Jeles András
A filmek általában akarnak tőlünk valamit. A nagy és fontos művek befogadnak, ha érkezünk, elbocsátanak, ha távozunk.
Csöndesen, alig észrevehetően, a dolgok ravasz rendje szerint csaknem egészen váratlanul, kiszámíthatatlan alakzatban két nagyszerű mű tűnt fel és fogott helyet a magyar kultúrában, a filmművészetben, a szívünkben: Gothár: Hagyjállógva Vászka című lágermeséje és Szirtes: A kisbaba reggelije című filmje. E sorok írója, persze számol azzal, hagy az ember művét egyetlen szemöldök-mozdulattal fölmérő Idő ítéletét e két filmről a maga különös stílusában kinyilvánítja majd nélkülünk is, mégsem állhatjuk meg, hogy bután a ritka tüneménynek kijáró csodálkozástól, boldog, ujjongó, szinte ifjúi hangon hírül ne adjuk:
„Örüljetek, mert íme, nagyszerű művek születtek!”
Ez a kiáltás, ha hanggal szólna, körülbelül azt is kifejezné: „Nézzétek, barátaim, erő van bennük, kedvesség – és örüljetek, mert derűt hordoznak és szinte a katedrálisépítők békességét, akik a kőben a Mindenség lelkes darabját tisztelik; örüljetek, mert ezek itt elhagyták a rossz indulatokat, lerázták a gőgöt, hiúságot, mellőzték az irodalmat, a „művészetet” –, az okosság bennük az, hogy minden a helyén van.
Íme, ezek azok a művek – hirdetné még az az egyetlen kiáltás –, amelyek szinte csak azt foglalják magukba, ami mintegy végzetszerűen erre rendeltetett.
Örüljetek, mert a megalázottak, a kicsinyek csöndes diadalát bámulja most a romlott Város; zavartan állnak a szegények, megszomorítottak – kopott, elementáris díszeikben.
(...Abba az utcába most nincs kedvünk elsétálni – ahol az előbbiekre kell keresni példát, magyarázatot.)
Nagyobb hajlandóságot érzünk arra, hogy a Vászka különlegességeiről mondjunk egy keveset, a leginkább szem előtt lévő vonásokról – annál is inkább, mert tapasztalataink szerint éppen ezek azok, amelyek általában elijesztik a hivatásos kritikát-mint a madárürüléket utánzó lepkebábok a lepkére vadászó madarakat.
Tehát most sorravesszük a „teljesség igénye nélkül” – ezeket a karakterisztikus jegyeket.
Először: Így még nem szólt semmi – mégis ismerős. Persze sok mindent lehet előhozni magyarázatként, hogy e paradox benyomás fölött érzett nyugtalanságunkat mérsékeljük – de talán bölcsebb elfogadni magát e sajátosságot, a vele járó idegizgalmakkal és mellékhatásával együtt. Célravezető – mert valami álomszerű otthonosság jár a nyomában – az egészet merészen a múltunkhoz sorolni. A nagy, fontos művekkel vagyunk így általában – például az Ottlik-könyvvel (Iskola a határon); minden szavát, mondatát, áramlását és zökkenőjét meg kellett hódítani, aztán ő hódított meg minket –, és nem lehet elvenni tőlünk, jótékonyan megmérgezte az életünket, el vagyunk intézve.
Ezek a váratlan és (mégis) ismerős művek – fentebb már utaltam valami ilyesmire – álomszerű benyomást tesznek: miközben izgatottan átvergődöm a „felület” zökkenőin – vergődöm, mert elkápráztat a forma, az először tapasztalt, éppen keletkező forma –, szép lassan elér a ráismerés bizonyossága: „...persze, ez az! itt van! tudniillik vártuk, éreztük mindig is, csak éppen nem tudtunk beszélni róla, valami furcsa volt vele, nem találtuk, de most itt van, megérkezett!” (Most egy más területről való példát mondok, egy személyes élményt, ha szabad: mindig is sejtettem, hogy az Operában énekelni is lehet, nem csak ordítani, ezt a feltételezésemet azonban nem mertem volna egy szakemberrel sem közölni, mert láttam, hogy ott mindenki elégedett, és ki vagyok én, hogy ebbe a kiegyensúlyozott, élvezettele kulturális-jellegű üzletmenetbe beleszóljak?
Történt azonban, hogy véletlenül Gruberovától Bellini és Mozart-áriákat hallottam, és így szóltam figyelmeztetőlelt magamhoz: – Lám csak, egyáltalán nem ordít, sőt: boldogságában énekel, mint egy pacsirta; hiszen én ezt tudtam előre, hogy Gruberovának léteznie kell...! Satöbbi.) Tudnám tovább mondani, de nincs rá szükség: a filmesek úgyis értik, hogy nem haragszom olyan nagyon – a zenészekre.
De azért haragszom, mert a professzionális zenekarok megölik a műveket, a professzionális színházak plüssbe döngölik a néző érzékenységét, a professzionális filmek lehetetlenné teszik néző és kép elementáris kapcsolatát – s mindez együtt szagosított, rózsaszín malacpofák felségterületévé változtatja a kultúrát, ahonnan jóízlésű ember szerényen, kevés zajt ütve visszavonul.
Másodszor: Most, hogy a Vászkát néztem, eszembe jutott, hogy „a filmek” általában akarnak tőlünk valamit – mint a ragadós tekintetű biztosítási ügynökök; ez a Vászka, hát ez nem! Ó – mint valami természetes létező – magától értetődően és beláthatatlan következményeivel tűnik fel, csak úgy jön-megy, mint az álom vagy a szél, mert rejtett törvényszerűségek adják az energiáit, nem számít a polgártársak együttműködésére, se egy bólintásra, se egy nevetésre. Egy bizonyos vonatkozásban az Anyaszentegyház illetve egy finom prostituált vonzerejével hat: befogad, ha érkezel, elbocsát, ha távozol.
De nincs benne – a Vászkában – sértett büszkeség sem: az ilyesmi távol maradt: a polgári miliőkben. A kiválasztottak (nyomorultak) képzeletéhez szól, a kiválasztottak nyelvén –, dehát ez természetes!
Az elvtársak az elvtársakhoz szólnak, de ezek itt elvek nélküli emberek, tehát elvek nélküli társakhoz szólnak – azon a nyelven, amit a Nagy Honvédő Lázálom alakított, fejlesztett és csiszolt egy univerzális tolvajkulcs tökéletességére.
És akiknek se elveik, se vagyonkájuk, se múltjuk, se jövőjük, azok tisztán látnak és majdnem egészen szabadok: azzal az unalmas valósággal főznek, amit életük katasztrófáiból összehoznak. De elszabadult invencióval és: saját maguknak – nem óhajtanak sem az írószövetségnél, sem az Utókornál, sem a Goethenél (úristennél, házmesternél stb.) bevágódni.
Attól tartok, hogy ők (a lágermesék alkotóiról mesélek) tisztában vannak azzal, hogy az „Irodalom” a TÖMEGÍR (lásd: Bulgakov) vircsaftja, ahonnan a valódi írókat a ruhatáros a Nappali Lépcsőfelügyelő Helyettese határozott utasítására szó nélkül az utcára dobja. Úgyhogy az utca – amint látszik is – nyüzsög a szépreményű elv- és társnélküli orosz emberektől. (Ha úgy hozza a kedved, vagy rossz volt a lazac, csak kiköpsz az ablakon, és akit az utcán eltalálsz, az lesz az Orosz Író, a nehezen lélegző, problematikus göncökbe csavart, vodkával impregnált kétségbeesés, szomor és invenció, kékderű és tudás – satöbbi. (De itt most a hinterlandban kalandoztunk – legyen szó a Vászkáról megint.)
Harmadszorra említsük meg és dicsérjük a pittoreszk hangvételt, melyben az iszonyatos bűnöktől bűzlő korszak eseményei és figurái a maguk helyére kerülnek; megnyugodhatunk, lámpás, szép fejünkkel álmosan biccentve a szofán: igen, mindig is sejtettük (hát nem sejtettük, de mertük remélni, illetve nem mertük még álmodni se!), hogy a Nagy Októberi Erekció, azután: Uljanov az Apasszionátával és a Bölcs Tanító Ezer Apró Figyelmessége, valamint a Honvédő Népirtás, és – a Békaharc – a Békaharc! – hátterében -milyen emberi! -a Vérehulló Szardíniakulcs és a Vezérfonal rejtélye áll.
Ez – érezzük, ugye? – mély és tudományos?! Nemzedékek jönnek-és letűnnek, sztyeppék lassú történései bontakoznak, hegyek mozdulnak, roskadoznak, vadludak vonulnak, csillagképek helyükre fordulnak és lőn nappal és éjszaka –, de mindez annyi csak, mint a part homokja” amíg a Bölcs Vezér útmutatására az Élcsapat meg nem szerezte a Vérehulló Szardíniakulcsot és fiaink szuronyt szegezve az élre törnek, mert a proletároké a Vezérfonal...
Most arról szeretnék még írni, hogy a Vászkában Gothárnak – szinte minden sikerült; az ilyesmi nem esik meg véletlenül. Ebben a filmben a szóban forgó filmalkotó maga mögött hagyta a „modem művész” koloncait: amit kifarag a monumentális tömbből, az nemzedékek műve, sorsa és géniusza; Gothár jókor, jóhelyre érkezett, megértette a szívszorító lehetőséget és feladatot, hogy ügyes kézzel, ízléssel lehántsa a tömbről a fölösleget. Boldogan tapasztalhatta, hogy ő itt most elfogultság nélküli orosz művész lehet – mint vendég. Nem tudni pontosan, hogy mit tett ezért, de – befogadták. Intettek a muzsikok, Kolima tréfamesterei, intett kegyesen Scsedrin, Gogol és sírnivaló jóindulattal Bulgakov és Jerofejev: „Nem bánom – szólt az intés –, gyere te magyar, Oroszország-anyácska befogad téged is, remélem, tudod MI A TEENDŐ?!”
Óhatatlan, hogy A kisbaba reggelijét nézve föl ne merüljön a nézőben az operatőr művészete – legalábbis bennem fölmerült. Tudniillik a Filmalkotó, aki valóban eredeti ötlettől indíttatva itt újra- másodszor is! -feltalálja a kinematográfiát, mintha szűzi határozottsággal távol tartaná találmányát és önmagát a ...MŰVÉSZETTŐL.
Vagy másképpen mondva: mintha ösztönösen (vagy alapos elméleti tudás birtokában) a maga részéről tartózkodna a FILMTÖRTÉNETI FEJLŐDÉSTŐL; úgy tesz, mint Csuang-Ce parasztja: „ismerjük a fejlettebb technikát, de inkább nem használjuk”.
Lemondunk az optikai trükkökről, a fahrtról, a modern kamerákról, varióobjektekről; nix attrakciós montázs, nem kellenek expresszionista fények és excentrikus művésznők, agyő Ruttmann, Kulesov, költői szériák és mélyértelmű vizuális konfliktusok, mellőzzük az audio-vizuális izéket, pá Szergej Mihálylovics – a későbbiekről nem beszélve!
A filmkészítő gesztusa és teljesítménye, aki az anyaghoz, a médiumhoz való ragaszkodásában ezt a radikális önkorlátozást megvalósította és felmutatta – úri jókedvében pont a film születésének századik évfordulóján –, valóban csak a legradikálisabb klasszikusokéhoz mérhető: műve tudniillik megkapó vonatkozásban áll a FILMMŰVÉSZET VÍVMÁNYAIVAL, amennyiben sorra lemondott róluk, s ezzel valamennyit – persze szó- és célzás nélkül, finom grandezzával, abszolút szerényen és akaratlanul – gyanúba keveri, rossz hírbe hozza, mert olyan tiszta hatalmában mutatja meg az archaikus kinematográfiát, a fekete-fehér filmképet, hogy mi, nézők önkéntelenül térünk meg a szinte már elfelejtett Ős-képhez: a Nagy Víz, az Ég, a Fák, a Fények, Az Első Emberpár – a létezés szenzációihoz.
Sajnos azonban, ezzel az újra-felfedezett kinematográffal – úgy sejtem – lesz egy kis baj: megtörténhet, hogy ebben a sajnálatos országban, ahol a tradicionális rossz ízlés – mint hallgatólagos közmegegyezés és konszenzus –, a tekintélyelvű előítéletek, az akadémikus gőg és kifinomult butaság szokták előre kijelölni és eldönteni, hogy kitől, milyen formában várjuk, és fogadjuk el az újat – nem repes majd őszinte figyelem, nyílt érzékenység és – pláne – intelligens, ügyes forgalmazó Szirtes filmjéért.
Pedig – ne szégyelljük a tényeket – a kinematográf egy évszázaddal korábbi megalkotása pusztán technikai teljesítmény, ez a második magyarországi újrafelfedezése: nagy jelentőségű szellemi tett, művészettörténeti esemény, melynek értéke és szépsége ebben a pillanatban méltóképpen fel sem mérhető; kényes és nehéz reális mértéket találni egy ilyen gesztus leírására: mert szinte példa nélkül áll az ún. műtörténetben, hogy valaki jó okkal és tévedhetetlenül, egyetlen varázsütéssel visszataláljon a romlatlan kezdetekhez, az ősforráshoz, az eredethez, ahonnan egyszerre minden termékeny prespektívából, megejtően egyszerűnek és jelentősnek látszik – ahonnan megint valami elindulhat.
(Olyan ez, mintha a barokk firmamentumok lázas, rafinált és buja kavargása után valaki egy kupola belső freskóit Klee, vagy a zseniális altamirai primitívek módján oldaná meg.)
Még egyszer mondom: mivel mindez Magyarországon látszik megtörténni, meglehet, hogy tényleg semmivé lesz, mint egy álom és a mozi megszületése – ezúttal elmarad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 08-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=261 |
