Békés Pál
Iris Murdoch – a frissen a mozikba került film címszereplője, tragikus hőse – az elmúlt század második felének emblematikus angol regényírói közé tartozott. Megadatott neki minden, ami a brit irodalmi tradíció keretei között a siker záloga lehet. Mindenekelőtt a tehetség. Ez azonban csupán egy – noha elengedhetetlen – tényező azok közül, melyek Britanniában sikerre vihetnek egy művészt. Iris Murdoch mindenekelőtt nő, s így a Jane Austentől a Brontë nővéreken és Virginia Woolfon át napjainkig tartó, különös becsben tartott irodalmi vonulat reprezentánsa. Származására nézve ír–angol, születésére nézve dublini, s így a Swift–Wilde–Joyce–Shaw tengely mentén azonosítható alkotó. Diplomája oxfordi, ám utóbb Cambridge-be fajzott, és ott lett egyetemi oktató; szellemi alapállását a mindenkori angol szellemi elit ősi fészkei formálták. És ha mindez nem volna elég: alapképzettségét és alapállását tekintve filozófus, aki elsőként nem szépirodalmi munkáival, hanem szaktudományos értekezéseivel keltett feltűnést, méghozzá – és itt az első „idegen”, „nem-angol” elem a szellemi pályaképben – Sartre-ról és a francia egzisztencializmusról írott művekkel. A filozófus-korszakában exponált problémák mindvégig meghatározták a regényíró gondolkodását is – Sartre angol követőjének legalapvetőbb személyes élménye a létbe vetett individuum magányossága. Erről szólnak művei, melyeknek vitathatatlan értéke, hogy a szépírói tehetség életet lehel az élettelen ideákba, húst, vért, testet ad a testetlen teóriáknak. A film témája, alaphelyzete a rettenetes vég. A sors aljas trükkje. Iris Murdoch ragyogó elméje a gyógyíthatatlan, rettegett Alzheimer-kór áldozatául esett. A másfél óra története: egy sziporkázó tehetség fényei lassan kialszanak. A másfél óra története: egy deprimálóan gyönyörű szerelmi regény. Hiszen az idős, menthetetlenül butuló asszonyt mindvégig kíséri, támogatja szerelme, társa, férje, akivel együtt járták az utat az aranyló ifjúságtól a jeges végig. És – hogy a tragédia még teljesebb legyen – idővel a férfin is kiütköznek a feleségéhez hasonló kór tünetei. Kettejük tompuló elméjének homályosuló villanásaiban látjuk viszont ifjúkorukat, a találkozást, a szerelmet, a tovatűnő élet minden szépségét. Ha van a létnek rettenete, hát ez az. És ki másnak kelljen végigélnie–szenvednie–halnia, mint a lét elemzőjének és krónikásának, a filozófusnak és a regényírónak, aki tudatában van tudata pusztulásának, ameddig csak – micsoda alantas csapda – van tudata. Menekvés nincs. Sors van. Az pedig, ha garanciát nem is, de legalább esélyt ad a katarzisra. Kevesek filmje lesz az Iris. És azok is jól teszik, ha már előre mozgósítják magukban életigenlő derű-tartalékaikat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/07 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2617 |
