Kritika

Michael Haneke: Funny Games

Polgárirtók

Zoltán Gábor

Michael Haneke filmje amellett, hogy tökéletesen működik thrillerként, értekezés a játék elméletéről és gyakorlatáról.

Amikor azt mondom, polgár, tudatában vagyok, hogy az utóbbi évek hazai ideológiai diskurzusa – helyesebben: hadovája – elnyűtte ezt a szót. Mégsem kerülhetem el használatát, és olvasóimat arra kell kérnem, felejtsék el vagy tegyék félre egy időre a polgár mostani magyar definícióit, és mindazt, amit rákentek a szónokok. Mert bizony az európai filmes szaksajtóban nagyon is létezik ez a szó, létezik például ilyen mondat, hogy „Michael Haneke, az osztrák rendező egy polgári család kiirtását vitte filmre”.

Amely családban van férj és feleség, gyerek és kutya, van autó és vitorlás hajó, van tóparti telek kényelmes nyaralóval, ott minden bizonnyal van biztos és bőséges jövedelem is: ez tehát alighanem polgári család. Amely család tagjai utazás közben operák részleteit hallgatják, és olyan feladványokat adnak egymásnak, hogy ki énekel és melyik műből, az a család a polgári kultúra keretei között él. Akik telekszomszédjaikkal közösen grilleznek, golfoznak, vadásznak és vitorláznak, azok polgári életet élnek – míg meg nem halnak. Míg be nem hatol meghitt körükbe két sportos fehér nadrágot, pólót és ugyancsak fehér kesztyűt viselő fiatalember, akik előbb arra kényszerítik hármójukat, hogy bizonyos játékaikban vegyenek részt, majd sorra megölik őket.

Van tehát gyilkos, és van áldozat. Gyilkosból csak ez a kettő látható, semmi sem utal rá, hogy lennének társaik. Áldozatból azokon kívül, akiknek kiirtását a film nézői kezdettől végig figyelemmel kísérhetik, még legalább egy férfi, egy nő és egy kislány van, de minden jel szerint a filmidő lezárulta után további személyek lesznek a fehér ruhás fiúk játékába bevonva, majd a forgalomból kivonva. Az áldozatok egytől egyig polgárok, olyannyira, hogy még kutyájuk is tisztán megkülönböztethető a szokásos filmbeli csavargó-, vagy munkás-, vagy parasztkutyáktól. Viszont a gyilkosok ránézésre nem sorolhatók be valamilyen a polgárokéval szembenálló más osztályba, és nem is idegenek. Mert hiszen láttunk már olyat filmen, hogy ellenséges népek, vallások, ideológiák nevében érkező jövevények törnek a polgári család életére. Az ilyeneknek mindenkor van valamiféle igazságuk, mellyel a néző részben vagy akár teljesen azonosulhat – esetünkben ilyesmiről nincsen szó. Semmi sem utal rá, hogy a gyilkosok származásukat tekintve ne lennének osztrákok, sőt, polgárok. De még csak nem is betegek – mert hiszen ha volna valami testi vagy szellemi „kihívásuk”, az már kellő alapot szolgáltatna arra, hogy ők viszont az egészségeseket hívják ki játékra.

*

Aki megaláz, megkínoz, meggyilkol olyan emberi lényeket, akik neki semmi rosszat nem tettek, az a történetekben többnyire gonoszként szerepel. A gonosz arca sokféle lehet, vittek már filmre csúf gonoszokat és szépeket, láthattunk e nemben rendkívülit és átlagost, férfigonoszt, nőgonoszt, erotikus gonoszt és erotikamenteset, és persze olyat is, amelyiknek nem volt arca. A gonoszt eljátszani, mint ismeretes, izgalmasabb színészi feladat, mint a jó embert. Miért? Mert mindnyájunkban (bizony még a legnépszerűbb filmszínészekben is) lakik egy többé-kevésbé elnyomott kicsi vagy nagy gonosz, akinek olykor jólesik kockázatmentesen átengedni magunkat, és azért is, mert a gonosz gyakorta hazudik; magára ölteni a gonosz szerepét, aki viszont alakoskodik, és a jó ember szerepét ölti magára – ezzel az ügyes „játszó személy” tud mit kezdeni. Ami a Funny Games két játékosát illeti, ezek átlagosak, egyikük némileg szebb, a másik csúnyább a rendesnél, férfiasságuk kétségtelen, ám nem különösebben erotikusak. Simán lehetnének, aminek mondják magukat, egyetemisták: ilyenféle arcokkal pár év múltán lehetne belőlük orvos vagy mérnök. Mi az tehát, ami megkülönbözteti őket a polgári család tagjaitól, hogy azokkal szemben az ellentétes pólust jelenthessék? Nem más, mint a játék.

Az, hogy beléjük költözött a Játék Szelleme.

Se jellemük, se egyéniségük, se múltjuk. Annyit lehet tudni róluk, hogy láttak Tom és Jerryt meg Beavis és Buttheadet. Azok nélkül nem is volnának annyira vicces páros.

*

Hogy mit jelent a játék, mekkora és miféle szerepe van az emberi társadalomban, erről sokat lehetne itt mondani, ami egyrészt nem lenne idegen Michael Haneke filmjétől (mert a Funny Games amellett, hogy tökéletesen működik thrillerként, értekezés is, értekezés többek között éppen a játék elméletéről és gyakorlatáról), másrészt a fölmerülő gondolatokat éppolyan fölösleges és udvariatlan volna az olvasó elé tárni, mint a thriller cselekményének mozzanatait. Arról viszont érdemes szólni, hogy az osztrák író-rendező úgy bújik a thriller előállítójának szerepébe, hogy szinte mindenben követi a műfaji sémákat – melyeket pedig gyűlöl –, minek következtében a termék nemcsak borzongató, de lélegzetelállító, gyomorforgató is, kinek-kinek az alkata szerint. Ahogyan a légiközlekedési dolgozók túlbuzgósági sztrájkja a létező összes előírás aprólékos betartásával teszi lehetetlenné a légiközlekedést, úgy hitelteleníti a műfajt Haneke azáltal, hogy a család utolsó óráinak nyomorúságát, a testi és lelki ellenállásra tett reménytelen kísérleteket könyörtelen alapossággal a néző elé tárja. Gondolom, a hasonló tematikájú amerikai filmek iránti dühét éli ki így Haneke. Ugyanakkor nem csupán az Amerikai Egyesült Államok filmipari termékeivel szemben kritikus: tudvalevő, hogy az európai filmben, főként a művészfilmben általában lappang némi polgárellenesség. Mármost a Funny Games-ben oly érzékletes a férfi, a nő és a kisfiú emberi méltóságának céltudatos lerombolása, életük elvételének kegyetlensége, hogy némileg kényelmetlenné válik polgárellenes attitűddel és/vagy gonoszpárti drukkerként nézni végig a filmet.

*

De ha még csak az amerikai vagy az európai filmek kritikájáról volna szó! Nem, a Funny Games magát a játékfilmet teszi kritika tárgyává.

Az abszolút műfajszerű (sőt, mint mondtam, túlteljesítően izgalmat keltő) képsorok közé ugyanis beékelődik néhány elidegenítő effektus. Először az, hogy egyszer az egyik fehér ruhás fiú kinéz a képből, a nézőhöz fordul, és megkérdi, kinek az oldalán áll, melyik félre fogadna. Később, miután a nőnek sikerül megszereznie azt a puskát, mellyel fenyegetik, és lepuffantania az egyik fiút, a másik hamar előkerít egy távkapcsolót, visszapörgeti a képet (azt a filmet, melynek ezek szerint ő több mint szereplője: alakítója), visszapörgeti az időt, és másodszor már nem hagy rá lehetőséget, hogy az áldozat megvédje magát. Ilyet az áldozatok egyike sem csinálhat – miért is nem? A játékfilm inkább lenne a gonosz terepe, mint az áldozaté?

Egy másik szokatlan képi elemmel akkor találkozunk, amikor az erőszakos cselekmények, a megaláztatások elérnek egy-egy csúcspontot. Képen kívül megy végbe a kutya agyonverése, de később látjuk tetemének gonosz játékkal körített megtalálását; mikor a nőnek, tehetetlen férje és kisfia jelenlétében meztelenre kell vetkőznie, a kamera következetesen csak az arcról ad képet, a kiszolgáltatott testet elkerüli. És nem látható sem a kisfiú, sem a férfi legyilkolása, a nő fulladásos halála – e hiány ellenében viszont hosszasan bámulhatjuk, milyen az, mikor a szülőket egyedül hagyják gyerekük tetemével, melyből mélyvörös tócsába gyűlik a vér, valamint egy autóversenyt mutató tévéképernyővel. Végignézhetjük, miként hányja el magát, csúnyul meg, lesz már-már undorítóan izzadttá, koszossá a kiszolgáltatott ember.

*

Ahogy a mozgókép az emberi lénnyel bánik, az sokszor nevezhető ízléstelennek vagy erkölcstelennek. Persze nem mindegy, ki az, aki minősít, és kit – magára valamit is adó művész és értelmiségi már csak ezért is tartózkodik az ilyen ítéletektől. És egyáltalán, van-e még érvényes erkölcsi rend, melynek nevében szólni lehetne? Nyilatkozataiban Michael Haneke a maga nevében említést tesz olyan filmekről, melyeket ilyen szempontból elfogadhatatlannak tart; saját filmjében feltűnő gesztussal mutatja meg: eddig és ne tovább! Hogy szerinte hol van a határ – illetve, hogy egyáltalán van határ.

Ezáltal a történetmesélés, feszültségkeltés közben nemcsak a játékról és a játékfilmről való elmélkedéseibe von be Michael Haneke, de olyasmit is tesz, ami a művészetben hosszú évtizedek óta elég ritka: moralizál. Az kétségtelen, hogy a dilettánsok tollát nem ritkán szárnyalva vezeti a morál, de a művészek derékhada a látszatát is aggályosan kerüli annak, hogy bármi köze lenne az erkölcshöz. Már Vigotszkij írt róla, hogy mivel a művészetnek lényegéhez tartozik a minden kötöttség elleni lázadás, semmi dolga a morállal. Ugyanakkor éppen a legjelentősebb alkotók – mint figyelemre méltó és elgondolkodtató kivételek – esetében igenis újra és újra fölbukkan az erkölcsiség igénye.

Ahogyan a Funny Games-ben, ebben a bűnügyi történetben megjelenik a morális gesztus, egyetlen ember személyes megnyilvánulásaként, az megrendítő és hiteles. Az emberi méltóságról, annak esendőségéről van itt szó. A legnagyobb bűn a mások magánszférájába való behatolás, mondta valaki. Kapiskálják ezt még játékosaink, a fiúk is, ezért játsszák azt, hogy tetteik mind egy-egy játékszabály megszegésének büntetései.

A játék rendje a Funny Games-ben nem más, mint amit a gonosz az erkölcs rendjének helyébe állít.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2002/10 54-55. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2720

Cikk értékelése:

szavazat: 1441 átlag: 5.39

előző 1 következő

új komment