Takács Ferenc
Kosztümös, azaz a múltban játszódó kalandfilmet látunk, annak minden szokványával és kellékével. A téma viszont szokatlan és bizarr. 1780-ban vagyunk, Írországban, földbirtokosok, az ekkor még voltaképpen újdonsült angol–ír arisztokrácia köreiben. Az uralkodó osztály fiatalabb tagjainak nagy gondja a primogenitura: a vagyont és a címet az elsőszülött fiú örökli, öcsikéi sovány évjáradékkal kénytelenek beérni, s ha nem érik be, mehetnek papnak vagy katonának. Ezen a gondon segít a Nőrablók Klubja. A klubtagok – másod- vagy harmadszülött arisztokrata ifjak – éjnek idején álarcot öltenek, lóra kapnak, rajtaütnek a nemesi kúriákon, ahonnan eladó sorban levő, bár többnyire másoknak szánt földbirtokos-lánykákat rabolnak el. Rögvest meg is kérik a kezüket, s többnyire sikerrel: a huszárcsínyből házasság lesz.
A mostani történet is ilyen: két pénztelen fiatal rabol magának egy-egy pénzesnek vélt menyasszonyt. De a huszárcsíny ezúttal katasztrófába fordul, a lányokról kiderül, hogy egy fillérük sincs, a fiúk pedig kis híján akasztófán végzik. A végén persze – itt-ott valószínűtlenül izgalmas fordulatok után – minden rendbe jön, győz az élet és a szerelem (igaz, pénz nélkül).
Szokvány és kellék itt minden, de minden szokvány és kellék meg is emelkedik valamelyest. A filmben ugyanis a szokásoshoz képest minden egy kicsit másképp működik és hat: az izgalmas történet – egyébként tényeken alapul – kultúrhistóriai jelentőségre tesz szert, a gonddal és szeretettel megidézett XVIII. századi ír világ önmagában is érdekessé válik, ábrázolása pedig nemesebb rokonságot tart, az elmúlt évtized filmes Jane Austen-feldolgozásainak vizualitását kamatoztatja. Ugyanígy képes finoman utalni irodalomtörténeti összefüggésekre is a rendező: az ábrázolt világ, legalábbis az irlandisztikában otthonos néző számára, a XVIII–XIX. század fordulója nagy angol–ír regényírónőjének, Maria Edgeworth-nek a társadalomrajzát is felidézi. Az idegenforgalmi–turisztikai lóláb sem lóg ki feltűnően: a film elmereng a szép ír tájakon, Antrim megye szelíd hegy-völgyein, a nyugati tengerpart baljós sziklameredélyein, s meg-megáll egy pillanatra, hogy szemügyre vegyen egy-egy karakteres XVII–XVIII. századi kastélyt–udvarházat, de mindezt mértékkel és tapintattal teszi. Látható jókedvből született az egész, a történet játékosan lebeg, szellemes, kellemes és üdítő a végeredmény. Írország, az új filmnagyhatalom, a jelek szerint már a könnyed rutinban is rutinosan mozog.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/07 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2618 |
