Joó Tamás
Stőhr Lóránt
Az El Niño groteszk bűnfilm, iróniáját a kamera szabadsága adja.
– Bár az El Niño története krimi, nagyon is személyes hangvételű alkotás. Mi inspirála erre?
– 1996-ban született a kisfiam, ez volt az első motívum. A következő lökést az adta, hogy 1997-ben rengeteget lehetett olvasni és hallani az El Niñóról. A harmadik impulzus az volt, hogy 1997 nyarán jártam az Aszófő mellett található zsávolyi templomromnál, és azon kezdtem el rögtön agyalni, hogyan lehetne ebből a helyszínből kihozni igazi, egy időben, egy térben játszódó drámát. Először húszperces rövidfilmet akartam írni az ötletből, amiben csak a templomkerti epizód volt meg. Aztán írtam meg hozzá a felvezetést, amelyben megismerjük a szereplőket.
– A filmet a 2000-es filmszemlén láthattuk először, aztán a bemutatóig eltelt két év.
– A jogdíjakkal voltak gondok, ki kellett a zenét cserélni, és akkor már hozzányúltam a vágott anyaghoz is. De ennek nem kellett volna ilyen sokáig tartania.
– Mit változtattál meg a filmszemlés verzióhoz képest?
– Több helyen rövidítettem, így például kivágtam az expozícióból, hogy clochardként én is énekelek-gitározom az Astoria aluljárójában. Azon kívül kicsit visszafogtam a narrációt. Szabó Győzőnek is volt egy monológja, amikor reggel felébred a bankrablás előtt, de a két narrációs sík túl sok volt nekem.
– Mennyiben jelentett új rendezői feladatot a profi színészekkel foglalkozás a Lakatlan emberhez képest, ahol amatőrök játszották a szerepeket?
– Élveztem, hogy színészekkel dolgozhatom, akikből bármit ki lehet hozni. A casting során, amit egészen intim módon, egyedül csináltam videokamerával, a színészeknek egyetlen mondatot kellett többféle stílusban elmondaniuk; elképesztően jó dolgokat műveltek. De a forgatás is óriási élmény volt. Tóth Ildikó például egészen más az életben, mint amilyen ez a szerep. A három nővérben és a Ködben nagyon szép volt, de én tudtam, hogy nem ilyen karaktert akarok, hanem egy kicsit őrült és enervált nőt. Elkezdtük őt sminkben megdolgozni, kimélyítettük a szeme alatt a karikákat, mintha sokat dohányozna, és Ildikó, amilyen hihetetlenül érzékeny nő, levette ebből, hogy mit akarok.
– A zene mindkét filmedben fontos szerepet játszik.
– Amatőr zenész vagyok, gitározom és zongorázom. Az El Niño első számát, amit az aluljáróban playbackről énekel egy nő, én szereztem és éneklem. A zene szórakozás és hozzá is tartozik a filmkészítéshez. De mivel nekem ez annyira fontos, az első verzió talán túl is volt zenélve. Az eredeti verzióban például Albinoni Adagiójának Doors-féle feldolgozása szól, miközben a horizont fölött egy műanyag nap jött fel, és ez együtt túlságosan humorossá tette a jelenetet. Én viszont azt a halálélményt is szerettem volna érzékeltetni, amit az összes hallucinogén anyag használatakor átélünk. Egyszerre próbáltam emelkedett és ironikus lenni. Az új verzió szikárabb, de talán kevésbé jön át az irónia.
– Az iróniának és a halálnak ez a keverése a Veszett a világ egyik utolsó jelenetére emlékeztet, amiben a röhejes kinézetű jótündér biztatja életre a Nicolas Cage által alakított figurát.
– Csak a legnagyobbaknak sikerül filozofikusan komoly témáról úgy filmet csinálni, hogy közben röhögni is lehessen, ezért áll hozzám nagyon közel Woody Allen. Én is az élet nagy kérdéseiről szeretnék filmet készíteni, ezért is vannak alanyi hősök a filmjeimben, de közben humort is igyekszem belevinni a dologba. A Lakatlan emberben ez jobban kijött, pedig az igazi romantikus történet szerelemről és barátságról, de a főszereplő Bolyki László viccesen csetlik-botlik benne. László Zsoltból kevésbé tudtam kihozni az iróniát az El Niñóban, így azt a narrációba próbáltam belecsempészni.
– Te írtad a forgatókönyvet, zenét is szereztél hozzá, nem gondoltál arra, hogy magad fényképezd a filmet?
– Dehogynem. Már amikor a jelenetet írom, arra koncentrálok, hogyan fog megjelenni a vásznon, ezért tudtam, hogy a plánozást úgyis én fogom kitalálni, akárkivel dolgozom együtt. Azt is elhatároztam, hogy a forgatáskor már pontosan kell tudnom, hogy mit akarok, ezért előző héten mindig elkészítettem a teljes snittlistát. Normális esetben ennek így kellene mennie, ám a magyar rendezők nagyobbik része nem kényszeríti magát arra, hogy képekben fogalmazzon, hogy plánokból építsen fel egy jelenetet. Először akkor éreztem, hogy végre van egy rendező, aki tudja, hogy milyen képekben akar fogalmazni és nekem csak az lesz a dolgom, hogy fényekkel, hangulatokkal megcsináljam azokat, amikor A tekerőlantos naplójának forgatása előtt Dettre Gábor motívkeresővel jött a műterembe. Visszatérve az El Niñóhoz: amikor kétszer egymás után találkoztam Vecsernyés Jánossal, aki ki volt éhezve játékfilmre, mert ő akkor főleg reklámban utazott, éreztem, hogy van ebben valami sorsszerű, és őt választottam a feladatra.
– A főcímen a te neved is szerepel az operatőrök között.
– A kurva jeleneteit én vettem fel, mert Jánosnak el kellett mennie, a sárkányrepülős képeket pedig inkább átengedte nekem.
– Szinte minden általad fényképezett filmnek nagyon karakteres színvilága van.
– Nekem kezdetektől fogva mániám volt, hogy bele kell nyúlni a képbe, ami mostanában látszik igazolódni a reklámban és a klipekben. A televízió olyan mennyiségben nyomja ránk a képeket, hogy valahogy stilizálni kell. Már a videóra forgatott Rock-térítőben borzasztóan élveztem, hogy vágás közben a mixeren tekergethetjük a színeket, a Lakatlan emberben még roncsoltam is az anyagot, mintha archív lenne. A Céllövöldében az emlékképek kicsit melegek, barnásak, míg a jelenben játszódó börtönjelenetek hideg kékek, a Rám csaj… pedig végig kékes színben van tartva. Mindkét esetben fekete-fehérre fotóztam és színesre kopíroztam a filmet. Az El Niñónál is gondoltam rá, hogy fekete-fehér legyen, aztán színesre forgattunk, végül mégis több jelenetet majdnem fekete-fehérbe húztam vissza. Nem hiszem, hogy egy filmet csak így vagy csak úgy lehet elkészíteni. Nekem nagyon tetszik, amit Szomjasék csináltak vagy ami a Kísértésekben van, hogy az egyik jelenet színes, a másik fekete-fehér. Szerintem nagyon üdítő ez az átjárhatóság videó és film, fekete-fehér és színes között.
– Anyagi okokból forgattátok S-16-osra a filmet?
– Inkább esztétikai okai voltak ennek a döntésnek. A 16-os szalag átírása ma már nem okoz gondot, mert olyan minőségben tudják felnagyítani, hogy nem esik szét a kép, mégis olyan anyagszerűsége, szemcsézettsége marad, ami nekem nagyon bejön. Még fontosabb, hogy az El Niño intim, kamarajellegű film, aminek forgatását könnyedebbé teszi egy kicsi, könnyű kamera. Én mindig szerettem közel menni a színészhez. Az egyik legszebb operatőri munkának Koltai Sutyi laza kézikamerás képeit tartom az Ajándék ez a napban, de az is fantasztikus, amit a Wong Kar-wai Bukott angyalkákban a nagylátószögő objektívvel elértek a színésszel való intim kapcsolat megteremtésében. Szintén nagyon tetszik, amit Kamondi csinált a Kísértésekben, hogy a nagyközelik digitális videóra készültek, a tágabb képek pedig 16-os filmre. Legközelebb szívesen dolgoznék ezzel a módszerrel, mert a színészekkel való munkát a videó felszabadultabbá teszi, a totáloknál viszont fegyelmezettebben kell dolgozni. Ha a színész elé odarakunk egy hatalmas 35-ös kamerát, akkor biztosan másképpen játszik, mintha S-16-ossal vesszük őt. Nem véletlen, hogy a Dogmások digitális videókamerával dolgoznak. Ez elképesztő szabadságot jelent. A Dogma nyomán teljesen megdőlt a jelenet plánozásának ortodox rendszere.
– A Dogma még sehol nem volt a nyolcvanas évek végén, amikor te a Rock-térítőben, majd a Lakatlan emberben meg merted tenni azt, hogy videóra forgass nagyjátékfilmet.
– Amikor 1984-ben végeztem a főiskolán, vettem egy csöves VHS-kamerát, aminek egészen sajátos színvilága volt. Az jött be nekem a videónál is, amiért a fekete-fehérhez is vonzódom: a hiányosságaiból fakadóan nagyon karakteresen kell megcsinálni a képeket, hogy jól nézzenek ki. Úgy kell komponálni, hogy leválasszuk a tereket egymásról, hogy egyértelmű, semleges háttér előtt legyen a szereplő. A videó aztán teljesen felszabadított engem. Hívtak kamerázni Európa Kiadó-, Neurotic-koncertekre, megmutattam a felvételeket Xantus Jánosnak és ebből született a Rock-térítő ötlete. Nagy szabadságot jelentett, hogy volt egy saját kameránk, amivel akkor mentünk forgatni, amikor akartunk. A technikusok viszont teljesen idióta ötletnek tartották, hogy VHS-re forgassunk és azt írjuk át filmre.
– Az amatőrizmussal való játék, aminek a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig volt egy nagy felfutása, az előző évtized második felében fokozatosan visszaszorult. A két filmed között is érezni vélem azt a váltást, ami a közbeeső nyolc-tíz évben a magyar filmben lezajlott. El tudod képzelni, hogy a következő filmedet a Lakatlan ember „amatőrizmusával” készítsd el?
– Ezek az „amatőr” munkák akkoriban egy szűk réteget céloztak meg, ez ma már nem tartható. Olyan filmeket kellene forgatni Magyarországon, amelyek külföldön is érthetőek. Az viszont felmerült bennem, hogy újra azzal a szabadságfokkal forgassak filmet, amivel akkoriban. Ismét csak a Dogmát hoznám fel követendő példának, ahol az „amatőrizmus” üde audiovizuális jellege kultuszfilmet teremthet.
– Xantust kivéve minden rendezővel csak egyetlen film erejéig dolgoztál együtt. Pedig kiváló munkákat adtál ki a kezedből, a Céllövölde fényképezéséért több díjat is elnyertél.
– Az operatőri munkáim során mindig volt valami rivalizáció a rendezővel, úgy éreztem, hogy nem csinálhatom meg az elképzeléseimet, amitől hisztis és rosszkedvű lettem. Azért is kezdtem el rendezni, mert a fényképezés nem elég nekem, nem tudom megtalálni benne magam. Úgy érzem, attól, hogy rendeztem két filmet, hogy megcsináltam a saját magam dolgait, most már alázatosabb tudnék lenni, és jobban tudnám szolgálni egy másik ember ügyét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/09 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2678 |
