Bori Erzsébet
35 foknál még egy tüchtig kertváros is bűzlik.
Thomas Bernhard egy évtizede halott, a derék osztrák kispolgárok mégsem nyugodhatnak békében. A mester emberképe behatolt a moziba, és újabban olyan rendezők borzolják a jó kedélyt, rombolják az országimázst, mint Michael Haneke vagy a dokumentaristaként nevet szerzett Ulrich Seidl.
Seidl első fikciós darabja zsánerfilm; létező, de neve még nincs műfaj, amellyel egyre gyakrabban találkozhatunk. Az ilyen sokszereplős, mikrorealista, nyelvében, kifejezőeszközeiben szándékoltan szegény, történet nélküli, a véletlen dramaturgiájára épülő munkák a nagyvárosi ember, a tömegtársadalom létmódját próbálják leképezni.
A közös (egyben a leggyengébb) láncszem egy bolond csaj, csúnya és cserfes, az ártalmatlan, enyhébben értelmi fogyatékos fajtából. A szupermarketek parkolójában vadászik fuvarra. Viteti magát egy darabig, amíg bírja a sofőr cérnával, és ki nem löki az idegesítő utast. Mert a leányzó debilitásának legnyilvánvalóbb tünete, hogy nem képes, úgymond, disztingválni, dőlnek belőle a televízióból felszedett hülyeségek (reklámszövegek, dalocskák, szlogenek), „információk” (Melyik a tíz leggyakoribb/legnépszerűbb halálok/áruházlánc/közösülési póz?) és intim kérdések (Milyen gyakran él nemi életet? Ugye protézise van? Ilyen öregen még menstruál?). Nem csoda, hogy a bolond lány előbb-utóbb az útszélen találja magát, de sebaj, innen minden út egy áruházi parkolóba vezet.
Mert Seidl filmjének helyszíne a fővárost új lakóparkokkal, családi és sorházakkal övező déli agglomeráció, a hatalmas bevásárlóközpontokkal, ahol nem számít ritka fajnak a magyar konzumturista sem. De sűrűn megfordulnak itt Seidl hősei is, leggyakrabban talán a nyugdíjas Herr Walter, kinek pincéjében évekre elegendő készlet sorakozik élelmiszerből, meg egy elektromos mérleg, és ha csak két gramm híja van a sónak, lisztnek, cukornak, ő nem rest visszavinni. Metszőollóval, fűnyíróval pedáns rendben tartja a kiskertet; a fűnyíró a hangoskodó szomszédok megbüntetésére is jó, felbőgeti a motort a kerítés tövében, majd visszavonul a leeresztett redőnyök mögé. Fontos neki a biztonság, van térfigyelő kamerája, harci kutyája, és évente egyszer, megboldogult felesége születésnapján megenged magának egy kis ártatlan örömet. Ilyenkor éltes házvezetőnője – némi külön juttatás fejében – magára ölti az asszony ruháit, majd zenés sztriptízt mutat népszerű klasszikus zenére, ahogy Kim Basingertől látta a 9 és fél hétben.
Látunk még elvirágzott énektanárnőt, aki fanszőrzet igazítással készül a pásztorórára széthízott macho bunkó barátjával, kórosan féltékeny és agresszív fiatalembert, aki nem érti, miért nincs szerencséje a lányokkal, riasztóberendezésekkel házaló és másodállásban magánnyomozást vállaló ügynököt, egy fedél alatt élő elvált házaspárt, akik gyerekük halála óta nem tudnak meglenni sem egymással, sem egymás nélkül. Ők és a többiek főnek itt a maguk és egymás levében a napok óta tartó kánikulában Alsó-Ausztria kegyetlen napja alatt, kész csoda, hogy nem ragadnak láncfűrészt, hogy nincs ámokfutás, súlyos testi sértés, csak megmérgeznek egy kutyát, megerőszakolnak egy bolond lányt, elcsattan pár pofon a diszkó előtt, s valakinek le kell tolnia a gatyáját és égő gyertyával a fenekében el kell énekelnie az osztrák himnuszt.
A Kánikulának nincsen főcímzenéje, nincsen expozíciója. A főcím betűsorai közé a szereplők fürdőruhás képei vágódnak be, olajtól és izzadtságtól ragacsosan fénylő, tésztás állagú testek, amint szétvetett tagokkal, mozdulatlanná merevedve, elszántan főnek a napon. Aztán a kadáverek bemozdulnak, megelevenednek, és rájuk ismerünk: ők a mi embertársaink, kedves szomszédaink, a liftben, a buszon, a gangon, a boltban naponta látott ellenszenves figurák. Ezúttal – a kamera jóvoltából – bejutunk a lakásukba, kilessük a titkaikat, hogy a végén megerősítsenek minket első benyomásunkban: ezek tényleg ellenszenves népek. Ki-ki döntse el a maga tapasztalatai, mizantróp vagy filantróp érzületei alapján, mennyire életszerű ez így. Elfogadja-e a valóság véletlenszerű metszeteként, vagy él a gyanúperrel, hogy egy tendenciózusan megszerkesztett virtuális valóságba vezették bele.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/07 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2612 |
