Korcsog Balázs
A politika és a közélet konfliktusai mellett az izraeli film a magánéletre is figyel. – Vetítéssorozat az Örökmozgóban.
A könyv népe – Mohamed, az iszlám vallás alapítója nevezte így egykor Izrael népét. Az idők folyamán e mondás valóban prófétai szózatnak bizonyult, kettős értelemben is: eredetileg a Könyv, a Szentírás, a Biblia népeként; később pedig – tágabb és átvitt értelemben – a könyveket szerető, az írás- és olvasástudó népként. Az izraeli filmművészet azonban – már amennyiben a filmtermés egy szeletének alapján ilyen általános megállapításokat tehetünk – a mohamedi mondás semelyik értelmében sem a könyv népeként ábrázolja, korántsem a kiválasztott népként vagy az isteni kinyilatkoztatás népeként mutatja be a zsidó állam – amúgy is meglehetősen heterogén összetételű – lakosságát. A magyar zsidó vallási élet doyenje Izrael egyik legfőbb szellemi és kulturális problémáját éppen abban látja, hogy Izraelben a könyv egykor volt népe manapság gyakorlatilag könyvet nem olvasó néppé válik. Az utóbbi évek izraeli filmjei is mintha erről az igen összetett és elgondolkodtató folyamatról tanúskodnának.
Izraellel kapcsolatban mindig is az volt a – meglehet, nem kellőképpen megalapozott – véleményem, hogy ennek a szűnni nem akaró háború és terror tépázta kis országnak már nem sok köze van az európai (és észak-amerikai) civilizációra és kultúrára olyan nagy hatást gyakorló, mi több – a görög–római kultúra és a kereszténység mellett – annak egyik szellemi alapját jelentő zsidó kultúrához, az elsősorban kelet-közép-európai – a német, a szláv (a lengyel, az orosz) és persze a magyar kultúrához szorosan kötődő – zsidó szellemi élethez. (Izraelhez hasonlóan e filmeknek is – a közel-keleti sajátosságokon túl – sokkal inkább egyrészt amerikanizált, másrészt egyfajta délies, mediterrán jellege van.) És nemcsak Izraelnek nincs már sok köze az európai zsidó szellemiséghez és kultúrához, hanem az utóbbi évek izraeli filmjeinek sem: az Örökmozgó Filmmúzeumban május végén bemutatott izraeli játékfilmek csak megerősítették ezt az érzésemet. Nyomát sem találjuk ugyanis bennük a szellemi és bölcseleti kérdéseknek, a művészeti és kulturális problémáknak, a például Woody Allenre olyannyira jellemző entellektüel „köldöknézegetésnek”. Akkor mi marad? Az örök téma: a szex és a szerelem. Az emberi érzelmek és kapcsolatok kusza hálója, a családi és egyéb magánéleti problémák kibogozhatatlan szövevénye. Mondhatni: Woody Allen filmjeinek alapképletéből, „a szellem és a szerelem”-ből az utóbbi évek izraeli filmjeiben csak egy marad: a szerelem. Szerelem – Tel-Avivtól Afuláig. E filmek egyik fő sajátossága éppen az, hogy a külvilág: az izraeli politika és közélet, az arab-izraeli konfliktus a filmek hátterébe kerül, és egy-egy utalástól vagy villanásnyi beszűrődéstől eltekintve szinte teljesen észrevétlen marad. Tehát a szereplők belső világa, magánélete kerül előtérbe: a hősök lelki-érzelmi, szerelmi-szexuális és családi élete áll a középpontban. Domestic dramas: házi konfliktusok, családi drámák – az angol-amerikai sajtó is többnyire így jellemezte e filmeket.
Az új izraeli filmek másik fontos sajátossága az, hogy az ősi hagyományok és a posztmodern Izrael konfliktusát a modern filmművészet eszközeivel mutatják be, tehát mintegy a váltás, a modernség és posztmodernség határmezsgyéjén járnak. A filmekben a tradíció, a szokások és a törvények egyrészt a mai világgal, a multikulturális Izrael hétköznapjaival, másrészt a szerelemmel, az érzelmekkel, azaz magával az élettel állnak szemben.
A hat izraeli játékfilm közül művészileg a Kései házasság (Dover Kosashvili, 2001), a Kadosh (Amos Gitai, 1999) és a Yana barátai (Arik Kaplun, 1999) emelkedik ki; a másik három film: az Afula expressz (Julie Shles, 1998), az Őrült szerelem a Nana utcában (Savi Gabizon, 1995) és a Vulcan Junction (Eran Riklis, 1999) művészileg meg sem közelíti az előbbiek színvonalát.
A Kései házasság egy izraeli grúz család története. A film cselekményének középpontjában a krisztusi korba lépő főhős, Zaza nősülési problémája áll, aki családja minden erőfeszítése és a házasságközvetítők igyekezete ellenére sem talált magának feleséget. Az agglegény Zazának titkon azonban van egy állandó szeretője, egy nála idősebb, elvált, marokkói asszony, akivel együtt szeretne élni. A család persze hallani sem akar a dologról, mivel fiuk ezzel felrúgná a grúz hagyományokat. A szülők Zazát végül egy másik nőhöz adják: a film a csaknem tragédiába torkolló esküvői szertartással fejeződik be. A Kései házasság a rendező önelemző, pszichoanalitikus drámájaként értelmezhető: a fiúhős ödipális kötődését, a két örök rivális, anyja és a szeretett nő közti vívódását ábrázolja, illetve – az alkotói szándék szerint legalábbis – a zsidó-keresztény kultúrára jellemző monogámia kérdését feszegeti; a film eleji sikertelen leánykérés, a hosszadalmas ágyjelenet, majd a családi kikosarazás, s végül a kényszeresküvő tragikomikus ábrázolásával is hangot adva a Közel-Keleten honos többnejűség iránti fogékonyságának. Az önéletrajzi elemekben bővelkedő filmben Kosashvili szinte teljesen azonosul hősével, amit még az is megerősít, hogy Lilit, Zaza anyját a rendező Lili nevű (amúgy nem is színésznő) anyja alakítja.
A Yana barátai két alijázó (Izraelbe kivándorló és ott letelepedő) orosz család történetét, a régi-új hazába való be(nem)illeszkedésének problémáját mutatja be. A főhősnő, Yana és újdonsült férje csak most érkeztek Izraelbe, ám a férj nem sokáig bírja, és elhagyja már állapotos feleségét, majd az első adandó alkalommal – persze minden megtakarított pénzükkel együtt – visszaszökik Oroszországba. A Yana által bérelt lakás másik lakója Eli, egy fiatal videófilmes srác, aki igyekszik támogatni és vigasztalni a magára maradt ifjú asszonyt. Ez olyannyira sikerül is neki, hogy csakhamar egymásba szeretnek, és egy légiriadó során – az összezártságot és egymásrautaltságot kihasználva – össze is jönnek: a gáztámadás miatt elszigetelt szobában, gázálarcban ölelkező párt mutató képsorok a film talán leginkább megindító jelenetei. A másik család, a szovjet veterán nagypapával betelepülő orosz família éppen Yanáék szomszédjába költözik. A családfő a tolókocsis nagypapát utcai koldusként kihasználva próbálja biztosítani családja megélhetését. A két família története akkor fonódik össze, amikor kiderül, hogy a hadirokkant nagypapa Yanáék szállásadónőjének egykori kedvese. Az idős pár ismét egymásra talál, s úgy tűnik, Yana sorsa is jobbra fordul Elivel. A Yana barátainak érdekességét az adja, hogy Eli fekete-fehér amatőr filmet készít Yanáról, és ezeket a felvételeket mint filmet a filmben láthatjuk.
A Kadosh a legnagyobb izraeli filmrendező, Amos Gitai trilógiájának harmadik része. Az Izrael-trilógia első filmje, a Devarim Tel-Avivban, a Nap nap után című második rész Haifán, a Kadosh pedig Jeruzsálem ortodox negyedében játszódik. A film (melynek címe héberül azt jelenti: szent) cselekménye két szálon fut: két nővér, illetve két házasság tragikus történetét dolgozza fel. Rivka és Meir tíz éve él boldog házasságban, amelyet azonban mindinkább megkeserít az a probléma, hogy nem lehet gyermekük. Az ortodox felfogás szerint ugyanis a gyermektelen házasság törvénytelen, így a rabbi tanácsára Meir elbocsátja feleségét, aki előbb lelkileg, majd testileg is beleroppan a kegyetlen vallási parancsba. A film másik szála Rivka húgának, Malkának a történetét mutatja be, akit szülei hozzákényszerítenek egy olyan férfihez, akit nem szeret. Malka azonban más utat választ, mint nővére: Rivka beletörődik elnyomott, majd kitaszított sorsába, és végül meghal, Malka viszont fellázad sorsa és a törvény kegyetlensége ellen, elmenekül és elhagyja férjét azért a férfiért, akit igazán szeret. A Kadosh az ultraortodox közösség életét és rituális szokásait igen kritikusan, szinte „inautentikus” vallásként, az iszláméhoz hasonló vallási fundamentalizmusként ábrázolja. A film rádöbbentheti a nézőt, hogy a nőiséget és az anyai princípiumot elnyomó patriarchális társadalom, a szemet szemért elve, a vérbosszú és a vérségi kapcsolatok dominanciája mind-mind egy tőről fakadnak: egy kései, már hanyatlófélben lévő, szeretetre és megváltásra szoruló társadalom és vallás jellegzetes megnyilvánulásai.
Összességében igen különböző filmek ezek, ám a külvilágtól (a háborútól és a politikától) függetlenül alakuló érzelem, illetve a múlttal és a hagyománnyal való konfrontáció mégis összefűzi őket. S még valami: a filmes műfajok, illetve esztétikai minőségek határainak elmosódása. Hogy a filmek ingáznak – néha egy pillanat alatt hangnemet váltva – a tragikus kimenetelű családi dráma és a vígjáték, az érzelmes szerelmi történet és az erotikus mozi, a filmes lektűr és a művészi megoldásokban bővelkedő igényes produkció között. És az izraeli filmgyártás jelenlegi körülményei között ez már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/09 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2671 |
