Hirsch Tibor
El kell hessegetni a gondolatot, hogy Woody Allen a kezdetektől csak ennyi volna. És a hogy a mese tétje sem lehet több. Hogy a csúnya kis emberről az jut a nagydarab árja szőkeségű hölgynek eszébe, hogy „egy féreg”, aztán jönnek a fordulatok, és a férfi szerelmes rehabilitálása. Hányszor indított már Allen szép magas bombázó oldalán, hányszor csalt és csalták, mint akármely jó külsejű, de büntetésre ingerlő vígjátéki férfiút, mondjuk, egy régi Mastroiannit, anélkül hogy ez a „féreg” motívum akárcsak érintve lett volna. Mert hiszen rendben van az, hogy az Allen-figura örök kötelessége poénos monológokban utalni zsidóságára, városi kötődésére, plebejus reflexeire, satnya termetére. De mégiscsak érvényes közben filmről filmre az örökös W. A. axióma: őt a nők ab ovo egészségesen kívánni szokták. Csak ez után jöhet a konfliktus, másik férfi, másik nő, a magas, a szőke, a keresztény, a sportos.
Az olyan nézőnek, aki mindig is önmagát féltette W. A. figurájában, eszébe juthatott persze már többször is, mi volna, ha egyik-másik mozidarab súlyos pillanatában a szép hősnő egyszerűen valami kicsihez és rúthoz – éppenséggel féreghez – hasonlítaná a kelet-európai normák szerint pimaszul bátor kis emberkét. És akkor annyi: az önvédelemi varázs hatása elmúlt, a cselekmény maradéka már csak arról szólhat, hogyan küldik padlóra hősünk egóját örökre további rafinált megszégyenítő büntetések. Allennel ez persze két okból sem történhet meg. Először: mert mégiscsak amerikai filmet csinál, ügyesen hamisított hitelesség-standardok szerint. Másodszor: mert mégiscsak amerikai férfi a maga amerikai filmjében, úgy is, mint kicsi, csúnya és zsidó. Sültrealista szinten sem lehet tehát agyagba döngölni pusztán azáltal, hogy a fentieket a fejére olvassák, mert az ő hazájában az a hiteles, hogy valaki bölcsődés korától fenemód büszke éppen arra, amilyen.
Azért A jade skorpió átkában mégiscsak pikáns kissé, hogy a hős és hősnő ilyen egyszerű relációban – Féreg és Brünhilda – utálják egymást rögtön a bűnügyi bonyodalom elején, hogy azután a film végére magától értetődően egymásba szeressenek. Allen történetei közül ez a tiszta változat azért eddig hiányzott, most meg rögtön egy negyvenes évek elején játszódó kosztümös vígjátékban bukkan elő, ahol ugyan egyetlen közvetlen célzás történik Hitlerre, és egy nagyon is közvetett, cselekmény-szintű utalás Cippola mesterre, de azért mégis tapintható a rendezői igény, miszerint a művelt néző idézze csak eszébe, hogy a Nagy Víz túlpartján momentán fasizmus dúl. A film ennél az apró dramaturgiai csavarnál amúgy nem igen kínál több érdekességet. Hogy a háborús idők árja-imázs hordozó magas-szőkesége az új évezred munkamániás selfmadewomanjével keresztezhető, ez nem lelemény, ez adja magát.
Az új Woody Allen filmben végül is éppen az a legizgalmasabb, hogy mardosó filmtörténészi kétségek és kérdések katalizátora. Miért képzeljük, hogy ha régi kultuszfilmes műfaji keretet választ, mondjuk egy krimi-vígjátékot, akkor lehetetlen, hogy ez csak annyi legyen, amennyi? Miért éppen a negyvenes évek? A válasz: csak.
Mert hogy a Mester agyalt valamilyen vígjáték-forgatókönyvön. Csent egy keveset Billy Wilder halhatatlan Legénylakásából, lenyúlta hozzá a szerelmi varázslat motívumot a Szentivánéji álomból, és persze hozzágyúrta régi komplexusos-kultuszfilmes önmagát, hadd maradjon tőle minden ugyanaz, csak mégis más, ha egyszer maga Woody Allen kacérkodik a háttérben az idézőjelekkel. Így is, úgy is tisztes iparosmunka az eredmény. Meglehet, keleti-parti iparos munkája. A delikát W. A. monogram azért rajta van. Akinek fontos, megkeresheti.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/10 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2723 |
