Ágfalvi Attila
A magyar játékfilmekből nem áll össze Párizshoz, Berlinhez, Rómához hasonló Budapest-kép.
– Ha akár egyszerű nézőként, akár építészként felidézi a mozival kapcsolatos élményeit, milyen emlékei vannak azokról a filmekről, amikben hangsúlyosan jelenik meg Budapest?
– A két háború közötti filmek közül az Ez a villa eladó jut az eszembe, amiben az a bizonyos eladó villa éppen egy pasaréti vagy rózsadombi modern épület volt, vagy említhetem a Hyppolit, a lakájt is, azt a kastélyszerű, újgazdag épületet, amiben a főszereplők laknak. A Tabán, a Dunakorzó jelenik meg Karády-filmekben, de ezek nagy részét műteremben vették fel, csak kevés helyszíni felvételt láthatunk. A hatvanas években aztán megsűrűsödnek a filmes példák, a budapesti házak, a jellegzetes közterületek: presszók, kávéházak, bisztrók és egyebek tűnnek fel egyre nagyobb számban, különösen emlékezetesen a Szabó István-filmekben, a legizgalmasabban a Tűzoltó utca 25-ben, ahol egy XIX. századbeli átlag lakóház és a közvetlen környezete adja a keretét a benne lakó családok életének. Aztán van Kovács Andrásnak egy filmje, a Nehéz emberek, ahol nem maga Budapest vagy annak építészete látható, hanem egy építész: Zalotai Elemér. Zalotai őrült volt; az Óbudától Szentendréig tartó szalagház-terve kapcsán mint furcsa csodabogár jelenik meg, aki a bürokrácia meg nem értésébe ütközik. A későbbi rendezők közül Sándor Pál, Gothár Péter jut eszembe, akik számára szintén a terézvárosi, erzsébetvárosi hangulatok, kapualjak, udvarok, enteriőrök az izgalmasak. A furcsa az, hogy mindezek ellenére a magyar játékfilmekből nem lehet egy olyan Budapest-képet nyerni, mint amilyet más nagyvárosokról, Párizsról, Berlinről, Rómáról kaphatunk.
– Ennek a filmekből származó Budapest-képnek a kialakulásában vajon az építészetileg jellemző dolgok milyen súllyal esnek a latba? Lényegesek-e az építészeti vonatkozások, vagy inkább más, például a társadalmi szempontok határozzák meg a filmek miliőjét?
– Bármelyik példát idézem is magam elé, azt látom, hogy véletlenül sem a szakmailag, építészetileg fontos dolgok, újdonságok ragadják meg a rendezők fantáziáját, sokkal inkább az átlagos környezet; és nyilván nem az építészeti értékei miatt, hanem mert egyszerűen ez az élet színtere. Abszolút anonim, hétköznapi utcákról, házakról, enteriőrökről van szó; a Tűzoltó utca idézett lakóháza kapcsán is az a lényeges, hogy egy a sok ezer közül. A XIX. század végéről, a Monarchia korából származó építészet is valószínűleg azért tűnik fel olyan gyakran, mert Budapest jellegét talán még ma is ez határozza meg. A városi környezet a pesti oldalt jelenti, ráadásul sokszor nem a Belvárost, hanem inkább a külváros felé eső részeket. A budai oldalról inkább a két háború közötti korszakból lehet példákat találni, hiszen az 1945 utáni filmekben már nem téma a polgári középosztály életmódja.
– Az a tény, hogy a magyar progresszív építészet példái szinte teljesen kimaradtak a magyar filmekből, vajon nem annak köszönhető, hogy ez a fajta építészet soha nem volt igazán jellemző a budapesti építészet egészére? Mintha a Bauhaus-generáció által tervezett épületek csupán egy viszonylag szűk, kozmopolita réteg belügye, elszigetelt kísérlete lett volna?
– Ez nem így van. A legprogresszívebb építészek ugyan valóban csak kevés helyen hagytak nyomot; két kezemen meg tudom számolni, hogy például Molnár Farkasnak hány jelentős, izgalmas villája épült összesen. Viszont a korabeli építészetnek volt egy erős derékhada, amely nagy tömegben, jó minőségű épületeket épített. A Pasaréten, a Rózsadombon vagy akár a Sashegyen, a Gellérthegy környékén még ma is meghatározzák az utcaképet, de a pesti oldalon, a Pozsonyi úton, az Újlipótvárosban szintén összefüggő területen jelennek meg. Mennyiségileg ez nyilván nem hasonlítható össze az eklektikus bérházrengeteggel, de semmiképpen sem annyira elszigetelt, hogy ne lett volna feltűnő, ne lehetett volna filmekben felhasználni. Az ötvenes években, nyilvánvalóan propagandisztikus célokkal, aztán fel is tünedezik a korabeli építészet. A hatvanas évek elejéig tartó időszakban, amikor még nem a lakótelepek építésén volt a hangsúly, hanem egyfajta kísérletezésen, a belső területek modernizálásán, például a Rákóczi úti árkádosításon vagy a sortatarozásokon, a presszók kialakításán, akkor ezek elvétve még meg is jelentek a filmeken. Már csak azért is, mert az akkori fiatalabb generációk életérzésének kifejezői voltak, hiszen például a korabeli presszók az olasz, a skandináv design-t követték; fantasztikusan új, modern, divatos, világszínvonalú dolgokat. Aztán persze eltűnik a varázsuk; a nyolcvanas évek kritikusabb hangvételű filmjein már a lakótelep jelenik meg mint probléma.
– A külső részek tragikus városépítészetével párhuzamosan a belső kerületekben egy buherált, esztétikailag elrontott világ veszi át a hatvanas évek egységes városképének a helyét.
– Az irodalom már a nyolcvanas években felfedezi ezt a jelenséget, mindenek előtt Esterházy Péter említhetném, vagy Bodor Ferencet, a pesti snassz nagy szakértőjét. Ez az alapélmény a filmben a kilencvenes évek „roncsfilmjében” testesül meg. Szomjas, Grunwalsky, Szőke VII. kerületi történeteiben az épületekkel, utcákkal, presszókkal történik meg ugyanaz a végromlás és erőszak, amit Esterházynál a mindennapi beszélt nyelv abszurditása, szétesése fejez ki.
– Ön tanulmányt írt a pesti üzletportálokról. Ha végigmegyünk Budapest valamelyik főutcáján, mondjuk a Nagykörúton, és csak az üzletek küllemére figyelünk, ugyanezt a szétesettséget, zűrzavart tapasztaljuk. A harmincas évek utcaképe egységesebb volt, ez a filmeken is látszik. Mi ennek a magyarázata?
– Ennek több oka van. Az akkori kereskedők hosszú távra gondolkodtak: nem sajnálták a pénzt az árunak méltó keretet adó portálra és elegáns üzletbelsőre. Megkeresték a kor legjobb hazai építészeit és iparművészeit, akiknek alkotásai állták az összehasonlítást bármely világváros kereskedelmi építészetével. Talán a korstílus is egyértelműbb volt akkor, bár eleinte a neobarokk és az art déco volt a divat, és csak később terjedt el a modern portál, ami azután a harmincas évek derekára teljesen átformálta a főútvonalak földszintjét. Mára csak töredékei maradtak ennek az egyenletesen magas színvonalú, nagyvárosi környezetnek. Példaként említhetjük a berendezésével együtt megmaradt Münchengrätzi cipőboltot (Kossuth Lajos utca 15.), a Haas és Czjzek üzletet a Bajcsy Zsilinszky úton, az ERMA textiláruházat a Teréz körúton, vagy az egykori Lipcsei divatüzletet a Ferenciek tere és Kígyó utca sarkán, amely Modellházzá átalakított formájában látható a Filmvilág május számának illusztrációi között.
– Mennyire jellemző Budapestre az a kép, ami a magyar filmeken megjelenik? Gondolok például arra, hogy filmek tucatjait forgatták a Gozsdu-udvarban (az újabbak közül például a Glamúrt), holott az inkább egy poroszos, mondjuk Berlinben jellemző beépítési formának a példája.
– A Gozsdu-udvar valóban a berlini bérkaszárnyákra emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy ez azért nem „proliház” volt, hiszen éppen a gang hiánya miatt zárt lépcsőházból nyíló két-háromszobás polgári lakások kerültek bele. A filmeseket pedig talán azért vonzhatja, mert teljesen elvarázsolt környék; ilyen szempontból valóban unikum, bár Budapest tele van átjáróházakkal. A Gozsdu-udvar köztük is a leghosszabb, szerencsésebb megoldással, mint a szomszédságában lévők, amelyek a szokásos gangos rendszerben, irdatlan méretű udvarral és kilométer hosszú folyosóval épültek. Más kérdés, hogy az egész tömb rehabilitációra vár, a Madách-sétány terve 1903 óta megvalósulatlan, és a Rumbach Sebestyén utcai otromba bériroda-torony valószínűleg örökre zsákutcává változtatta.
Ha már a város rejtett értékeinél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a Csinibabában a készítők meglepő módon rátaláltak a Füvészkert mögötti Mávag-kolóniára: ez és az ehhez hasonló századelős lakótelepek, Albertfalván, a Gázgyár mellett és máshol, érdekes, kedves, sikerült, máig felfedezésre váró részei Budapestnek.
– Mi lehet az oka annak, hogy míg a múlt századi eklektika általában nosztalgiával jelenik meg a magyar filmeken, és sokan magyaros stílusnak látják, addig a jelenkor végletes összevisszasága megfoghatatlannak, gyökértelennek, fenyegetőnek tűnik azon a kevés filmes példán, amelyen egyáltalán megjelenik, hiszen sokan hajlamosak egyenesen ábrázolhatatlannak, filmes eszközökkel megragadhatatlannak látni?
– A múlt századi eklektika nem az egyes épületek példáján fontos, hanem abban, hogy városi szövetet, városkompozíciót tud létrehozni. Teljesen mindegy, hogy neobarokk vagy neoreneszánsz a stílus, a folyosószerű utcák, terek, fasorok, a ritka, de azért létező parkok a lényegesek. Sajnos, az utcák mérete, a spekuláció által létrehozott embertelen sűrűség a mai autóforgalom miatt mára működésképtelenné tette a várost, mégis mindenki úgy érzi, hogy ez a korszak, a Monarchia kora adja Budapest jellegét, mint ahogy Bécsét, Zágrábét, Lembergét is, így aztán ezekben a városokban jóformán mindenütt otthon érzi magát az ember. Tartozott továbbá ehhez az eklektikához egy olyan életmód és kultúra is, ami után ma áhítozhatunk csak. A világháborút követően ezek a belső kerületek megszürkültek, lerobbantak, a hetvenes évektől pedig beépültek a külső övezetek, de azt már nem lehet városnak nevezni: a hetvenes évek legnagyobb bűne volt az erőszakos iparosítás és lakótelep-építés. Ami pedig ma épül, abban a minőség még annyira sincs jelen, mint pár évtizeddel ezelőtt, legfeljebb zárványok formájában, amelyek – érthető módon – teljesen ismeretlenek maradnak az emberek számára. A szemük előtt bérirodaházak, bevásárlóközpontok, ilyen-olyan „city centerek” épülnek; persze ez is egyfajta városi környezet, de manipulált, irányított, ellenőrzött.
Végül is azt gondolom, mindennek ellenére ez egy élhető város. Ha párhuzamként Prágára gondolok, ami egy sokkal festőibb, több műemlékkel rendelkező, nagyobb tömegek által látogatott város, azt mondom, Budapest több szabadságot ad: nyitottabb, dinamikusabb, világvárosiasabb. Egyre inkább teret kapnak olyan spontán kezdeményezések – Mai Manó ház, Ráday utca, Liszt Ferenc tér és környéke, vagy olyan művészeti központok mint a MEO és az APA –, amelyek abszolút jó irányba viszik a várost. Csak legyen még több bátorság és vállalkozó szellem az emberekben.
A Budapest filmvárosról szóló cikksorozatunk (2002/5, 6) támogatója a Budapest Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/08 36-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2640 |
