Pápai Zsolt
A SF nehézsúlyú íróit a technika csodáinál mindig is jobban izgatták az alternatív világok, az emberi sors fantasztikuma. Philip K. Dick és Steven Spielberg különvéleményei.
Mesterséges úton termelődő képekkel és virtuál-valóságokkal csurig töltött, hiperreális világunk egyik legnagyobb hatású és legeredetibb gondolkodású költője és filozófusa a húsz éve elhunyt Philip Kendred Dick sci-fi író. Munkái közül néhány már vászonra került (Szárnyas fejvadász; Az Emlékmás; Az elhagyott bolygó; Imposztor), de művei inkább csak inspirációként szolgáltak a rendezők számára. Steven Spielberg hasonlóképpen tett: Különvéleményének cselekménye egy kasszasiker-várományos hollywoodi darab esetében korántsem meglepő módon, alapvetően tér el a forrásául szolgáló novellájétól.
A valóság sivataga
„A valóság lényege, hogy akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne” – írta egyszer Dick. A mintegy három tucat regény és több mint száz novella szerzője példásan egyenletes színvonalú oeuvre-je mellett abban is különbözött a hozzá hasonlóan tudományos-fantasztikus irodalmat művelő kortársainak javától, hogy a technikai fejlődés lehetséges konzekvenciáinak taglalása helyett a „valóság” természetének letapogatása állt érdeklődése középpontjában: életművének valamennyi darabja voltaképp egy-egy újabb kísérlet a gumifogalom definiálására. Az alkotófolyamat hatékonysága érdekében írói ténykedése során magát élete végéig különböző spannungokkal – elsősorban amfetamin-származékokkal – stimuláló Dick kontrollálhatatlan erők irányította világában visszatérő figurák az olyan hétköznapi emberek, akik a véletlen szeszélye és a vaksors kiszámíthatatlansága – tehát nem önnön éleslátásuk – miatt szembesülni kénytelenek a realitás délibábjával, ahogy a Helyreigazító csoport című novellában olvasható: „látják széthasadni a valóság anyagát”. A realitás rejtett arcainak megismerése azonban – mert lehetetlen eldönteniük, hogy melyik igazabb és igazibb a többinél – nem a megvilágosodáshoz segíti, hanem árnyékvilágba veti őket, a frissen szerzett tapasztalatok bedarálják valamennyiüket.
Dick irodalmi jogállásának meghatározásához a látszólag paradox realista sci-fi szerző megjelölés áll legközelebb. Mint egyik kritikusa megjegyezte, munkái olvashatóak a 19. századi realista próza posztmodern variánsaként és populáris irodalmi termékekként, ekképpen hidat képeznek a hagyományos (és avítt) terminológia szerinti tömeg- és elitkultúra között. Dicknél az alternatív világok egymást feltételezik, így a párhuzamos valóságok érintkezési terepe nem a végtelen – a párhuzamosok a posztmodernben találkoznak, a valóságspirálok önnön szimulációjukban érnek össze. A szerzőnek a Szárnyas fejvadász alapjául szolgáló Elektronikus bárány című regénye mellett egyik legtöbbet emlegetett írása, A Man on the High Castle jól illusztrálja ezt. A regény a második világháború alternatív befejezésének – a tengelyhatalmak győzelmének – lehetőségét tárgyalja. Japán és Németország felosztotta egymás között az Egyesült Államokat, ahol egy maroknyi csoport jelenti az ellenállás utolsó bástyáját. A dermesztő viszonyok között a náci Németországban megjelenik egy könyv, mely a világháború alternatív befejeződéséről szól, az antifasiszta koalíció győzelmét tételezve. Megérkeztünk: a valóság kígyója önnön alternatívájának farkába harap.
Mozgókép-szimuláció
A valóságszimulációk legfőbb tenyészhelye a hadiipar, illetve a hadsereg, ezért korántsem véletlen, hogy az egyébiránt harcos antimilitarista szemléletű Dick számos munkája fegyveres testületek miliőjében játszódik. Az először 1956-ban a Fantastic Universe magazinban publikált Minority Report című, hosszabb – kétívnyi – elbeszélés cselekménye is e miliőben formálódik. A sztori 2054-be vezet, amikor a bűnüldözési technikák már olyan hatékonyak, hogy minden potenciálisan bekövetkező gyilkosság megelőzhető segítségükkel. A Precrimen nevű vállalat médiumai többé-kevésbé pontosan látják a közeli jövőt, és útmutatásaik alapján a cég rendőri testülete jár el a prognosztizált gyilkosságok megelőzése érdekében. A konfliktus akkor születik meg, amikor a Precrimen parancsnoki beosztású tisztje, John Anderton gyanúba keveredik, a médiumok egyik látomása ugyanis arról tudósít, hogy hamarosan merényletet fog elkövetni. Sarkában a saját embereiből verbuválódott üldözők hadával, Anderton nekiindul, hogy újraépítse romokban heverő jövőjét.
A menekülés a korai Spielberg-művek egyik vezérmotívuma, ezért úgy tetszik, a rendezőt a saját múltja iránti nosztalgia indíthatta a Különvélemény megrendezésére. A direktor Dick alternatív valóságokat firtató kérdésfeltevését érdektelenné fokozta le, és egy sci-fibe oltott thriller felé csúsztatta el a mesét: beavatkozásai nyomán az eredeti történet ötvenes éveiben járó, az átláthatatlan események erdejében űzött vadként bolyongó átlagpolgár hőséből szárnyaszegett, mégis keményöklű fejvadász lett, az egyszerű vonalvezetésű, de duplafenekű történetből pedig fineszes, ám egyrétegű „whodunit” krimi kerekedett. A film szerkezete nagy vonalakban a direktor legutóbbi fabuláját, az A.I.-t idézi: a három részre tagolt cselekmény első állomása szigorúan zárt térben játszódik, a második a főhősnek az addigi hibernált életéből való kitoloncolásával indul, míg a harmadik etapban a történet, ha nem is apokaliptikus, de az egész szép új világot újraformáló megoldásba fut be.
Azt, hogy valóban egyfajta nosztalgia vezette a rendező kameráját, jelzi a Különvélemény szintén a korai Spielberg-darabokra jellemző, terjengősségig vitt utalásrendszere. Az egyik imponáló szekvenciában a főhős búvóhelyéül szolgáló lerobbant belvárosi hotel emeletét fésülik át a szobáról szobára haladva kutakodó robotpókok. Az egyetlen beállításban felvett több perces jelenet – melyben felső gépállásból pásztázza végig az egyes szobákat a kamera – furmányos variáció Scorsese Taxisofőrjének és DePalma Az utolsó dobásának hasonló helyszínen játszódó epizódjaira, kétségtelenül helye van a filmben, azonban a direktor itt nem áll meg, és allúziókkal sűrűn megpakolja moziját, a Harmadik típusú találkozásokat és Szárnyas fejvadászt éppúgy idézve, mint A klónok támadását (!).
Spielberg inkább önmagát panorámázza, mintsem az eredeti elbeszélés tárgyát. Az artisztikus képekkel – bravúros fényképezés-technikával, parádés speciális effektusokkal – tálalt filmben abból a már-már szervilizmussal határos áhítatból, melyből Kubrick emlékének kijutott az A.I.-ban, Dick nem sokat kap: az író örök problémája – a realitás igazi természetének kifürkészhetetlensége a valóságopciók lehetetlenül nagy száma miatt – csupán érintőlegesen kerül elő. Spielberg Dickhez képest alternatív tudatállapotban forgatott: Különvéleménye szimplán a mozgókép szimulált valóságát kínálja, de a Dick-féle, valóságszimulációk uralta világkép felvázolásával adós marad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/09 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2672 |
