Ágfalvi Attila
Nemcsak Amerika, a Bakony is lehet példázatos. Sorsmodellek Coentől Klöpflerig.
Az utóbbi időkben mintha elharapózóban lennének a világ mozitermésében a példázatok. Megjegyzendő persze, hogy a filmek, melyeket ezzel a sommás kijelentéssel akarnék közös nevezőre hozni, korántsem a klasszikus értelemben vett tantörténetekkel, tézisdrámákkal, és a hasonló, kiüresedett, a divatból megérdemelten kikopott zsánerekkel tartanak rokonságot. Az újfajta példázatok könnyedebbek, izgalmasra formáltak, nemegyszer ironikusak. A csoport egyik szélén a Rohmer-féle, formailag minimalista, nemegyszer tévéjáték-szerű (gyengébb kiadásában néha tévéjáték-mélységű), elegáns, vígjátéki elemeket filozófiaiakkal keverő, úgymond „franciás” típus áll, már vagy negyven éve. A másikon pedig a legeslegújabb Hollywood, a legeslegáptudétebb David Fincherrel: a Játsz/mával, a Harcosok klubjával az élen, de a szívünknek kedvesebb példák közül megemlítendő a Coen-fivérek, mondjuk A férfi, aki ott sem volt című munkája is. Közös bennük, hogy az izgalmas cselekmény, a stílusbravúrral felérő formai megvalósítás mellett-mögött egy nagyon egyszerű, elemi erkölcsi dilemma jelenik meg, ami a főhősök egzisztenciájának alapkérdéseit érinti, s melyekre azoknak kiélezett helyzetben kell választ adniuk. Mivel a magyar filmen ez az értő kezeken nemessé váló filmtípus eddig jószerivel hiányzott (a hasonlóképpen leírható filmek többségét politikai, történelmi, társadalmi vagy más jellegű szimbólumok nehezítették el, emelték más, többnyire nézők tömegei által megközelíthetetlen dimenzióba), így igazán örvendetes, hogy az El Niñóval ennek a filmtípusnak egy könnyedén filmezett, magyaros ízeket is tartalmazó képviselője készült el Klöpfler Tibor munkája nyomán.
Kárló, a feleségével és kisded gyermekével egy nyolcadik kerületi szükséglakásban éldegélő fényképész valahol a Bakonyban napfelkeltét fényképez valami samponreklám céljára. Már itt, az expozíció során találkozunk a film egy különös ellentmondásával: a hajnali természet látványa, a korai füvezés következményeként fellépő rosszullét, eszméletvesztés, a saját egzisztenciájuk értelmében való megrendülés kétséges színvonalú megjegyzésekre indítja a jelenet szereplőit (például: „Émelyítő, hogy részt veszek a mocsokban, ami a világból piacot csinál”), és ez bizony ebben a formában nem éppen eredeti, inkább kínos. Másfelől azonban Klöpfler és Vecsernyés János operatőr képei, az Albinonitól kölcsönzött, arcpirítóan hatásos Adagio, az egész képsor hangulata olyan filmes értékekkel bír, hogy képes a feszengést elmulasztani, és a saját világába bevonni a nézőt. Ez a kétfajta, nem kevés önellentmondást magában rejtő stíluselem, a pátosztól fertőzött realizmus és a kicsi dolgokra, a közvetlen környezetre és a Balaton-felvidék szépségére összpontosító, és így „megemelkedő” képi világ a sztori további szakaszaiban is hol gyengíti, hol – gyakrabban – erősíti egymást. A film akkor javul fel egyértelműen, amikor a kezdeti kevercshez a finom (ön)irónia társul kötőanyagul: a fényképész a lerobbant panzióban kádjában mossa magáról a korai kelés fáradtságát, amikor is a szomszéd szobában folyó veszekedés végére egy falon áthulló, Kárló lába közé a vízbe leérkező lövedék tesz pontot. Ez már szerencsére nem indítja további magvas tanulságok levonására hősünket, hanem egy futó családi veszekedés, majd könnyes kibékülés után a kis család hazafelé veszi útját. Még nem is sejtik, hogy már elindult (Szabó Győző és Dóczy Péter kiváló alakításában) egy kéttagú, botcsinálta, ám elszánt bankrabló-csapat. Hősünk éppen magyaros alkut folytat a lepukkant kocsijában elakadásjelző háromszöget és egészségügyi csomagot kereső, szintén eléggé magyaros és lepukkant rendőrökkel az őket megillető megvesztegetés mértékéről, miközben a bankrablók célhoz érnek, és pár tízmillió forinttal távoznak a közeli postahivatalból. Nóra, Kárló felesége pikniket javasol a közeli románkori templomromnál, és le is telepednek hármasban a kisdeddel. Amint az már sejthető, itt futnak össze a szálak és a szereplők, a rablók éppen Kárlóék autóját akarják ellopni, hogy körözött járművük helyett azon folytassák a menekülést, amikor a rendőrség (illetve csak a páros egyik fele, miután másikukat Gryllus Dorka mint útszéli kurtizán igen szemléletesen elcsábította egy körre) rajtuk üt. A dulakodás végeredményeként egy leütött rendőr, két megkötözött bankrabló, a halálosan rémült házaspár, a hol kedvesen mosolygó, hol csecsemősen durcás kisgyerek, az eltűnt kocsikulcs és a több millió forintos zsákmány alkotta helyzet áll elő, valamint a dilemma: mi legyen most?
Hogy Klöpfler Tibor sokkal több – filmek sorával bizonyíthatóan – nagyszerű operatőrnél, az ennél az erdei jelenetnél egyértelművé válik: az eléggé valószerűtlen helyzeten biztos kézzel vezeti végig amúgy is remeklő színészeit, megmutatva, hogy nem véletlenül nyert annak idején rendezői díjat a 2000-es Filmszemlén. A néző, ha nem is könnyedén, de alapvetően rossz érzések nélkül siklik el olyan apróságok felett, hogy hogyan tudja a törékeny Tóth Ildikó többször is ártalmatlanná tenni az erőteljes felépítésű gengsztereket, nem töpreng el különösebben azon sem, hogyhogy nem akad a bekapcsolt rádiójú rendőrautó nyomára az amúgy méterekkel arrébb elhúzó többi rendőr. A helyzet feszültsége ugyanis nem annyira realitásából ered, és nem is a tisztán elméleti dilemmából, hanem a lendületes filmes megoldásokból, így aztán végig szórakoztató tud lenni, nem emelkedik az elmélet légüres magasságaiba – ezért is bátorkodtam az írásom elején említett neves alkotók példájával előhozakodni. További értéke a filmnek, hogy a helyzet ugyan megoldódik, a szereplők további sorsa megnézhető a moziban, viszont az erkölcsi alapdilemmára (ami nem kis részben éppen a „megoldás” miatt áll elő) nincs megnyugtató válasz a filmben – látszólag mindenki jól jár, de a feszültség fennmarad, senki nem lehet biztos benne, hogy megússza az eseményeket. A főhősnek az expozícióban elhangzó kifakadására nincs megoldás, a pénz, s a vele járó jobb életkörülmények sem az.
Visszatérve a bevezetőben vázolt, napjaink példázat-ízű filmjeit csoportosító gondolatmenethez, úgy gondolom, az El Niño minden látszat ellenére a Coen-filmekkel hozható rokonságba. Természetesen költségvetés terén nem versenyezhet azokkal, de realizmust iróniával és talányossággal keverő módszere, stílusa emlékeztet rájuk. Ami kifogást emelhetek ezzel az eljárással szemben, az éppen ezeknek a stíluselemeknek egymást gyakran kioltó hatásában van: ahogy Coenéknél néha súlytalanná, meseszerűvé, máskor pedig inkább formai játékká egyszerűsíti filmjeiket ez az eklektika, úgy az El Niño stíluskeveredése sem tűnik mindig indokoltnak, végiggondoltnak; az akciók látványossága, a sztori fordulatossága nem éri el a multiplex-ingerküszöböt (még akkor sem, ha a Valami Amerika sztárjával próbálja eladhatóvá tenni az igen szerencsétlen reklám), az elemelt, példázatos mondandót pedig gyakran lerontják a realistán rendezett, valószerűnek látszani akaró részletek. Van azonban egy színész az egyenletesen magas színvonalon teljesítő csapatban, aki minden stílusban képes úgy játszani, hogy alakítása hiteles, árnyalt és egyéni, a szerepből csak rá és erre a filmre jellemző egészet formál. A köztudatba talán úgy ment át, hogy Tóth Ildikó annak idején a Jadviga párnája – szerintem színpadias és gyorsan romló – szerepéért kapta a Szemle színészi díját, holott az El Niñóban nyújtott alakításáért sokkal inkább megérdemelte.
Mindent egybevetve az El Niño képes megmutatni, hogy a mozivalóság nem egyezik „a valósággal”, hanem annak gazdagabb mása, és ez alkotói mesterségbeli tudását dicséri. A kisgyerek az eseményeket értelmezni még nem tudó tekintete így némileg párhuzamba állítható a néző tekintetével, aki fizikailag szintén passzív, érzelmileg azonban nagyon is aktív résztvevője a filmeknek, ha a mozi illúziókeltő hatása megfelelően működik. A magyar filmek nem kényeztetnek el bennünket ezzel az egyszerű, de fontos élménnyel, úgyhogy örüljünk, hogy néha, mint az El Niño esetében, azért ez is megtörténik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/09 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2679 |
