Kovács Marcell
Amikor az X-Men több megválaszolatlan kérdéssel ért véget, mint egy nyári szünetre visszavonuló szappanopera, gyanítani lehetett, hogy a mutánsok harca nem fejeződött be itt, sőt épp csak a bemelegítésnél tartunk. Nem kétséges, sorozatot indít el a Pókember is, és már a futószalagon vannak a Fantasztikus négyes, Fenegyerek és Hulk kalandjait elmesélő újabb Marvel-adaptációk.
A kiadó-birodalom klasszikus figurái a comics-műfaj hőskorának naiv báját képviselik a fenyegetően modern Spawnnal, Pengével vagy az éjsötétre festett újkori Batmannel szemben, és Sam Raimi filmjének az a legnagyobb erénye, hogy sikerül ezt a gyermeki optimizmust a maga negyven évvel ezelőtti tisztaságában, gúnyos grimaszok nélkül, mégis szellemesen visszaadni.
Raimi rendezéseit mindig is a képregények gravitációra fittyet hányó játékosság jellemezte; ez a természetes könnyedség jól áll a Pókembernek. A Darkman önfeledt túlzásaira és a Gyorsabb a halálnál történetet virtuóz beállításokért feláldozó nagyvonalúságára ugyan a produkció nagyságrendje folytán ezúttal nincs mód, de a Gonosz halottak 2-ből és a Nagy ugrásból vett jópofa idézetek mellett felbukkan a hűséges oldalborda, Bruce Campbell, meggyőzőek a száguldások a pókfonálon, és még egy filmlexikonokba kívánkozó bizarr csókjelenetre is futja.
Kompromisszumok árán, de keserű mellékízek nélkül lépett át Raimi Hollywood első vonalába. És ha legközelebb nagyobb figyelmet fordít az ellenfél megrajzolására, azt is hajlandó leszek megbocsátani, hogy a neve után következő zárójelben mostantól kezdve a Pókember szerepel majd.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/07 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2620 |
