Varga Balázs
Gárdos Péter filmjében mindenki a jövőt szeretné tudni, miközben a múlttól szenved.
Reménytelen eset a férfi, főleg ha megvan mindene: feleség, gyerek, egzisztencia, békés hétköznapok, meglehetős boldogság. Ha magunkból mindent megélni egy élet kevés, teremtsünk mellé egy másikat. Lehetünk pékek Budapesten, és ihletett freskófestők Krakkóban. Lehet mosolygós iskolai tanerő az asszony idehaza, és angyali művésznő a leendő feleség odaát. És ha választani nem tudunk közöttük, még mindig rábízhatjuk sorsunkat a véletlenre. Két élet között egy pillanat alatt elveszhetünk, akadnak mégis hősök, akik számára ez a pillanat csak lassan jön el. Az utolsó blues hőse éveken keresztül túl jól menedzseli a káoszt ahhoz, hogy döntésre kényszerüljön. Mi viszont akkor kapcsolódunk az életébe, amikor billen a csodás egyensúly. Vagy legalábbis – a dramaturgia szabályai és a nézői tapasztalat szerint – történnie kell valaminek.
Gárdos Péter filmjei mindig fatális találkozásokkal és gyönyörű ábrándokkal aláaknázott hétköznapok történeteit mesélték el. Az Uramisten ambiciózus ifjú artistája a világszám, a jégbe zárt ember titkát próbálta kiszedni az öreg szabadulóművészből. A Szamárköhögés famíliájának életét a forradalom borította fel, A hecc műkereskedője tragikus félreértés áldozata lett, A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire romantikus lelkületű zenetanára képtelen volt otthagyni családját a perzselően kiszámíthatatlan, végzetes szőke kedvéért, A brooklyni testvér hőseinek életét a történelem szétdobta, a véletlen, a sors és a hormonok azonban újra összehozták. Az utolsó blues Andrása látszólag túl van fantázia és önkiteljesítés kihívásain: tehetséges, ügyes férfi, aki egymással párhuzamosan két, egyaránt kiegyensúlyozott életet is felépített magának. Hogy ez a két élet alapjáraton kizárja egymást, azt a hétköznapokban ő zárja ki magából. A fél életét Krakkóban, a másikat Budapesten tölti. Miután minden sikerül, és a nők nem sejtenek semmit, szinte kiprovokálja a változást, hogy boruljon minden. Gárdos korábbi filmjeinek hőseit a hiány frusztrálta: azt keresték, ami hiányzott belőlük. Andrást épp ellenkezőleg, a siker teszi melankolikussá: az nem lehet, hogy minden bejöjjön. Három éven át mindent megúszott, ez mégsem tölti el örömmel. Képtelen választani, de szeretne már túl lenni a választáson. Dramaturgiai szükségállapot: ha egy zárt rendszeren belül az erők kiegyenlítik egymást, kívülről kell egy löket, hogy a túlfeszített patthelyzet átrendeződjön. Ezt a külső erőt aztán nevezhetjük végzetnek, sorsnak, csodának, fantasztikumnak – igazi természetét Az utolsó bluesban sem tárja fel.
Gárdos egyszerre szeretné fenntartani a misztikus és a racionális logikát. Azt szeretné, ha példázata a végzet játékáról is szólna, de közben fenntartja hőse döntési szabadságát: miután a csodabogár zsoké, majd az elromlott fék kényszerpályára küldték, a férfi mégiscsak maga dönt, és a telefonhoz nyúl. A sors közbeavatkozik, de nem dönt, pusztán segít. Csakhogy a misztikus elemek mellett Az utolsó blues játékban tartja a családtörténet hétköznapi, földi logikáját is. A patthelyzet feloldásához tanulnunk kell a múltból. Nemcsak András élete kuszálódott össze, az előző generáció tagjai szintén kacifántos szerelmi háromszögbe rendeződtek: a férj belehalt, a feleség elmenekült, a szerető pedig zaccból jósol a Hunyadi téren, bár nincs az a jövőkép, amely jobban érdekelné a múltnál. Ki kell, hogy derüljenek az évtizedes titkok, össze kell rendezni a szálakat, hogy kilépjünk az ördögi körökből – ez megint csak visszatérő motívuma Gárdos filmjeinek. Van úgy, hogy a dolgoknak nincs megoldása: a melankolikus életfilozófia háromszor, három különböző verzióban is elhangzik Az utolsó bluesban, kellő nyomatékot adva annak, hogy mivel kellene hőseinknek szakítaniuk. Ehhez azonban a misztikumnak semmi köze, vagy ha igen, a csoda csak súlytalanná tenné a személyes döntéseket. Gárdos mégsem talál egyensúlyt a szentimentális családi románc és a misztikus példázat között. Számos értelmezési lehetőséget felvillant, sokrétegű szerkezet helyett azonban egymást kioltó motívumok sorakoznak. Sejtelmesen ellebeghetünk az elromlott fék, a megállíthatatlan autó, a város körül tehetetlen köröket futó sofőr csapdahelyzetében, égi jeleket és földi magyarázatokat feszíthetünk egymásnak. Talán ez volt a szándék, Az utolsó blues mégsem nyitja meg az érzékeken túli, spirituális világot. Ez nem Veronika kettős élete. Lehetne a hétköznapi misztika labirintusa, profán és szakrális világok ütközete, elvégre András és Bea Teremtés-freskója, a pesti és a krakkói lét közti szakadás errefelé navigál bennünket, csakhogy felszíni jelzéseken kívül e téren semmi más fogódzót nem kapunk.
Az András által jóhiszeműen felvett, majd morcosan kipaterolt stoppos a különleges, a fantasztikus, a misztikus felé tágítja a köröket. Extravagáns figura, a női mellek nagy barátja, titokzatos helyek ismerője, a szabadság kéretlen prédikátora: beszáll, beszél, bemutat – majd otthagyják, hogy később kétszer is kísértsen. De hogy az albuma, melyben fotografált és festett cicik minden erotikától mentes sorozata díszeleg, milyen szerepet játszik ebben a történetben, az örökké tudhatatlan marad. Nem az a baj, hogy nincsenek kizárólagos, egyértelmű magyarázatok, nem bánom azt, hogy a zsoké (elsődleges mozgató vagy másodlagos dramaturgiai segédeszköz) eltűnik a semmibe – a sztori fatális, misztikus dimenziója azonban kusza és erőltetett. Ha a dolgoknak nincs megoldása, minek ekkora energiákat megmozgatni a misztikus magyarázatért? Ha a családtörténet önismétlő csapdahelyzetei az érdekesek, akkor bármilyen áttételes, külső erő csak ront a helyzeten. Az utolsó félórában két generáció bűnei halmozódnak egymásra, mintha Zsül bácsi története bármit is magyarázna vagy mentene András tetteiből. Az utolsó bluesban mindenki a jövőt szeretné tudni, miközben a múlttól szenved. Abból azonban, hogy kiderülnek az évtizedes csalások és ámítások, semmi sem következik a jövőre nézve. (A Gothár és Esterházy Idő vanját idéző betét, amelyben a szántóföldön kacskaringózó András jó s rossz élményeket szortíroz a múltból, túl modoros ahhoz, hogy bármit is motiválhasson.)
Miközben túlterhelt az egész dramaturgiai szerkezet, legbelül a főhős figurája majdnem teljesen kidolgozatlan. Külsődleges információkon kívül Andrásról másfél óra alatt nem tudunk meg semmit, csak azt, hogy fogalma sincs, mit esznek a férfiakon a nők. Hogy mégis szimpatikus ez a férfi, az főképp Kulka János sármjának és visszafogott, elegáns alakításának köszönhető. Kulka szűkre szabott szövegekkel, dörmögő, melankolikus félmondatokkal, szomorú tekintetekkel jelzi a férfi tehetetlenségbe fulladt érzékenységét. De ez csak akkor elég, ha elfogadjuk a dramaturgiai alaphelyzetet, András kettős életét, a jelzésszerű motívumok mögé odaképzelünk néhány évet, seregnyi kalandot, szépséget, kétheti röpke boldogságot és folytonos önemésztő kételyt – mégsem lehet azonban egy teljes filmet a színészekre és az operatőrre bízni.
Bár ők tényleg mindent megtesznek. Fullajtár Andreának lényegében három, élesen eltérő hangulatú jelenete van: megnyugtatóan mosolygó anya, feszült és ideges szerető, megcsalt és megdöbbent feleség. Kemény átmenetek a borulékony harmónia és a pengeéles dráma között. A Beát alakító Agnieszka Wagner esetében még brutálisabb a váltás, neki csak két arca van: a szinte angyali ártatlan, csacsogó leányka és a becsapott, sarokba szorított, harcra kész nő – két különböző figura, két teljesen eltérő én. Rudolf Péter kopaszra borotválva, fekete nadrágban-pulóverben diabolikus jóbarát, humoros hisztériával karikíroz. Mindent tud, és mindent álcáz, testvéreknél megbízhatóbban tartja a pilléreket, szidolozza a hazugságokat, viszi az üzletet, dekázza a fánkokat, probléma-megold és méltatlankodik – bár nyilván megvannak a maga svindlijei, melynek révén panorámás, napfényes lakásból ijedezik ő is. A barátnőjét alakító Bertalan Ágnesnek mintha valamely korábbi verzióban több szerepe lett volna, mert a nyitányban vicces-hangsúlyos a harsány karattyolása-kommentálása – aztán később csak úgy eltűnik a színről. Ez a szál (Zoli és csaja) a Gárdosra jellemző kabaré-humor és vígjátéki stilizálás támasza lehetne, ám a történet másfelé kanyarodik.
Életszagú mégis a kompánia. Szimpatikus, hogy nincs idealizálás, itt aztán senki sem szent. Nemcsak András csal és ámít, hanem mindenki körülötte. Anyja, aki férje testvérével folytatott viszonyt, gyermekét is tőle szülve, majd nem bírva az édes hármast, egészen Amerikáig menekült, ahonnan ámító szép hazugságokkal jelentkezik olykor. (Bár Tábori Nóra kabaré-magánszáma szintén kilóg a filmből.) Zsül, az igaz szerető, aki a titkot – ő az apa – azzal vezekli le, hogy nem törődik a tőle lenyúlt ékszerekkel (a sikeres pékség valószínűsíthető anyagi alapjával), és inkább zaccból jósol másoknak – ha már saját életében nem telik többre, minthogy egy anzikszkártya ígéretébe kapaszkodva szeretőjét visszavárja minden délben Ferihegyen, egy szál rózsával, az érkezési oldalon. Vagy a feleség, aki aggódik sokat utazó, folyton nyúzott férjéért, ám közben az igazgatójával folytat viszonyt: egy férfival, akiről tudja, hogy nagybeteg felesége mellől menekül… Gárdosék nem ítélkeznek, és nem moralizálnak, ám az érzelgősség csapdáját így sem kerülik el. Az apa és András kettőse az autóban kötelezően várható epizód, mégsem kellene minden tanulságot kimondani és levonni. Persze lehet, hogy mindez csak férfiúi melankólia, öregedő harmincasok diszkrét bája, elvégre elégszer halljuk a kettes számú magyarázatot: nincs rosszkedvem, csak keveset beszélek…
Nem gyűlöljük tehát ezeket az alakokat, megértjük, és kicsit ismerősként nézzük őket. Az ügyes színészválasztás mellett ifj. Seregi László sokat segít ebben: meleg, aranybarnás színekkel borít embereket és tájakat, nem hagyja, hogy éles, kemény fényben ütközzenek ki a hibák és csúnyaságok. Szűrt fények, idilli környezet, szép képek: súlytalanná nem lesznek a vétkek, csak tetszetősebbek az emberek. Talán túlságosan is: a megértő szeretet azonos tónusúvá mos mindent. Pedig a történetben mintha lennének igazi vesztesek is: az apa, aki belehalt a ki nem mondható titkokba és élethazugságokba, vagy Bea, aki naivan, szerelmesen omlik össze a hirtelen telefonhívás miatt – az utolsó jelenet csonka idillje felemás módon szolgáltat igazságot a lánynak. Ha elhisszük Andrásnak, hogy a szerelem Krakkóba hívná, akkor Az utolsó blues nemcsak a kiprovokált választás, de a lemondás története is. Nem tudjuk, mi történik többi hősünkkel e zaklatott huszonnégy óra elteltével, csak tippelhetünk, miként formálódik tovább a keserédes családi románc a hazugságok és megcsalatások után. Melankolikus, érzelmes és életszerű a sztori, pusztán az ereje vész el a nagy empátiában. Van döntés, és mintha felelősség is lenne. Árnyékos őszintéség és aranybarna bukás. Talán nem kellene ennyire szeretni és megérteni magunkat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/10 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2719 |
