Békés Pál
Korunkban, amikor a szépirodalom elsődleges „haszna” az, hogy afféle szüzsé-depóként szolgál a filmipar számára, ritka és örömteli élmény, ha egy regény filmváltozata megközelíti az alapmű színvonalát. Ritka és örömteli élmény, ha úgy jöhetünk ki a moziból: a vásznon mindvégig láthatatlanul, ám jól érzékelhetően ott lebegett egy író szelleme is.
„Jegesszívű bábjátékos” – így nevezte magát élete egyik utolsó interjújában Vladimir Nabokov, az orosz anyanyelvű, angolul naggyá lett, hányatott élete során németül és franciául is publikáló nagy emigráns, akit üldözőbe vett a XX. század s így nem csupán országról országra, hanem nyelvről nyelvre is vándorolt-menekült. Az interjú Svájcban készült, Nabokov utolsó menedékhelyén, hegyek közé szorult tengerszem partján, olyan vidéken, ahol a Végzetes végjáték (más címen A Luzsin-védelem) című 1930-as regénye játszódik. A „jegesszívű bábjátékos” saját vélekedése szerint érzelem nélküli tárgyilagossággal fordul hősei felé, s tárgyszerű pontossággal, elfogulatlanul rángatja zsinóron bábjait. Az író joga, hogy azt állítson, amit akar. Az olvasó joga, hogy azt olvassa, ami írva vagyon. A rendezőé, hogy saját olvasata szerint hangszerelje az irodalmi mű nyomán készült filmjét. És Marleen Gorris filmjére nem jellemző az érzelemmentesség.
A regény és az adaptáció a Como-i tó partján álló patinás szállodában gyűjti össze szereplőit és a Nabokov-életmű visszatérő motívumainak jelentős részét.
Luzsin, az orosz emigráns sakkvilágbajnok-jelölt itt mérkőzik régi riválisával, a francia nagymesterrel, itt találkozik valahai oktatójával, egyben karrierje kisiklatójával meg a káprázatos Nataliával, aki új medret szabhatna életének – ha volna még élete.
A sakk – az értők számára – mindig is az emberi élet és küzdelem metaforája volt, a villámsebességgel kombinálni képes nagy játékos pedig hadvezéreket felülmúló stratéga, a filozófia és a matematika éteri tisztaságában fürdőző poétaféle – vagyis mindaz, ami Vladimir Nabokov maga. Hiszen nem sok választja el a bábjátékost a sakkjátékostól.
Luzsin utolsó játszmájának lépései egybeesnek egy töredezett, a gyermekkori traumákat feldolgozni képtelen lélek végső egyensúlyvesztésének stációival. Amikor francia sakkpartnere és új, első és egyetlen szerelme szeme láttára kiugrik a szálloda ablakán, zsebében ott lapul az utolsó tiszta pillanatában papírra vetett győztes lépéskombináció. A nemes ellenfél hajlandó lejátszani a „posztumusz mérkőzést”. A halott bábjait Natalia vezeti; az összegyűrt, sáros papírról – Luzsin végrendeletéről – olvassa a lépéseket. A Luzsin-védelem bevonul a sakktörténelembe; káprázatos kombináció, tulajdonképpen igazi életmű. Egy összeomló nagy elme utolsó tiszta villanása, mely – Luzsin kivételével – bárkit megóv a szárnyakon vezetett támadásoktól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/09 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2686 |
