Pápai Zsolt
Billy Wilder háborús filmje variáció Ernst Lubitsch Lenni vagy nem lenni című keserédes komédiájára.
A krónikák szerint 1947 végén, minden idők egyik legzseniálisabb vígjátékrendezőjének, Ernst Lubitsch-nak a temetésén a Billy Wilder és William Wyler között lejátszódott rövid beszélgetés során előbbi mentorát, utóbbi viszont a halál infámiája miatt lezárult életművet, az el nem készült filmeket siratta. Kollegájának szavai sokáig lidércként ingerkedtek Wilderrel, és talán ezzel is magyarázható, hogy a negyvenes évek elején Hollywoodban habkönnyű komédiákkal induló, ám röviddel később hiperrealista művekkel jelentkező rendező az évtized vége felé mind aktívabban fordult ismét a vígjáték felé.
Igaz, csak bő tíz évvel később cövekelt le végérvényesen a zsánernél, az ötvenes évek elején forgatott opusai némelyikében már erősen érezhető a lubitsch-i hagyomány átörökítésének szándéka. Így az 1953-ban született A 17-es fogolytáborban is, mely igazi Lubitsch-tapintású darab, sőt, voltaképp variáció a mester Lenni vagy nem lenni című, Varsó náci megszállása idején játszódó keserédes komédiájára. Wilder mozija egy második világháborús német hadifogolytáborba kalauzol, ahol az egyik barakkban a foglyok ráébrednek, hogy besúgó van köztük, ám az áruló utáni hajsza kétes eredménnyel jár. A klasszikus bűnbakképzési sztorit terítő – az államokbeli kommunista boszorkányüldözési hullám tetőzésének évében készült – film már a meséjével Lubitsch fabulájára rezonál, hiszen ahhoz hasonlóan egy vákuumhelyzetbe vetett közösség túlélési stratégiáit panorámázza, sajátos stílusban. A rémisztő díszletek között formálódó, életképszerű helyzetekből építkező cselekmény fő kötőanyagát a humor képezi, de a felszín vérvalódi rémdrámát takar.
A hangütésbeli hasonlóság mellett további analógiák is észlelhetőek a Lenni vagy nem lenni és A 17-es fogolytábor között. A burleszkhősök egyenes ági leszármazottjainak tekinthető, csetlő-botló, szerző-mozgó alakok szinte valamennyien Lubitsch szellemiségének gyermekei, mi több, Wilder volt bátor egy karaktert – és az őt játszó színészt, Sig Rumant – egyszerűen átemelni idolja remekéből: Johann Sebastian Schulz (!) barakkellenőr minden gesztusával a Lenni vagy nem lenni emlékezetes figuráját, „koncentrációstáboros Ehrhardt”-ot idézi. A világtörténelem legnagyobb karriert befutott piktora, a kefebajszú osztrák tájképfestő egy gyilkosan ironikus jelenetben történő megidézése, vagy a nemi identitáscsere motívumának beemelése – amiből a film egyik legmulatságosabb, ugyanakkor szívszorító szekvenciája születik meg – szintén a lubitsch-i örökség része.
A 17-es fogolytábor mélyen merít a tradícióból, mégis hamisítatlan Wilder-opus. Nemcsak azért, mert a direktor munkáinak védjegye, a rejtőzködés, álcázás motívuma a történet jellegénél fogva nyomatékos benne, hanem azért is, mert számos filmnyelvi, illetve cselekmény- és színészvezetési fortéllyal operál. A sikeres Broadway-darabból forgatott mű három egységből áll, és az egyes felvonásokat két, dramaturgiai és vizuális szempontból is hatásos – a besúgó létezéséről tudósító, illetve a lelepleződését dokumentáló – plán választja el, pontosan illusztrálva Wilder azon nézetét, miszerint a hangsúlyos vágóképek adják egy film lelkét. Az elbeszélt események tétjét hangsúlyozza az az igen eredeti megoldás, hogy a főcím kivételével – hollywoodi produkcióktól szokatlan módon – nem diegetikus kísérőzenéként kizárólag dobpergést hallható. A mű legnagyobb meglepetése azonban, hogy a tipizált figurákkal teli közegben egy hús-vér lényt is színre léptet, akinek a vállán nem csupán a szereplők sorsa, de az egész film nyugszik: a kezdetben epizodistaként feltűnő, később centrumba kerülő, egyszerre hős és antihős Sefton a wilderi oeuvre egyik legeltaláltabb karaktere.
A 17-es fogolytábor az ötvenes–hatvanas évekbeli hollywoodi lágerfilmeknek és a mostanság divatos „holokauszt-vígjáték”-oknak is ősforrása, nélküle másképp nézne ki A nagy szökés vagy Az elrabolt expresszvonat, Az élet szép és az Életvonat pedig talán el sem készült volna. A mozitörténet egyik legbravúrosabb, érző szívvel vászonra vitt hommage-a mérföldkő a műfajok fejlődésében.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2002/08 58. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2652 |