Hirsch Tibor
Az állat a legkorábbi filmtéma: mindkettő mozog.
A Fekete Mária fabódéjának közepén kicsiny, kerek pódium, rajta fehér lovacska toporog. A fénykép – maga is ős-fotótörténeti ritkaság – mutatja magát a lovat, valamennyit sejtet lámpákból és stúdiógépezetből, a kamerát viszont nem engedi látni, ahogy kívülről leselkedik, és mozgóképre rögzíti azt, ami nem csupán mai, de egy évtizeddel későbbi fogalmaink szerint is mozgásmentes érdektelenség. Tudjuk, éppen ilyesmi fért bele Thomas Alva Edison Black Mary-nek csúfolt kísérleti stúdiójába. Kisbaba, ahogy – akárcsak a francia kollégánál – nála is reggelizik, a táncosnő, ahogy minden fölidézhető kellem nélkül pörög-forog, végtagjait dobálja, és persze az állatok. Okos kutya, bókoló cirkuszi póni. A mozgókép-történet első mozgóképei születnek itt a mozgás hiányának közönség számára fájdalmas frusztrációiból. A korai film olyasmiről készül, amit örökmozgónak ismerünk, és tessék, a baljós Fekete Mária névre keresztelt mozgás-csapda, úgyis, mint kinematográfiai műterem, foglyul ejti. Helyváltoztató képességű élet, a kezdetleges technika szemléletesség-korlátjaihoz igazodva helyzetváltoztató vetületében mutatja meg magát. Vibrál, hadonászik, vonaglik és táncikál. Azért mindenesetre mozog. Élőlény, ember is akár, melynek így, dobozba zárva, pódiumon produkáltatva, lényege a mozgás, mely mögött nincs szépségként megmutatkozó lényeg (hiába a szemrevaló táncosnő), van viszont autonómia és kiszámíthatatlanság (a Black Mary operatőre dehogy is keresne témájául pörgő-forgó szerkezeteket, ahogy emberi szabályok szerint zakatolnának az emelvényen).
Talán bizony a legkorábbi mozgókép-téma volna az állat. Nem emberi tárgy, és nem tárgy-alkotó ember. Egyiknél is, másiknál is a mozgás mögött ott a megfejtendő tartalom, ahogy masina, test és arc mesél gazdájáról és teremtőjéről. Ha akarom, persze az állat sem puszta fotogén felszín, a legelső, a legkezdetlegesebb képekről is tökéletesen megmutatja magát lényege: ha egyszer ő meg maga a mozgás. Mégpedig a legtágabb értelemben: az állati mozgás, maga az élet. Hiszen nem csupán térbeli ficánkolás ez, hanem időbeli is: növekedés van benne, lét és fajfenntartás az elején, mozgalmas pusztulás és bomlás a végén. Sok minden más is lesz majd a mozivásznon mocorgó állat: lesz majd képi metafora része, lesz majd hangulati elem, sokszínű felszín egyetlen szilánkja, mely egyedül vagy részletként utal a lényegre, lesz nagy fontosságú szimbólum önmagában, ahogy négylábú jelképként a fontoskodó dramaturg cselekménybe applikálja. De ami először és elsődlegesen volt: az mégiscsak mozgás. Olyan mozgás, melyet a technika máris korlátoz, azzal hogy megmutat. „Állati” esszencia, örökség a mozgókép születésének pillanatból, amikor a mozgás helyben-vergődés volt, vagy éppenséggel – más ős-műhelyben, másik kísérlet témájaként – gyors vágta, de kockánként és kimerevítve. Levegőben volna-e a galoppozó versenyló első és hátsó lába? E másik kamerás ember ismert korabeli problémája ugyanazt a szemléleti pozíciót sejteti a mozgó állattal szemben, mint amit a szűk edisoni műterem-doboz sugall. A Gép az Állatot elfogja, konkrétan vagy képletesen bekeretezi, hogy — mint az ugyancsak XIX. század végi civilizációs találmány, a közállatkert – korlátozva, de mégiscsak mozgásában megmutassa. Mutathatja akár már a felvétel pillanatában is „keretben”, ahogy a dobogón toporog, mint Edisonnál, de mutathatja a Murray-féle kísérlet képletesen keretbe zárt témájaként, ahol csak az elemzendő képkockák ejtik fogságba, ábrázolva és talán megcsúfolva lényegét.
*
A filmtörténet száz esztendős folytatásában azután – ha az állat az, ami: először filmszerű mozgás, másodszor eleven élet – ezzel az ellentmondással kell (és érdemes) kezdenie valamit az alkotónak. A filmművészet szemérmességét bizonyítja, hogy az élettel azonosítható állat és a felvevőgép találkozásáról mégis inkább a hely- és helyzetváltoztató bestia támadása-menekülése felől közelítve kapunk tudósítást. Heringek fickándoznak a hálóban Grierson képein, fóka rántja ki a szigonyt Flaherty eszkimóinak kezéből. A fickándozás, a farkcsapások ritmusa megtervezhetetlen. Vergődés – más néven élet – a filmcsináló ember rendezett projectjének halálos foglalatában. Ennél messzebb sokáig senki sem megy. Meglehet, azért sem, mert túl sokáig, legalább fél évszázadig a filmművészet éppen hogy a lényeget kereste. Annak bizonyítékét, hogy a látvány-felszín több mint önmaga, úgy is, mint kép, úgy is, mint valóság, kinél mikor melyik. A mozifilm emancipáció végső győzelmének pedig az volt tekintendő, ha majd minden lehetséges mélység képeken keresztül tud üzenni, ha a képek mögött nem újabb képek vannak – megannyi hagymahéj-látvány –, hanem az otromba érzékiségtől mentes elvont titok. Ahogy a történet is – ennyi volt a filmművész vágya – legyen több, mint lomha avagy szilaj (tehát állatias) mozgások halmaza, mozaik, cselekménytöredékek születéstől pusztulásig.
Ma másképp van, annyira másképpen, hogy szinte csodálkozni lehet rajta, miért nem oltanak posztmodern rendezők játékfilmes történetekbe parttalan természetfilmet, sok-sok állatjelenettel? Valami kúszna, valami, bóklászna, néha meglódulna, szárnyaival verdesne, ásólábaival kaparna, iramodna és fűbe harapna, már ennék is a férgek, vinnék is tovább a történetet, a tápláléklánc dicsőségének vicces kis üzenetével.
Amúgy, hogyne volna ilyen film! A legfrissebb, mozgásos és állat-stafétás darab, rögtön hazai is. Az idei szemle kedvence Hukkle címmel látható hamarosan a mozikban.
A Hukkle állatai éppen arra valók, amire Muybridge vágtató lova: ha állat, akkor mozgás, ha mozgás, akkor föltáró mozgókép nélkül azt sem lehetne tudni, hány lábat is emel egyszerre, akkor csak annyit lehet tudni, hogy cselekmény van, sűrű és szertelen. Hiszen minden olyan mozgóképes történet, amelyben állati epizódok vezetik be az emberi mesét, ahol a mikrokozmosz indít, passzol labdát vagy guruló göröngyöt, a gravitáció bármely foglyát a hüllő- és emlős faunának, hogy azután megérkezzünk a vélük egylényegű emberi világba – minden ilyen történet kétértelmű Káosz-mese. Maradva a hazai példáknál: a film először is sugallhatja, hogy a mese véletlen-ágbogai a halandó értelem számára megfejthetetlenek, a tanulság magasabb, ember, göröngy, állat fölötti. Sejtet ilyesmit például a maga állat-epizódjai által megerősítve Enyedi Ildikó Bűvös vadásza. De sugallhatja, sőt kiálthatja, majdnem ugyanezt, mégis az ellenkezőjét. Röhejes a véletlenek rendje. Az állati gépiesség és egyben kiszámíthatatlanság. A Hukkle csuklás szabályozta világában nincs Gondviselés. Az ősmintában pedig még állat sincs, csak a címben: Kutya éji dala. A rettenet úgymond megugattatja a holdat: ennyi a tanulság. Ha a szóban forgó kutyát látnánk is, hát szépen katalizálná a cselekményt. Megriasztott kóbor korcs fut cél nélkül, farkát behúzva, szökellve, megtorpanva, megint meglódulva. Teljességgel mozgóképszerű, hiszen lényege a mozgás, tehát nincs is lényege. Történet Isten és ember nélkül.
*
A filmművészet újabb állatai még ennél is sötétebb mélységekbe futnak velünk, ha az alkotó magát az ősi mozgás-csapdát, a Black Mary nagy zárt dobozát, a Muybridge kísérlet kamera-sorát egyszerre idézi föl a megörökítendő mozgással és élettel, mint az egyszer már filmes trófeává tett állati szubsztanciával. Peter Greenaway örökös vadászterülete ez. Kell hozzá egy négyzetrács, és bármi, ami rácsok közt teljességgel elgondolhatatlan, s amit (a mellesleg filmművészetben is utazó) civilizált ember tiszteletre és szánalomra méltó ügybuzgalommal óhajt rácsok közt látni, rácsok által megmérni, rácsok szerint megfejteni, újraalkotni. Nem fér rácsok közé az élet, a halál, a víz, szépség, bűn, istenség, de még maga a regiszter szerinti emberi tudás sem: hogy félmondatos fölsorolással intézzük el a Greenaway-i életművet. No és nem mellékesen: nem fér rácsok közé az állat. Sem elhullott, sem élő példány. Nem fér, de meg lehet próbálni, és belé lehet halni a kísérletbe. A ZOO e tekintetben az említett legelső állatszereplős mozgóképeket idézi, együtt (a tényleg ugyanebbe a civilizációs projekt-csokorba tartozó) állatkert-grundolásokkal. Mocorogjanak az állatok rácsok között. Kattogjon a lencse: az elbizakodott ember regisztrálja a regisztrálhatatlant, egészen addig, míg az oszló tetem szét nem folyik, át nem csorog a pontos és tetszetős háttér-rácsozaton.
Mintha a modernitáson túl általában is ez volna az állat szerepe az art- és kultusz-mozgóképen. Az állat már nem is vágtat, cammog és bóklászik, hogy állati kiszámíthatatlansága káosz-képére formálja a cselekményt. Az állat = dög. Mozog, mert oszlik. Ezért és ennyiben. A Káoszt nem ígéri, jelen időben hordozza. Ferreri Viszlát, majom!-jában halott King Kong teste-feje rothad a nagyvárosi tengerparton. Élőként hasonlót hirdethetett, mint tetemként, és mégis mást. Nyilván tomboló, kiszámíthatatlan, rácsok közé nem kényszeríthető életként támadta meg, a csakis rács- és kocka-formán fotografálható gyáva és öntelt emberi civilizációt. Jött a büntetés: a katasztrófa, mely filmre kívánkozott, mert állati elem volt benne, fotogén esemény, rács és természet találkozása, ahogy annak idején a kis póni rugdosta a Black Mary deszka pódiumát.
Civilizált rácsok közt állat-hulla: ez viszont nagyon nem ugyanaz. Nem Edison, nem Murray, nem megannyi bio-katasztrófa történet, nem is (csak hogy a mozi-körből kiránduljunk) Ionescu az ő rinocéroszaival. Állati tetem, tetemek, ahogy ember alkotta derékszögű falak veszik körül őket. A kísérlet falai Greenaway-nél. Először felhőkarcolófalak, ablakok Ferrerinél, másodszor nagyon civilizált villa veretes homlokzata, ahogy A nagy zabálás végén a fagyasztott húst a földre szórják. És persze állathullát bámulnak egy elátkozott, végzetét sejtő, végzetére készülő kelet-európai kisváros ablakai Tarr Béla Werckmeister harmóniákjában.
A bálnadög egyszerűsített lényege sem más: a Káosz küldöttje immár sokkerekű nehézvontatón maga gördül be az ellene épített emberi világba, a rácsok és dobozok közé. Mozgása (oszlása) ugyanúgy fotogén és igazán mégis filmezhetetlen, mint a futásra termett élő lovacskáé a deszkabódéban. Amúgy a kör bezárult: ha a civilizációs kör nem is, a mozgóképes biztosan. Állati élet-képektől a hulla-képekig nem annyira hosszú az út, ha blaszfémikus Greenaway-i játéknak tekintjük mindkettőt: rácsok, keretek dobozok találkoznak az emberen túli mozgással, szemnek tetsző vágtával, fickándozással, majd a bomlás majdnem láthatatlan mikro-akcióival. Ez utóbbi nem csupán megszégyenít, nevetségessé tesz gépet, keretet, rácsot. Ez utóbbi fertőz. Állatóriás teteme a főtéren: a rács- és dobozvilág szívéből rothadás sugárzik. Hol vagyunk már a kortól, amikor a klasszikusként elismert filmes értelmezés szerint a civilizációs rács és keret gyilkolta a közé keveredett életet és állatot. Amikor előbb kaptuk az élő ló rémült szemét közelképben, az ostorlámpák sorát, végül a véres tetemet. Hol van már Huszárik Elégiája! Tarrnál a Tetem érkezik diadalmasan, főhelyen foglal helyet, és törvényt ül. Az ívlámpasornak, ha félni tudna, oka volna reszketni a félelemtől.
*
Mire lehet még alkalmas az állat a filmművészetben? Ezek után majdnem semmire. Állathullákat újabb civilizációba csempészett állathullák követhetik. Fertőzhetnek az egészséges Kong és Godzilla kimúltával akár Hollywoodban is. Lehet rettegés-mozit kanyarítani az eltakarítatlan dögökre építve, Coppola Keresztapájának véres lófeje után szabadon. Állati tetem és hálószobai luxus-civilizáció találkozása a populáris film boncasztalán.
Éppenséggel, ha volna megváltás, ha e megváltás magára adó filmművész számára hiteles volna, ha elhinnénk, ahogy megmutatja – e hitet is állat hordozhatná. Ha egyszer éppen arról van szó, hogy bénultak vagyunk, a teljes emberi építmény a rács, a gép a keret. Néma ablakok a Bálnát bámulják. Ide kellenének akkor Enyedi nyulacskái, de még inkább Buñuel bárányai. Náluk sincs lényeg és látszat külön, ők is, valamennyien, tiszta mozgás, állati, tehát kiszámíthatatlan irányíthatatlan helyváltoztatás. Mozgóképen megörökítve – ők is az emberi keretek és szögletek megszégyenítői. Kép-variáns az Öldöklő angyalból: birkacsorda érkezne a Tarr–Krasznahorkai-féle főtérre.
A mozdulatlan (belül undorítóan mozgó) óriástetem körül sürgő bégetés. Még utoljára filmre kívánkozik: volt állati mozgás, ahogy halált hoz, jöhet még állati mozgás, ahogy megszabadít. Állat tüntetne el állatot, üres lenne megint a kisváros, a villa-kert, a felhőkarcolók töve. Ami majd a képen nem látszik: hullaszag helyett faggyúszag.
A moziban legalább megmenekülnénk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/08 04-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2629 |
