Bodolai László
Az információ hatalom. A kémfilmek azonban nem osztják meg ezt a hatalmat a nézőikkel: gondosan titkolják, hogy a kémkedés nagyrészt unalmas aktamunka. Ki is hinné el nekik: a háborúk véget érnek, a gyanakvás soha.
Miközben a részben Budapesten forgatott, hidegháborús kémfilmként beharangozott Kémjátszma telt házakkal megy a mozikban, egy átvilágító bíró arról nyilatkozik, hogy a média vezető személyiségeinek átvilágítása nehézkesen halad, a közismert kalandor, filmszínész, életművész büszkén vállalja elhárítótiszti múltját, és az egyik kulturális hetilap empatikus interjúval rehabilitálni próbál egy ügynök múltja miatt lelkiismeretfurdalásba belerokkant írót. Az előbbi események is hűen illusztrálják, ha közvetlenül nem vagyunk is érintve, a közelmúlt történelmén, a politikai csatározásokon, a médián, és főként a filmeken keresztül mennyire részese életünknek a titkosszolgálatok megközelíthetetlen világa. A világrészeket átfogó játszmákat, a mindenre kiképzett szuperügynököket, a kalandos titkos akciókat, a mindent tudó igazolványt, a földrészeket átszövő konspirációt és összeesküvési elméleteket szinte már kliséként felhasználó filmekkel csak ritkán szembesít bennünket néhány, halálosan unalmas jelentéseket tartalmazó forrásmunka, vagy rosszabbik esetben egy hideg, kivédhetetlen számítással beszervezett, a rendszerváltással cserbenhagyott és önmagát ronccsá marcangolt „ügynök” kálváriája.
Az éberség kora
A múlt rendszerben nem okozott különösebb nehézséget titkosszolgálatokkal kapcsolatos élményre szert tenni. 1987 őszén egy kisebb társasággal az egyik videó moziban – a hivatalosan vetített Terminátor után – megnéztük Alan Parker Fal című filmjének egy agyonmásolt kópiáját. Néhány napon belül bemértek mint illegális vetítésszervezőt, és az akkori munkahelyem, egy isten háta mögötti falusi iskola tornatermi öltözőjében egy piros Zaporozsecen érkezett elhárítótiszt titkos kihallgatáson hosszasan faggatott, hogy a filmben gyaláznak-e vörös csillagot. Ijedten bizonygattam, hogy nem, védekeztem, hogy a filmet Dél-Afrikában betiltotta az apartheid rendszer, és forrásként megjelöltem a Magyar Rock-lexikon ezt igazoló szócímét a p betűnél, a tiszt egy kissé elbizonytalanodott, de azért megígérte, lesz az ügynek folytatása. Lett is, valamilyen jogcímen később megbüntettek engem és a videó-mozi üzemeltetőjét 500-500 Ft-ra. Az összeg – az akkori fizetésem negyede - éppen egy Indiában nyomott bakelit Pink Floyd lemez ára volt a város egyetlen hifi butikjában. Miután már túl voltam az első James Bond-filmen, a Moonrocket maszek-stúdiós monológgal szinkronizált, mellette még németül és szlovákul beszélő, török és arab feliratos videókazettáján, sokáig tűnődtem: a James Bond film sztorija a groteszkebb, vagy az elhárítást bevetni a műsoron kívül levetített Fal miatt.
Az akkori belső elhárítás felvilágosító munkájával, ostoba, kémveszélyre figyelmeztető plakátjaival – a Zsaru Magazin „másolni tilos” felirattal utánközli némelyiket mostanában – és a barátaim által elmesélt, erőtlen beszervezési kísérleteivel még végigkísérte a rendszerváltásba torkolló katonaságot. A rendszerváltást követően a Stirlitz, a Nem kell mindig kaviár, a Hód-könyvek, a Fülesben megjelent Mata Hari képregény és néhány Albatrosz könyv, valamint a politika által sugallt képet fokozatosan törte meg a teljes James Bond kollekció DVD-n, a Mission Impossible 1-2, a Multiplexek és kereskedelmi adók ügynökös-akciós B filmjei. Mellettük a megismerhető valóságot a kölcsönösen elhangzó ügynökvádak, a C-típusú átvilágítás, egy-egy kósza interjú leköszönt titkosügynökökkel, a Nyírfa-ügy, az álcázott akcióként Trabantját és véletlenül önmagát is felgyújtó titkosszolgálati tiszt, a híres-hírhedt külföldi szolgálatok webes megjelenései, és a feltört NBH honlap képviselik.
A szolgálatokat övező titokzatosság és a részben belülről gerjesztett misztikum nagyban közrejátszott a működésükkel kapcsolatos téveszmék kialakulásában, amelyek terjesztésében jelentős szerepet játszanak a kémkedés világát alapul használó vagy az „ügynök” vonalat történetükbe beleszövő filmek is. Az információ hatalom, ez régi közhely. Az információ megszerzésére és megvédésére az állam mindenütt megalkotta a titkosszolgálatokat. Hivatalosan – törvények által is – deklarált titkosszolgálati feladat a hírszerzés és elhárítás. A hírszerzés a külföldön végzett titkosszolgálati tevékenység, a köznyelv ezt nevezi kémkedésnek, bár ez a munka valójában korántsem csak klasszikus kémkedésből áll, ebbe a körbe tartozik a szabadon hozzáférhető információk – például újságcikkek – alapján készített elemzések készítése is. A klasszikus kémfilmekben leggyakrabban szereplő hírszerző szervezetek a Moszad (Izrael), a CIA (USA) és az MI6 (James Bond) és persze a KGB. Stirlitz idejében (őt valós személy, a híres Ábel ezredes alapján formáltak meg), aki Berlin után az Egyesült Államokban folytatta szakmáját, és lebukása után a lelőtt amerikai U2-es kémrepülőgép pilótájára cserélték be, a KGB még GPU néven futott.
Az elhárítás célja egyrészt a másik állam kémtevékenységének felderítése, kezelése és esetleges visszafordítása, illetve a belső ellenségre– politikai szélsőségek, szervezett bűnözői körök, egyes politikai kultúrákban az ellenzék vagy akár a „földönkívüliek” – irányuló információszerzés. A filmekben legtöbbet szereplő kémelhárító szerv az FBI, nálunk a Nemzetbiztonsági Hivatal, de ha felidézzük A Sakál napját, ott egy rendőrnyomozó üldözte a titokzatos bérgyilkost. Magyarországon a múlt rendszerben szintén a rendőrség (belügyminisztérium) kötelékébe tartozó III/III-as ügyosztály végezte a belső (rendszerellenes megnyilvánulásokra irányuló) elhárítást, a III/II-es a kémelhárítást, a III/I-es hírszerzést.
Talán azért, hogy a filmekben minél több szerv titkos ügynökeit lehessen szerepeltetni, általában mind az elhárításnak, mind a hírszerzésnek megvan a polgári és katonai változata is. Egyszer megpróbáltam összeszámolni a filmekben szereplő amerikai titkosszolgálati szerveket, nyolc-kilencnél feladtam, bár lehetséges, hogy a pontatlan fordítások is megnövelték a számukat. Legjobban nekem Steven Seagal mint környezetvédelmi titkosügynök tetszett…
A szolgálatok céljaik eléréséhez általában úgynevezett titkosszolgálati eszközöket vesznek igénybe, mint például emberekkel vagy elektronikusan végzett megfigyelés, lehallgatás, különleges technikai eszközök, fedett tisztek, „beépített ügynökök” használata, ügynökhálózat építése, az elmaradhatatlan titkos akciók, és így tovább, kimeríthetetlen ötletekkel ellátva forgatókönyvírókat, amelyek filmes megvalósításához a realitás – mivel azt csak a bennfentesek ismerik, és ők nem nyilatkozhatnak róla – ritkán szab határt. Ezeket az eszközöket nem csak az állami titkosszolgálatok használják, hanem a maffia és a különböző terrorszervezetek is, sokszor egymástól lopva az ötleteket – elég, ha csak a leszerelt KGB-s tisztek és az orosz maffia sokat szellőztetett kapcsolatára gondolunk. Állítólag a rendszerváltással elbocsátott titkosszolgálati tisztek egy részét itthon is a szervezett bűnözés szívta fel, talán nem is áll tőlünk annyira távol a Ronin világa.
Ügynökök ne kíméljenek!
Hogyan, és miért választja valaki ezt a hivatást? Wes DeMott volt FBI ügynök amerikai író, az Árnyak című politikai krimi szerzője egy interjúban kifejtette: „végül az FBI-t választottam, talán mert tetszett, hogy jelvényem lehet és fegyverem”. Graham Greene – állítólag kalandvágyból – egy ideig valamelyik titkosszolgálatnál dolgozott, regényei egyes elemeit az ott szerzett élményekből merített. Miként lehetünk munkatársai valamelyik titkosszolgálatnak? Ha megnézzük a CIA, FBI, vagy akár az NBH honlapot, a szolgálatok részletesen ismertetik a jelentkezési feltételeket, amelyek nagyjából megegyeznek: állampolgárság, 35 év alatti korhatár, feddhetetlenség, diploma, nyelvtudás, megfelelő fizikai és egészségi állapot, pszichológiai alkalmasság. Nagyjából annyi, amennyit egy átlagos munkahely is megkövetelhetne, szó sincs teljesíthetetlen elvárásokról. Gyakorlatilag bárki beadhat egy önéletrajzot, ha követelményeknek megfelel, és van egy nyitott státusz, máris megvan a jelvénye meg a fegyvere, s kellő képzelőerővel egy globális, titkos játszma résztvevőjének érezheti magát. Persze más kérdés a civil ügynökök beszervezése. Ez a hivatásos „operatív” tisztek feladata, a hálózatépítés a titkosszolgálati munka alapja. Ezt a két kategóriát előszeretettel keverik a filmek, amely félreértés az ügynök szó eltérő használatából is ered: míg az angolszász szolgálatoknál és a filmekben is általában a hivatásos tiszteket nevezik ügynöknek, nálunk az információszerzésre beszervezett civileket. Hálózati ügynök bárki lehet, akit kiválasztanak, rászállnak, és burkolt erőszakkal, pénzzel vagy hazafias kötelezettségére apellálva beszerveznek. Az 1984 Nagy Testvére nem csak a teleképen keresztül tudott mindent a polgárairól, erre a célra még ott voltak az ismerősök, rokonok családtagok; elég a gyakran felhasznált abszurditásra, a szüleit feljelentő fiúra gondolni. Az ügynök vagy besúgó hálózat a leghatásosabb titkosszolgálati eszköz. Ennek ellenére a civil ügynököket kevésbé védi az anyacég. Ezt jól érzékeltette a Kémjátszma a cserbenhagyott keletnémet ügynökkel, és a Kémkedés ára című izraeli film – a témáról szóló egyik leghitelesebb alkotás – , ahol saját hibájának palástolása céljából egy nem jogszerűen beszervezett ügynököt dobott oda a Moszad az amerikai elhárításnak, A Cégben a főszereplő csak saját módszerei visszafordításával tudta magáról lerázni az őt beszervezni próbáló, és ezzel veszélybe sodró FBI ügynököt. Az Éj anyánk rádióriporterének kálváriája öngyilkossággal végződik. Szórakoztatóbb, de kevésbé vidám befejezésű történet a nyolcvanas években színdarabban is feldolgozott Okudzsava regény, a Merszi, avagy a Sipov kalandjai, amelyben a cári titkosrendőrség abszurd működését tárja fel. Sipov, a titkosrendőr feladata Tolsztoj gróf megfigyelése. Az „akcióra” kapott pénzt feléli, Tolsztoj gróf közelébe sem jut, de hogy létét igazolja, abszurdnál abszurdabb titkos jelentéseket küld főnökeinek, amelyek fiktív voltuk ellenére Tolsztoj gróf meghurcolásához vezetnek. Hasonló esett itthon is megtörtént: Moldova börtönkönyvében megemlít egy sikkasztásért lecsukott elhárítótisztet, akinek védekezése szerint az volt a „legendája” – szakzsargonban ez egy akcióhoz kreált háttértörténetet vagy felépített ál-személyiséget jelent –, hogy pénzes külföldinek mutatkozzon… Graham Greene porszívóügynökből titkosügynökké vált „havannai embere” porszívótervrajzokat küldözget főnökeinek térképként. Persze megtörténhet, hogy a hivatásos ügynököt szervezi be például egy terrorszervezet, mint Az elnök különgépében, vagy egy fontos ember mellé beépített „szeretőn” keresztül próbálnak a terroristák belső információkhoz jutni, mint A Sakál napjában. A bemért ügynök visszafordítása – szakzsargonban a „játszma” – közkedvelt módszere a szolgálatoknak.
A filmek – a honlapokon ismertetett lehetőségeken kívül – a hivatásos ügynökké válás számtalan módját bemutatják. A Kémjátszmában Bishopot a vietnámi háborúban szúrja ki későbbi felettese, becserkészi, mintha civil ügynököt próbálna beszervezni, és végül felajánlja neki a hivatásos lehetőséget. A kémkedés árában a szereplők önként jelentkeznek Moszad ügynöknek, de a kemény próbatételek után csak kevesen jutnak át a rostán. A Rózsák szövetsége hírszerző főnöke árvaházakban választja ki a legjobb embereit; ezt az ötletet később más filmek is alkalmazták. A piszkos tizenkettő diverzánsait – ez a film is súrolja a klasszikus kémfilm kategóriát, hiszen egy titkosszolgálat által szervezett akcióról szól – börtönből válogatták, bár ők inkább a beszervezett ügynök kategóriába tartoztak. A Nyikitában szintén bűnözőkből faragtak mindenre elszánt ügynököket, és a Dominó elv bérgyilkosát is börtönből halászták elő. Gilliam antiutópiájában, a Brazilban Jonathan Price eleve az egyetlen létező munkahelyen, a központi titkosszolgálatnál dolgozik, és családi kapcsolatait felhasználva lép egyre feljebb a ranglétrán. James Bond már ügynöknek született. Az X-akták Mulder ügynöke önként jelentkezett, családi indíttatásból. Az Enigmában és A keselyű három napjában civil matematikusokat, nyelvészeket, bölcsészeket jelölt ki a Cég egy részfeladatra. A Szárnyas fejvadász főszereplőjét egyszerűen legyártották.
A Cég titka
Ha már hivatásos ügynökként dolgozunk valamelyik – főleg egyesült államokbeli – szolgálatnál, a filmek üzenete alapján a megszerzett különleges tudás ellenére közel sem érezhetjük magunkat biztonságban. A már említett Wes DeMott interjúban az ex-ügynök író a következőképpen nyilatkozik: „Mi, amerikaiak szeretjük az összeesküvés-elméleteket: az embereket még ma is foglalkoztatja, hogy ki ölte meg John F. Kennedyt, és sokan bizony valamilyen kormányzati eltussolást sejtenek a háttérben. A társadalom többsége gyanakodva tekint a mindenkori kormányra.” Az előbbi megállapítás igazságtartalmát hűen tükrözi a legtöbb, titkos szuperügynököt szerepeltető amerikai film. Az általános alaptörténet szerint adott egy felső köröktől – nem egyszer a Cég vezetésétől – kiinduló összeesküvés, és az azt leleplező – többnyire cserben hagyott, útban lévő, likvidálásra ítélt – titkos ügynök. Egy, a Dominó elvben elhangzott párbeszéd egyenesen Kafka Peréhez hasonlítja a cserbenhagyás filozófiáját. Mindenképpen bűnös vagy, még ha kiválasztottnak érzed is magad, hiszen valójában törvénytelenségek sorozatát követed el, csak éppen állami felhatalmazással, és csak a szerencséden múlik, ha nem ér utol a titkosszolgálatok kiismerhetetlen belső Törvénye. A Cég – démonikus hatalom törvény feletti eszközökkel és kiválasztott emberekkel. Saját létét igazolandóan néha kénytelen feladatokat kreálni magának, ezért ha úgy látja jónak, zavargásokat kelt, terrorakciókat szervez. Ezt a balsejtelmet nagyon sok film osztja.
A Dominó elvvel ellentétben a legtöbb filmben a magára maradt titkos ügynök győz, leleplezi az összeesküvést, esetleg a világméretű konspirációt, a végén pedig megdicsőül, és nem egy távcsöves puska célkeresztjében várja sorsának beteljesedését a tengerparton, s nem is a barátja kínzószékében végzi, mint a Brazilban. A keselyű három napja még nyitva hagyja a befejezést, az Utánunk a tűzözön és a fantáziadús című Életre-halálra (Szökevény 2) az ügynökök erkölcsi győzelmével végződik. Az X-akták sorozatban és a sorozatból készült mozifilmben többször előbukkan az összeesküvés motívuma. A filmek sugallata szerint az összesküvéseket persze nem feltétlenül állami szinten szervezik. A másik nagy ellenség, az államok felett álló multinacionális vállalatok – mivel kevésbé kontroláltak és sokszor nagyobb anyagi forrással rendelkeznek – gazdasági pozícióik megerősítése és a politikai hatalom megszerzése érdekében szintén kiépítik saját titkosszolgálatukat. A hálózat csapdájában célzatosan Bill Gatesre emlékeztető fő pretoriánusa egy mindent befolyásolni képes számítástechnikai rendszer segítségével próbálja a hatalmat megszerezni. A film utalásaiban bizonyára közrejátszottak a Microsofttal és az Intellel kapcsolatban többször felröppent és nem mindig meggyőzően cáfolt híresztelések, melyek szerint egyes általuk gyártott processzorok és programok Internetre kapcsolódva alkalmasak lehetnek a felhasználók számítógépeinek megfigyelésére. A hálózat csapdájának ötletén jelentőset csavar a Mátrix, ahol már az érzékelhető valóságot is számítógépek generálják. Ez már a hálózat abszolút csapdája, épp ezért volt érthetetlen a virtuális világ virtuális ügynökeinek látszólagos tehetetlensége, hiszen mi sem lenne egyszerűbb, mint egy a maiaknál jóval tökéletesebbnek bemutatott és minden bizonnyal naplózott rendszerben megfigyelni és irányítani valakit.
Az ügynököket szerepeltető akciófilmek egyik sokat alkalmazott sémája a kilépett, kirúgott, nyugdíjba vonult ügynökök aktivizálása. Itt már általában szó sincs a klasszikus kémtevékenységről, a jól kiképzett, de visszavonult ügynök véletlenül olyan szituációba kerül – terrortámadás, emberrablás –, amelyből csak különleges tudása segítségével tud szabadulni. Ezekben a filmekben általában kevésbé szab határt a pirotechnikusoknak az akció titkossága: ami robbanhat, az robban is. Az ügynök itt a westernek magányos hőseként működik, csak a fegyverek tűzereje és a díszlet változott. Ebbe körbe tartozik a Steven Seagal filmek nagy része: a Kód neve: Merkur, Az 52-es utas és a Férfias játékok, bár ebben a filmben erőteljesebb szerepet kapott a titkosszolgálati háttér, a látványosan, műholdról közvetített titkos akcióval érzékeltetve a CIA technikai felsőbbrendűségét. Kedves paródiája a megfáradt ügynök „aktivizálásának” a Macskafogó. Grabowsky, a megcsömörlött szuperegér – mint egy visszavonult, legendás hírű békebíró egy westernfilmben – csak hosszas könyörgés után vehető rá az újabb akcióra.
Ha kiöregedett kémek vagyunk, sok jó nem vár ránk. A hidegháború megszűntével, az új ellenségkép keresése mellett, ismét megjelent a pénzért mindent vállaló, gazdátlan ügynökök, a Ronin szamuráj metaforájával ellentétben korántsem hősieses világa. A Ronin szerint a jó ügynök az mindig „aktív”: ha nem áll mögötte a Cég, akkor semmiben sem különbözik bűnözőktől vagy a terroristáktól. De így is jobban jár, mint Godard-nál a Németország kilenc (új) nulla Berlinjében magányosan kószáló ottfelejtett Stasi ügynök. A már említett A Rózsák szövetsége legképtelenebb ötlete az ügynök-pihenő. A filmben a második világháború után a nagy szervezetek közös összefogással a kémek számára titkos üdülőtáborokat hoztak létre. Ezeken a luxusszigeteken az ügynökök háboríthatatlanul pihenhették ki fáradalmaikat egy-egy akció közben, vagy visszavonulásuk után – együtt kártyázgatva egyébként szigorúan titkos ellenségeikkel –, feltéve, ha nem jártak úgy, mint a Tű a szénakazalban és az Enigma német ügynöke a késve vagy rosszkor érkező tengeralattjáró menekülést felvillantó közelségében.
A szolgálatok legjellemzőbb tulajdonságát – pedig általában nevükben is benne van – láthatóan nem szeretik a kémfilmek. Pedig a kémelhárítás és a hírszerzés valójában kalandoktól mentes bürokratikus hivatal, papírhalmokkal, dossziékkal, kartotékokkal, szigorú belső szabályokkal és többnyire unalmas hivatalnokokkal. Bármilyen furcsa, épp ezért a Brazil – minden abszurditása ellenére – az egyik legvalószerűbb kémfilm. A túlbürokratizált, a totális megfigyelést láthatóan kevés hatásfokkal végző szervezet – amely szerint az is bűnnek számít, ha valaki maszek fűtésszerelőt hív – csak a kisember meghurcolására, félelemben tartására alkalmas, a terrorizmussal nem tud semmit sem kezdeni. Elég, ha egy csótány beleesik a csontváz-írógép dizájnú nyomtatóba, alapjaiban rendül meg a rendszer. A totális, titkosrendőr-állam paródiát borzongatóbbá teszi az, hogy a film egy olyan országban készült, ahol közel sem tapasztalhatták meg annyira a titkosszolgálatok nyomasztó mindenhatóságát, mint Európa keleti felén. Talán el tudjuk képzelni, milyen lehetett egy szolgálat működése ebben a régióban… Éppen ezért, és a témával kapcsolatos háborús élményei miatt az angolszász kémfilmek világát nagyon találóan jellemezte ismerősöm, Kemo Spahic, a bosnyák mélységi felderítők leszerelt kiképzőtisztje a szarajevói Apolló moziban, a Mission Impossible II-ről kifelé jövet: Disneyland.
A demokrácia általában megpróbálja visszaszorítani a szolgálatok túlburjánzását, de minél keletebbre utazunk, annál érzékelhetőbb jelenlétük. Keleti kémfilmmel még nem találkoztam. Pakisztánban néhányan egyenesen titkosügynökként mutatkoznak be az állomáson várakozó hátizsákos turistának, Szíriában száz kilométerrel arrébb rákérdeznek a hotelban, hogy az előző helyen miért nem így írtad le a neved. De ott legalább egyértelműbb a helyzet, és ha odafigyelünk, talán nem kerülünk olyan kellemetlen szituációba, mint az a magyar filmrendező, aki egy kevésbé biztonságos arab országban vendégként útifilmet forgatva komornyiknak és sofőrnek nézte a stáb védelmét önként elvállaló magas rangú belügyi tisztet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/10 14-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2704 |
