Varró Attila
Öt év alatt két A-szériás hollywoodi remake norvég alapműből nem kis teljesítmény egy alig négymilliós ország filmgyártásától, még akkor is, ha a Hullázó kedélyek krimi-komédiája az eredeti változatban sem igen érdemel ki másfél óra figyelmet. Ki tudja, a fjordok fotogenitása vagy a jeles drámaörökség emeli az országot e tekintetben skandináv riválisai fölé, de még valószínűbb, hogy az a sajátos hozzáállás, amely a filmet száz éve egyfajta közösségi élmény forrásának tekinti, fényjátéknak a féléves éjszakákban. Mindenesetre az már elsősorban Erik Skjoldberg író-rendező érdeme, hogy 1997-es Insomniája nemcsak felkeltette a manapság globális piacra dolgozó álomgyár figyelmét, de az utóbbi évtizedben példátlan módon elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy a feldolgozást is szinte sértetlenül kibírja.
Az Insomnia szerencsére értő és tehetséges újrarendezőre talált Christopher Nolan személyében, aki még a Memento sikere előtt felhívta Hollywood figyelmét a norvég pszicho-thrillerre. Skjoldberg alapsztorija a bukott nagyvárosi kopóról, akit a fehér éjszakák földjére küldenek egy kéjgyilkosság ügyében, csupán bilincseit veszti: Nolan a nagyközönség érdekében lefejti kiégett, álmatlanságban szenvedő főhőséről a lélekrajzhoz szőtt szerelmi szálakat, és akcióval tölti ki az űrt (üldözési jelenete az öbölben úszó óriásrönkökön például kicsiny telitalálat). A fordulatok precízen követik a mintát, a ritmus pont annyira feszes, hogy megőrizze a kényes egyensúlyt thriller és pszichológiai dráma között, az eredeti képsorainak verőfényes noir-hangulata pedig Alaszkában is épp olyan bizarr és lenyűgöző, mint Lappföld partjainál.
Az egyetlen lényeges különbség Insomnia és Álmatlanság közt egyben a remake legnagyobb gyengéje: Stellan Skarsgard szexuálisan frusztrált, nézői azonosulásra cseppet sem csábító rendőrfigurája Pacino révén nemcsak megkopott rutinalakítást (lásd Portyántól a Szemtől szembenig), de egyfajta hamis pátoszt kap, amely az alapmű ismerete nélkül is szembetűnő. Főként ennek köszönhető az erőszakolt Belső Ügyosztály-háttérsztori, néhány kényelmetlenül illúzióromboló pillanat polit-korrektre hangolása, sőt a könnyfakasztó végkifejlet is. A beszélő névről nem beszélve, ami már Az ördög ügyvédje idején is legalább ötven éve kínosnak számított.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/10 59-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2726 |
