Takács Ferenc
A hidegháború évei alatt nemcsak a kémek harcoltak egymás ellen: a James Bond-sorozat erotiko-nukleáris kémmeséi és John Le Carré realista kémregényei között is ádáz harc dúlt.
„Életem célja az volt, hogy véget vessek annak a korszaknak, amelyben éltem. Tehát, ha a múltam még mindig itt lenne velünk, elmondhatnák rólam, hogy kudarcot vallottam. De ennek a múltnak már vége. Győztünk. Nem mintha ez a győzelem bármit is számítana. Lehet, hogy nem is mi győztünk. Lehet, hogy egyszerűen csak ők vesztettek. És az is lehet, hogy – mivel az ideológiai szembenállás többé már nem korlátoz senkit – a bajok csupán most kezdődnek amúgy istenigazából.”
George Smiley, az angol hírszerzés veteránja intézi ezeket az intelmeket az újonnan kiképzett fiatal hírszerzőkhöz a kémiskolán tartott előadásában. Smiley immár végképp nyugalomba vonult, John Le Carré 1991-es regényében, A titkos zarándokban már csupán az a dolga, hogy emlékezzen az angol hírszerzésnél, a „Cirkusz” fedőnevű intézmény kötelékében végzett több évtizedes munkájára, amelynek ugyanúgy vége immár, mint a nagyjából ugyanolyan hosszú ideig tartó hidegháborúnak. Szépirodalmi léte egyébként kereken harminc évvel korábban kezdődött, John Le Carré első regényében, az Ébresztő a halottnak című kémtörténetben, mely 1961-ben jelent meg. Igaz, George Smiley-t már ebben a regényben is nyugdíjból hívják vissza egy ügy megoldása végett, amelynek szálai az NDK-ba vezetnek; Smiley hírszerzői pályája ugyanis jóval régebben kezdődött, még a náci Németországban, ahol az angol fiatalember germanisztikai tanulmányok folytatása örvén antifasiszta ügynökhálózatot épített ki.
Irodalmi szempontból mellékszereplő, kémkedési tekintetben viszont az ügyet a háttérből mozgató értelmi szerző Smiley abban a regényben is, amely szerte a világon híressé (a vasfüggöny mögött persze hírhedtté) tette a szerzőt. A most hetvenegy éves John Le Carré (polgári nevén David John Moore Cornwell), aki ifjabb éveiben maga is kapcsolatba került a brit hírszerzéssel, az MI5-tel és az MI6-tal (az ottani három-per-ez-meg-azzal), A kém, aki bejött a hidegről című regénnyel robbant be 1963-ban a berlini faltól, a kubai rakétaválságtól, a Kennedy-gyilkosságtól és hasonló idegborzoló ügyektől feszült hidegháborús világba. Előtte egyébként – hősével együtt – érdekes kitérőt tett: 1962-ben az A Murder of Quality című regényben – a szójátékos cím egyszerre jelenti azt, hogy „minőségi gyilkosság” és „gyilkosság jobb körökben” – egy teljességgel angolos, Agatha Christie tollára valló krimiben léptette fel, Poirot-i, sőt majdhogynem Mrs. Marple-i amatőrszerepben Smiley-t.
A kémtörténetben utazó szerzők között ekkoriban Ian Fleming volt a csúcson, John F. Kennedy amerikai elnök kedvenc írója; egy popirodalmi kultusz főpapjaként uralta a piacot cselekménydús és rafináltan gyermeteg James Bond-históriáival, ezekkel a színesen képtelen „erotiko-nukleáris fantazmagóriákkal”, ahogy a neves amerikai publicista, David Remnick nevezte őket egy alkalommal. A kém, aki bejött a hidegről egyhamar a James Bond-divat versenytársa lett, Le Carré pedig a felnőtt, gondolkodó és árnyaltabb erkölcsi fogékonyságú olvasók Ian Flemingje. A siváran köznapi körülmények között, börtönben, londoni külvárosban, a berlini fal mögötti NDK szürkeségében játszódó történet világa szöges ellentéte a Fleming-regények egzotikusan csillogó luxushelyszíneinek. Ugyanígy afféle anti-James Bond, a diadalmas mítosz-figura keserűen realisztikus ellenpontja Le Carré hőse, Leamas, az ügynök is, akit a „szabad világ” üdvére és dicsőségére eszközként használnak, kijátszanak, elárulnak és öngyilkos erkölcsi dilemmába szorítanak a saját megbízói (közöttük maga Smiley). Újfajta kémregény volt ez, amelynek kalapot emelt a magas irodalom: elnyerte a Somerset Maugham-díjat, Graham Greene kijelentette róla, hogy a legjobb kémtörténet, amelyet olvasott, J. B. Priestley pedig ezt mondta (azóta is gyakran idézett nyilatkozatában) a regényről: „Mesterien megírt könyv, atmoszférája akár a fagyos pokolé.”
Leamas odaveszett, Smiley megmaradt. Újra és újra feltűnő mellékfiguraként kapcsolta egymáshoz az újabb és újabb Le Carré-kémhistóriákat, például az 1965-ös Tükörháborút, melyben hősünk egy rivális angol kémszervezetet manipulál a maga szervezete, a „Cirkusz” céljaira. Ez a regény is a háború utáni német helyzethez kapcsolódik, a „szabad világ” és a „rab nemzetek” közötti határvonal a témája, amely a felosztott Németországot szeli ketté, mint ahogy a következő, az Egy német kisváros (1968) is, mely Bonnban játszódik (Le Carré egy ideig itt dolgozott a brit külügyi szolgálat kötelékében, később Hamburgban volt brit konzul). Igaz, ebben az utóbbi könyvben elsősorban Nyugat-Németországról, revansizmusról, neonácizmusról és a háborús felelősségről esik szó, a posztsztálinista NDK ezúttal kimarad a látótérből; de talán éppen ezért adhatták ki 1974-ben magyarul is, hogy azután egészen 1990-ig, A kém, aki bejött a hidegről megjelenéséig ez legyen itthon az egyetlen magyarul olvasható Le Carré-regény.
Smiley, az előnytelen külsejű, gátlásos és félszeg, karrierben-házasságban egyaránt ügyetlen antihős, végül a hetvenes években lép elő a háttérből. Le Carré három vaskos regényében, a később magyarul a meglehetősen semmitmondó Az áruló címmel megjelent Tinker, Tailor, Soldier, Spy-ban (1974), Az iskolásfiú, aki tudja, mi a becsületben (1977) és a Smiley népében (1980) éppen Smiley alakjának, világának és élettörténetének a megrajzolásával ér fel írói pályája csúcsára. Itt adja meg végleges formáját a maga sajátos világának: a Le Carré- vagy inkább Smiley-országnak. A külvilág előli rejtőzködés félhomályos világa ez: a „kinti” élet reális körvonalai a nemzetközi kémháború macska-egér játékának paranoid álom- és képzeletvilágában oldódnak fel. Az ellenség – a korábbi regény, a Tükörjáték címe is erre utalt – önmagunk titkos vágyképeinek a tükre, ahol is mi az ő képzelgéseinek vagyunk az élősdijei, mint ahogy ő a mienkéi; elmosódik itt minden határvonal jó és rossz, hűség és árulás, tény és képzelet, reális helyzetértékelés és fatális hallucináció között. Olyasféle művészi látomás ez, s ugyanolyan hiteles erővel hat az olvasóra (miközben persze nem tudhatjuk, hogy tényszerű értelemben mennyi igaz mindebből), mint – népszerű szinten – Raymond Chandler Kaliforniája, vagy – magas irodalmilag – William Faulkner Yoknapatawpha-megyéje.
Nem véletlenül került az előző mondatban egymás mellé Chandler és Faulkner: Le Carré ebben a trilógiában végleg otthont teremtett magának mindkét világban. Egyrészt eltanulta, folytatta, felülvizsgálta (és kiforgatta eredeti öntelt birodalmi gőgjéből) a klasszikus brit kém- és kalandregényt, azt a hagyományt, amelyet Erskine Childershez (A dűnék rejtélye, 1906), John Buchanhoz (Harminckilenc lépcsőfok, 1915) és társaikhoz köt az irodalomtörténet. Egyiküket Le Carré a maga szellemi ősének ismerte el, mégpedig írói nevének megválasztásával. William Tufnell Le Queux-nek hívták az illetőt, 1864 és 1927 között élt és működött újságíróként, kémként és olvasmányos regények rendkívül sikeres és gazdag írójaként; könyvei közül az 1894-ben megjelent Az 1897-es nagy háború Angliában és az 1906-os Invázió 1910-ben érdemel különösen figyelmet. Francia eredetű neve – le queux – „sorok”-at, „vonal”-akat jelent; John Cornwell ezekből egy másik alakzatot, le carré-t, azaz „négyzet”-et formált magának.
Másrészt ugyanilyen fesztelenül tartják a Smiley-regények a rokonságot az angol regényírás magas irodalmi hagyományaival is, régebbről elsősorban Joseph Conraddal, közelebbről Graham Greene-nel. Kalandhoz és egzotikumhoz mindkettőjüknek sok köze volt, de a hűtlenség, árulás, bukás és erkölcsi megsemmisülés nagy egzisztenciális témáihoz még inkább. Le Carré regényei voltaképpen nem is titkolják a szomszédságot: nagyon is jól látható, hogy világuk határos A titkos ügynök vagy A csendes amerikai és a Szerepjátszók világával.
A Smiley népében aztán véget ért George Smiley több évtizedes párviadala ellenlábasával, titkos hasonmásával és jobbik-rosszabbik énjével: Karlával, a szovjet katonai elhárítás vezetőjével. Smiley győzött, mint ahogy néhány évvel később győzött a „szabad világ” is (pontosabban a „szocialista világrendszer” feltétel nélkül letette a fegyvert). Le Carré számára ez a győzelem íróilag határozottan pirrhuszinak bizonyult, ugyanis a hidegháború befejeződésével gondosan felépített és regényről-regényre újjáteremtett világa egyik napról a másikra elvesztette irodalmi hitelét. Egy utolsó angol-szovjet „tengelyű” kémregénnyel, az Oroszország-házzal búcsúzott 1989-ben a témától, majd hozzálátott a poszthidegháborús világ aktuális szörnyűségeinek a feldolgozásához. Nemzetközi fegyver- és kábítószer-kereskedelem: Az éjszakai főnök (1993), Oroszország háborúja Csecsenföldön: A mi játszmánk (1995), a „világcsendőr” USA és a harmadik világ: A panamai szabó (1996), az orosz maffia: Single&Single (1999), Afrika, AIDS, globális korrupció: Az állhatatos kertész (2000). Jó regények ezek is, de nem olyan jó regények: olvastukkor az ember – irodalmi cinizmusát önmaga előtt is restellve – már-már visszasírta George Smiley-t, berlinifalastul, Karlástul, mindenestül.
Egészen addig, amíg el nem olvasta a cikket, amelyet John Le Carré néhány héttel 2001. szeptember 11. után a Frankfurter Allgemeine Zeitungban tett közzé az új antiterrorista világrendről (a Népszabadság is hozta a 2001. okt. 18. számban). Én elolvastam és megnyugodtam. Az élet ismét kisegítette az irodalmat, újra van igazi, nagy, globális, jól mitizálható borzalom, a maga szörnyű dilemmáival és tragikusan felemás erkölcsi megítélhetőségével. Le Carré újra elemében van: hozzáláthat az új hasadtlelkű antihős, egy újabb dicstelen keresztesvitéz alakjának a megformálásához. Legfeljebb nem George Smiley-nak hívják majd az illetőt…
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/10 20-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2707 |
