szerkezetûek, tehát ez mindig is megvolt Fassbinderben, de a Genet-mûbõl készült filmben egyszerre feltûnõvé válik.
Egyébként a Fassbinder-filmek rejtett operai mûvek, itt viszont a díszlet, a háttér, a látványosan stilizált képi hatások miatt látható is, hogy operáról van szó, romantikus operáról, ráadásul. De az operai jelleg Genet-nél is megvan, jó lenne a mûveibõl operát írni, ha így adnák elõ a színházban, akkor az ellenállhatatlan lenne. Egy ilyen elõadást egyszer láttam Oroszországban, ami egyfajta operai balettelõadáshoz közelített. Egyébként ezért problematikus, amikor egy pszichologizálnak a Genet-rendezésekben: abban a pillanatban sok minden elillan belõlük. Ez Magyarországon igen jellemzõ, és ezért van az, hogy színpadon nem bírtam a Genet-mûveket. Most jutott eszembe, az operáról, miért gondoltam azt, hogy Genet drámáiban van valami tõlem idegen, miközben borzasztóan szeretem õket: a lehetõség, hogy pszichologizálni lehet bennük, már ha a színház hajlamos erre. Tehát ez az operai szerkezet is nagyon közel áll hozzám, hiszen 5-6 éves korom óta nagy operanézõ és hallgató vagyok.
Az operai alakok, akárcsak a Querelle szereplõi, nem reális, pszichológiailag hiteles személyek, hanem allegóriák, elnagyolt sûrítmények, egy világ reprezentánsai. Az õ összjátékuk hozza létre az operát. A rendõr tényleg a rendõr, de mégsem úgy jeleníti meg Fassbinder, mint ahogy a tévében, hanem egyben hihetetlenül különös is. Hogy ezek a filmek operák, az nem is Fassbindernél derül ki, hanem Ozonnál. Barátokkal néztem meg, és szinte éreztem, tudtam, kiknek nem fog tetszeni: azoknak, akik pszichológiai helyzetnek látták, pedig ez a két film végképp nem nézhetõ annak, mert akkor csak karikatúra lenne. Az opera a balettel együtt az a mûfaj, amely abban a pillanatban, ahogy realista vagy pszichológiai módon akarják megközelíteni, nevetségessé válik, szétpukkad az egész. De a filmet a legnehezebb antirealistán megközelíteni, és éppen ehhez ad Fassbinder segítséget a Querelle-ben. Valószínûleg minden filmje nézhetõ úgy, mint egy prózában elõadott opera, csak a Querelle-ben ez különösen feltûnõ.
Tulajdonképpen ugyanaz az alaphelyzet. Ez is példázat, de nem fordítható le egyszerû morális példázatra, aminek annak idején sokan néztük. Erre húsz év után jöttem rá, amikor újranéztem. Csontváznak láttam annak idején, azóta pedig megtelt hússal, vérrel, bõrrel. Ugyanolyan feloldhatatlan ellentmondás és mitikus alaphelyzet van benne, mint a Querelle-ben (az egyik film piros, a másik zöld); érdekes volna párhuzamos vetítést csinálni belõlük. A kezdetük teljesen hasonló, de a végük ellentétes, és ennyiben Pasolini filmje példázat, de nem mese. Mitikus akar lenni, van benne isteni hõs, de nincs happy end. Ma megnézve nem arról van szó, hogy a polgárok mind hülyék, és csak a szolgálólány szenvedése válik hasznára a világnak. Mindegyik szereplõje kifordul önmagából, mindegyikkel történik valami emberfeletti, ami egyszerre rettenetes is és hasznos is. Fassbindernél végképp nincs társadalmi mondanivaló, ráadásul a Querelle csodálatos happy enddel zárul, még az is megtörténik, hogy Querelle és a tiszt minden szenvedés ellenére egymásra talál, ehhez kellett az egész pokoljárás ebben a városban, ami végül maga is megtisztul. Az az ellentmondásos, unalmas, elhúzódó, feloldhatatlan, de már használhatatlan viszonyrendszer, ami ott volt a hajó megérkezése elõtt, a megrázkódtatástól megújul, felszabadul, fellélegzik a történet végére. Querelle megtermékenyíti a helyet, ahová belépett, és amikor õ kilép, akkor az ottmaradtak megpróbálhatják a saját viszonyaikat újra leosztani. Nem véletlenül kártyajáték az egész, és ez talán nincs benne Genet-ben, hogy az egész egy kártyajátszmáról szól. Gyakorlatilag a hõsnõ kelti életre Querelle-t, õt úgy is lehet látni, mint egy varázslattal életre keltett figurát, akinek az a feladata, hogy változtasson az elviselhetetlen helyzeten, továbblökje, élhetõvé tegye azt a rettenetesen unott, nehéz, deprimált környezetet, ahová megérkezik. Végül a sok üvegen át látszik a távozó hajó, ahol szintén átrendezõdtek a viszonyok. A két világ külön-külön ünnepel, miután együtt átélték a poklok poklát. A népmesékben is így van: jön a szabadító királyfi, aztán elmegy és viszi a királylányt. Ettõl mitikus ez a történet, mert nemcsak a hõs nyeri el a boldogságát, hanem a világot is boldogabbá teszi. Nem hiszem, hogy mindenki happy endnek interpretálja a Querelle végét, de számomra egyértelmûen az.
Boldog vég
A lengyel építõmunkás, Gil szempontjából nincs boldog vég. Õ az a bonyolító figura, aki szintén elõ szokott fordulni a népmesékben: az a dolga, hogy ne menjen minden olyan simán, gyorsan és egy irányba. Õ olyan, mint az elsõ királyfi. Szintén idegen, aki betévedt ebbe a világba, de neki nem sikerült. Kereshetnénk egy másikat is, mert a mesében kétszer nem, csak harmadszorra szokott sikerülni, a legkisebbnek. Talán Querelle bátyja lehetne az. Õ is Querelle elõtt járt, és õ is fogságba esett. Tiszta népmese, azért is hat olyan elemi erõvel. Querelle-nek azért kell megölnie a matrózt, hogy lássuk, mennyire veszélyes, ugyanakkor népmesei motívumként ez a próbák közé tartozik, amik kötelezõ üresjáratok szoktak lenni a mesékben is. Ha ott valaki megtorpan, hogy mi a fenének oldjam meg ezt a feladatot, akkor nem lesz belõle hõs. A kocsma és a közvetlen környéke maga a világ, az alvilág, a pokol vagy inkább a tisztítótûz, mert végül is Querelle megjelenése és pokoljárása megtisztítja és élhetõvé teszi. És a kocsmában maradtak föl is élednek. Amikor Querelle elmegy, mindenki romokban hever, ki van készülve, de már vannak érzelmeik, míg a korábbi állapot maga volt az érzelemhiány, de az erõs vágyak, fájdalmak magukhoz térítik az embereket a félálomból. Ugyan visszarendezõdik minden, de élettel telítõdik. Közben zajlik a nagy népmesei egymásra találás a tiszttel, a végén pedig elmennek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Lejegyezte: Bori Erzsébet
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 14-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2738 |
